Egy család, három karácsony

Körmendi Anita
2008. 01. 02. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Márton napján ha a lúd jégen jár, karácsonykor vízben poroszkál – tartja a népi bölcsesség. Hogy igazolódik-e az idõjárásjósló megfigyelés, az Szent Márton kis falujában, a Rába és a Lugosi-patak szöglete fölötti dombtetõn fekvõ Hegyhátszentmártonban valószínûleg már sosem fog kiderülni. A községben, ahol az államosítás elõtt számtalan liba poroszkált az árokparton, több száz tehén bõgött az istállókban, ma egyet sem találunk. Úgy tûnik, a házasulandókat okító hajdani mondás – A Rábán túlról még tehent se! – is kiüresedett: se tehen, se házasulandó. Iskola sincs: az alsósok jórészt a szomszédos Iváncon, a felsõsök Csákánydoroszlóban tanulnak. Az orvos kijáró. A pap az 1885-ben épült templomban csak havonta tart misét, meg temetéskor, ami jóval gyakoribb a keresztelõnél. Még a kocsma is bezárt: nincs rá igény. Az õriszentpéteri kistérséghez tartozó, ma alig nyolcvanfõs zsákfalu – amely a középkorban temploma védõszentjérõl kapta a Szentmártonfalva nevet – elöregedett: sok házban már csak egy-egy lakó él; üresen állnak porták, tulajdonosaik a környezõ városokból legfeljebb gyümölcsöt szedni járnak haza; s alig van általános iskolás gyermek. A betelepült külföldiek és budapesti értelmiségiek, mûvészek csak javítanak a helyzeten, hisz a megvásárolt düledezõ házakat rendbe tették, s legalább hétvégeken némi életet hoznak.
A Wikipédiában csonka szócikk Hegyhátszentmárton.
Heges lábú Jézuska
Hetven évvel ezelõtt ebben, az akkor nyüzsgõ határ közeli faluban kezdõdött az élete az 1956-os forradalom után Amerikába vándorolt Major Endrének, aki – Vas megyében élõ testvérei segítségével – az Újvilágból idézi föl a régi világot.
– Szigorúan neveltek bennünket, már kicsiny gyermekkortól szoktuk a kemény munkát, de mivel szüleinknek hat éhes szájat kellett betömniük, nem gazdagodtunk meg. Gazdálkodtunk, ezért élelemben nem szenvedtünk hiányt: tejtermék volt bõven, s hetente egyszer-kétszer hús is jutott az asztalra – gondol vissza Endre, aki a cséplõgép mellett már tizenkét évesen önállóan gépészkedett. – Bizony, már öt órakor sípolt a gép – egészíti ki nõvére, Ella, aki – a családból egyedüliként – a szülõfaluban maradt; õ a település motorja, mások szerint Teréz anyája, kulcsok és pecsétek õrzõje, templomgondnok, harangozó. – Nálunk azért több jutott, mint másutt, kellett is érte dolgozni – mondja. – Édesapánk kovácsmester volt, de mindenhez értett, a varrógéptõl a bicikliig. A két fia is ezermester lett. S a faluban egyedül nekünk volt cséplõgépünk! Amikor az öcsémet kérték, mutatkozzon be, csak úgy fújta: Major Endre vagyok, gépész-lakatos-biciklis-motoros-trombitás legény.
Megelevenednek a karácsonyi emlékek is: akkoriban nem lehetett szaloncukrot kapni, így félbevágott kockacukrot csomagoltak selyem- és ezüstpapírba. Csillag formájú mézes aprósütemény, alma, dió is került az erdõn vágott, gerendán himbálózó fára. A Csákánydoroszlóba költözött Major Mária áhítattal meséli, hogy Gombás tanító a háború alatt Oroszországból egy doboz igazi szaloncukrot hozott nekik. Az ünnep elõtt az idõsebb lányok diós és mákos kalácsot, perecet sütöttek, egy asztal megtelt a finomságokkal. Hol egyik, hol másik öltözött be Jézuskának: fehér lepelbe bújtak, arcukra fátylat borítottak, hogy a kicsik ne ismerjék fel õket. Néha persze „leleplezõdtek”: mezítlábas Ella nõvérüket csonttöréses-heges lábfejérõl ismerték föl a fiúk. – Sose felejtem el, ahogy Pista öcsémmel térdelünk a padlón, és remegve, imádkozva várjuk a Kisjézust – mondja Endre. – Ádám és Éva napján sárga úritököt sütöttünk, mert azt tartották, hogy akkor sok pénz áll a házhoz – idézi föl Ella. – Az éjféli misét nem hagytuk volna ki! S húsvétkor is, nagypénteken hogyan örültünk, mikor mentünk Istent csókolni, úgy repültünk, mint a madár, most meg nemigen óhajtanak templomba járni a fiatalok – panaszkodik. – Régen egyszerûbb ünnepek voltak, de komolyan készültünk rájuk. Ahogy a plébános úr tanítja: nemcsak a lakást kell kitakarítani, feldíszíteni, hanem a lelkünket is, gyónással, áldozással.
