Hetven évvel ezelőtt Londonban megjelent egy szociográfia az észak-angliai bányászokról. A wigani móló szerzőjének nemcsak stílusán érződött, hogy író, hanem témakezelésén is. Mély empátiáját nem emberbaráti sajnálkozással fejezte ki, hanem a naturalizmus határát súrolóan érzékletes képekkel, leírásokkal arról, milyen lakásokban él ez a munkásréteg, hogyan telnek mindennapjai, hogyan étkezik, miként tölti el kevéske szabad idejét, s nem utolsósorban milyen körülmények közt keresi a kenyerét. Nem kevesebb, mint nyolc oldalon át részletezte: ahhoz, hogy a bánya szűk vájataiban a munkások egyáltalán elkezdhessék a műszakot, kilométereket kúsznak előre a fejtésig, és ott a nap nagy részében szénportól fuldokolva, térdelve vagy görnyedve végzik munkájukat. A szerző a műfajt igen komolyan vette, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a szerkezeti szabályoknak fittyet hányva művének második részében esszét írjon a fasizmus és a kommunizmus által fenyegetett Európa lehetőségeiről. Tükröt tartott az angliai középosztálynak, amely a birodalom gyengülésével párhuzamosan csúszott lefelé, és ezzel nemigen kívánt szembenézni. És tükröt tartott a munkásságnak is. Orwell tükrébe (mert hiszen róla van szó) senki sem nézett szívesen.
A Wigan nevű, Liverpool közelében lévő kis bányászvárosban egy több mint fél évszázaddal később, Orwell tiszteletére forgatott dokumentumfilmben a hajdani bányászok leszármazottai még mindig haragudtak a szerzőre, aki „lejáratta őket”. Pedig a szerző legalább olyan kritikus volt saját osztályával szemben, mikor rámutatott, hogy a polgári társadalmak stabilitása szempontjából fontos, de a válság éveiben lefelé csúszó középosztály egészen addig nem értette a munkanélküliség gondját sem, amíg az állásvesztés hullámai el nem érték az ő egzisztenciáját is. Csak amikor már a tanár, a katonatiszt, az állami hivatalnok is utcára került, akkor döbbent rá a középosztálybeli, hogy csődöt mondtak közhelyei, miszerint a munkások, „ha akarnának, találnának munkát”. Orwell az angol esszé legjobb hagyományait követve amellett érvelt 1937-ben, hogy a középosztálynak és az igényesebb munkásrétegnek végre föl kellene ismernie közös kiszolgáltatottságát ahhoz, hogy érdekeit érvényesíteni tudja. Fontos állítás, amely talán a mának is üzenet lehet.
Ez volt a „pink decade”, a „vörös évtized”, amely oly sok értelmiségit, köztük jelentős írókat vitt a baloldal táborába, de a világosfejű tisztességeseket – Orwellt, Silonét vagy Koestlert – csak átmenetileg. A legderekabbak éppen a társadalmi szolidaritás – meg persze a moszkvai perek – miatt fordultak szembe később a megújulni képtelen baloldallal. Nemcsak a nácizmussal, hanem a kommunista totalitarizmussal is. „1933 óta csaknem valamennyi baloldali író azt az esztelenséget műveli, hogy antifasiszta akar lenni anélkül, hogy egyszersmind antitotalitarista volna” – foglalta össze a lényeget Orwell 1944 szeptemberében Koestlerről írt esszéjében.
Elsinkófált végrendelet
A skót kisnemesi gyökerű, jövedelmi viszonyait tekintve az alsó középosztályig lecsúszott Blair család fia nem érzelgősségből, hanem a válság miatt kereste a szolidaritás útját szociográfiájában, A wigani mólóban. Volt egy-két kanyar az életében addig, amíg eljutott idáig. Iskoláit a legrangosabb oktatási intézmények közé sorolható Etonban végezte, de gazdag társai közt már ott is idegennek érezte magát. Amikor fiatalemberként úgy döntött, Burmába megy, birodalmi rendőrtisztként keresi meg a kenyerét, valójában apja nyomdokaiba lépett, aki szintén a gyarmatokon vállalt szolgálatot. Akik Indiában vállaltak hivatalt, még azon az életszínvonalon élhettek családjukkal együtt, amely számukra Angliában már rég elérhetetlennek bizonyult. A családi fotóalbum egyik képén a csecsemő Ericet, aki az észak-indiai Motiháriban született, színes bőrű dajka kezében látjuk. Anyai nagyszülei szintén a gyarmatokon (Burmában) keresték a boldogulást, Ida Limouzint (Orwell anyját) és testvéreit nem kevesebb, mint „harminc mezítlábas szolga vette körül”. Angliában mind Blairéknek, mind Limouzinéknak a minimális személyzetre is nehezen futotta volna.