A Major családban elõfordult, hogy tizenegyen ülték körül az asztalt az inasokkal, segédekkel együtt. Szenteste délutánján a fiatalok az ünneppel kapcsolatos színdarabot adtak elõ: az állatok etetése után az egész falu ott tolongott az iskolában. Karácsony este a legények a lányos házakba diót és mogyorót dobtak. Az éjféli mise elõtt pedig kártyázással múlatták az idõt az ifjak. Másnap házról házra jártak karácsonyfát nézni, este bált rendeztek – sorolja Mária.
– Már az ünneppel kellett volna foglalkozni, amikor egyik reggel megláttuk a kapunkra is kiragasztott plakátot: „Major Imre, a falu szégyene” – idézi föl a fájó múltat is a Szombathelyen élõ kisebbik fiú, István. – Persze „A falu büszkesége” táblát a velünk szemben, zsúpos házban, füstös konyhában lakó kisbíró érdemelte ki – teszi hozzá. – Az ötvenes évek elején közel álltunk ahhoz, hogy kuláknak minõsítsenek bennünket a cséplõgépünk miatt, s félnünk kellett a kitelepítéstõl. Tisztán emlékszem, amikor sötétedéskor édesanyám átküldött a szomszédba: „Eridj, fiam, a Bözsi nénédhez, kérd el tõle a sonkát, amit húsvétra szántunk, mert az éjjel úgyis elvisznek bennünket az ávósok!”
Az alig tízéves fiúcska sonka nélkül, egy almát szorongatva tért haza azzal az üzenettel: „Ne féljetek, a Jani nem enged bántani benneteket!” Hogy valóban Bözsi néni veje, a tanácselnök Baranyai János mentette-e meg a hatgyerekes családot a kitelepítéstõl, valószínûleg sose tudjuk meg, de az bizonyos, hogy – a környékbeli falvakkal ellentétben – Szentmártonból senkit sem vittek el. A cséplõgépet késõbb „természetesen” államosították. – Éppen tiloltam, amikor elvontatták, megsirattam – keseredik el Ella.
A testvérek fölemlegetik két évtized nehézségeit: hogyan dugták el a háború alatt a lesütött húst, hogyan hajtották el a németek a marhákat, söpörtek végig az oroszok a falun, a befogadott erdélyi menekülteket: a mankós Bilibók bácsit és feleségét, akik évekig laktak náluk, a rekvirálásokat, a feketevágásokat, a beszolgáltatásokat. Akinek csak egy tehene volt, máshogy nem tudta teljesíteni a leadási normát, csak ha megvette a tejet. Piszkos világ volt, mondják. Aztán jött a forradalom: s jöttek a pesti menekültek, tele volt velük a szoba…
Feltarisznyázva
– Nem láttam boldogulási lehetõséget ebben az országban a rendszer miatt – fogalmaz Endre –, ezért 1957 elején elhatároztam, hogy kivándorlok Amerikába. De akkor már leverték a pesti forradalmat, így át kellett szökni az osztrák határon.
Miért éppen Amerika? A család, mint megtudjuk, vállalkozó kedvben sohasem szenvedett hiányt. Nem Endre az elsõ Amerikát látott a famíliában. Anyai nagyapja már a nagy kivándorlás idején kijutott az Újvilágba, ott is halt meg, megbetegedve a hajóúton. A Major testvérek édesanyjának nagynénje is felkerekedett, s Amerikában ismerkedett meg és házasodott össze egy szomszéd falubeli (!) legénnyel, akivel kint alapozták meg a család jövõjét. Háromszor is jártak az Újvilágban: az elsõ útjukon keresett pénzbõl földet vettek, aztán átépítették zsúpos-tornácos házukat, és megvásárolták a sokat emlegetett cséplõgépet. Mivel gyermekük nem született, sajátjukként nevelték fel a most megszólaló testvérek édesanyját. Innen a „vagyon” meg az indíttatás…
A Hegyhátszentmártontól háromnegyed óra járásra lévõ Kondorfa erdõ melletti település, ahol mindenki az erdõbõl élt. Részben makkon nevelték a disznókat is, ezért a rájuk ragasztott falucsúfoló: Megyünk makkos rétesre a kondorfai búcsúba. Az erdõn végzett munka és a kondorfai búcsú Endrének mást adott: megismerte kedvesét, késõbbi feleségét.
A pár szökési tervébe csak Máriát, Endre nõvérét avatta be. A családtól nem mertek búcsúzkodni, mert kiszivároghatott volna elhatározásuk. Tarisznyájukban kenyérrel, szalonnával és egy kis pálinkával Gasztonyból éjszaka nekivágtak a határnak.
– Ötvenhétben kemény tél volt, majd megfagytunk, de csak mentünk, át a hegyen, amerre sejtettük Ausztriát. Aztán a távolban megláttunk egy fényes pontot, mintha csak utat mutatott volna… A napkeleti bölcsek is egy csillagot követve találták meg Jézus bölcsõjét – érzékenyül el Endre. – Beértünk egy osztrák menekülttáborba. Megpihentünk, kaptunk narancsot, meleg kakaót, és boldogok voltunk, hogy biztonságban vagyunk, szabad földre érkeztünk.
A szigorú családfõ hiába indult a gyerekek felkutatására, már nem találhatta meg õket Magyarországon. – Szüleink a hír után Kondorfán megkeresték Ilona szüleit. Összeölelkezett a két édesanya, és csak zokogtak – derül ki Ella elbeszélésébõl.
A fiataloknak Ausztriában is sok nehézséggel kellett megbirkózniuk: az ott töltött két év alatt kilenc táborban éltek szerény körülmények között. Ám hangsúlyozzák, hálásak, amiért az ország befogadta õket, kaptak ruhát és ételt – így bíztak a jövõben. Erõt adott az is, hogy levélben tartották a kapcsolatot itthon maradt szeretteikkel. Az egyik láger kis templomában összeházasodtak, de még fényképük sincs egybekelésükrõl. Ötvennyolcban, Badenben született lányuk, Éva. Endre egyre többet dolgozhatott osztrák parasztoknál, így keresetébõl tudtak egy kis gyümölcsöt venni a babának. Mikor a tábori karácsonyról faggatózom, szomorúan csak annyit mondanak, nem volt lehetõségük az ünneplésre. Lementek a feldíszített faluba sétálni, és arra gondoltak, milyen jó a többi embernek, hogy otthon vannak, és megajándékozhatják egymást. Aztán 1959-ben, amikor már reménytelennek tûnt, hírt kaptak, hogy ötezer menekültet még befogad az USA. A katolikus egyház támogatta és intézte az utazásukat.
Hálaadás
Amerikában sem volt könnyû a kezdet: nem ismertek senkit, nem tudtak angolul, nem volt munkájuk – mindezt egy kilenc hónapos babával! A New York állambeli Buffalóban egy bérház tömegszállására kerültek. Aztán egy kondorfai házaspárba „botlottak”: Herczeg Imre feleségével a második világháború vége óta Amerikában élt, õ szerzett segédmunkát Endrének, aki nyomorúságos órabérére ma is emlékszik.
– Szintén az elsõ években történt: még gyengén beszéltem angolul, ezért az autókereskedõ, akinél éppen munkát kerestem mint karosszériajavító-tanuló, megkérdezte, miért és honnan jöttem. – Magyarországról – feleltem. Róla meg kiderült, hogy orosz. – Hát elõled menekültem Amerikába! – kiáltottam fel. De rendes ember volt, elmosolyodott, felvett, és tíz évig dolgoztam nála – meséli.
A család szépen gyarapodott: Endre az autójavító mûhelyben szakmát tanulhatott, párja egy katolikus kórházban idõvel mûtõasszisztensi állást kapott. Tizenhárom év küzdelem, ötszöri költözés után kislányuk asztmája miatt a szárazabb klímájú Colorado államba települtek át. Itt ismét új életet kezdtek.
– Feleségem több évig eladó volt egy pékségben, majd megbízható munkája miatt kinevezték a hálózat vezetõjének. Az én nagy vágyam pedig az volt, hogy egyszer mûhelyem legyen, mint az édesapámnak. Denverben megvettünk egy lepusztult, elhagyott benzinkutas épületet, felújítottuk, jó nevû céggé váltunk. Olyannyira, hogy kétszer kellett bõvítenünk, szerelõket alkalmaztunk, s megengedhettük magunknak, hogy a titkárnõi feladatokat a feleségem lássa el – sorolja elégedetten Endre.
Tizenhét év után megváltak az autójavító mûhelytõl, azóta szép családi házukban élvezik a nyugdíjaséletet. Büszkék Éva lányuk két egyetemista gyermekére, akik beszélnek magyarul. Idõnként hazalátogatnak falujukba: lányuknak már megmutatták a szülõföldet, az unokák még nem látták, honnan indultak a nagyszülõk.
– Amerikában a hálaadás, a betakarítás ünnepe is nagyon fontos: már november utolsó hetében feldíszítjük a karácsonyfát, amelyet január elején szedünk le. Colorado híres az ezüstfenyõirõl, ahogy az Õrség is gyönyörû fenyveseirõl. Hálaadáskor a gyermekek meglátogatják szüleiket, nagy pulykát vesznek, amelyet családi és baráti körben fogyasztanak el. Hagyomány, hogy sárga tökbõl pitét sütünk – avat be az Újvilág ünnepi szokásaiba Endre.
A városok fényárban úsznak. A porták „a legdíszesebb ház” címért versengenek, hogy bekerülhessenek a helyi újságba; ezer meg ezer lámpa ég a tetõkön, még a bokrokat is kivilágítják. Nagyot fordult a világ a régi szentmártoni karácsonyok óta! Ami azonban nem változott: az unokák nagyanyjuk körül sürgölõdnek, mákos, diós bejglit sütnek, és csillag alakú mézeskalácsokat szaggatnak. A karácsonyi menü – náluk is, most is – húsleves, rántott szelet és töltött káposzta.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.