Orwell családi hátteréről, iskoláztatásáról, kalandos életének fordulatairól, házasságairól s nem utolsósorban alkotói korszakairól olvashatunk Jeffrey Meyers Orwell – Egy nemzedék fagyos lelkiismerete című, nemrég magyarul is megjelent életrajzi munkájában (Jeffrey Meyers: Orwell – Egy nemzedék fagyos lelkiismerete. Európa, 2007. Fordította: Magyari Andrea. Ára: 3500 forint). Értékelésünk első mondata legyen az örömé: kiváló monográfiát tartunk kezünkben. Az Orwellről szóló terjedelmes angolszász szakirodalomból eddig ugyanis csak Raymond Williams 1971-ben írt, nem túl informatív, marxista szemszögű kis kötetét forgathattuk, amely jóval a rendszerváltoztatás előtt jelent meg. E sorok írója, igaz, Bernard Crick monográfiáját tartja az eddig megjelent Orwell-életrajzok közül a legalaposabbnak, de Jeffrey Meyers is kitűnő könyvet írt, s igazán megérdemeljük, hogy művét az Európa Kiadó jóvoltából – hét évvel az angol nyelvű megjelenés után – immár magyarul olvashatjuk. Nem árt tudnunk, hogy Orwell a végrendeletében megtiltotta, hogy életrajzot készítsenek róla. Meglehet, úgy érezte, az élet tényei nem írhatják fölül az alkotások világát, nem tolakodhatnak az értékelés elé. Nemcsak irodalmi kritikáiban, hanem barátaival és önmagával szemben is rendkívül szigorú volt. Végrendeletében több jelentős írását, esszéjét is fölsorolta mint újabb kiadásra érdemtelen műveket. Szerencsére ezt a kiadók nem vették komolyan, és sokadszorra is közreadták nemcsak műveit, hanem levelezését, házi naplóját, sőt az utolsó fecnit is, amelyet a hagyaték megőrzött az utókornak. S természetesen monográfiák is születtek róla. George Orwellt eddig hatvan nyelvre fordították le, az Állatfarm és az Ezerkilencszáznyolcvannégy példányszáma meghaladja a negyvenmilliót.
Meyers alapos föltáró munkát végzett monográfiájához. Még Burmában is fölkutatta azokat a nyomokat, amelyeket nem mosott el az idő. Beszélt azokkal az idős emberekkel, akik még emlékeztek a fiatal brit rendőrtisztre. Sorainak tanúsága szerint a kép, amely előtte kirajzolódott, időnként bosszantóan nem vágott egybe azzal, amit korábban gondolt Orwellről. Ezért nem is tudott hitelt adni az író ama hajdani ismerősének, aki szerint Orwell „laza fickó volt”, a társaság közepe. Nem, szögezi le a monográfus, az illető biztosan rosszul emlékszik. Orwell – Meyers szerint – nem ilyen volt.
Csak hát miért is gondoljuk, hogy mi aztán mindent megtudhatunk egy emberről – akit személyesen már nem ismerhetünk – írásai és a róla készült hatalmas szakirodalom révén? Orwell életének, személyiségének elemzésekor egyébként is ajánlatos fiókba zárni mindenfajta filoszgőgöt. (Számomra ez a mondat jelentette a magát tévedhetetlennek tartó monográfusi biztonság csúcspontját: Orwell „nem engedte el magát még szeretkezés közben sem”. 141. oldal. Túl magas labda ez, ne csapjuk le.) De miért is ne kelthette volna Burmában Orwell tényleg a „laza fickó” benyomását? Hiszen elég sok mindent végigpróbált életében. Aki képes beöltözni csavargónak, hogy elfogadják az utcán élő társak, és velük fölváltva kéregetni (!), az azért már jócskán átlépett azon a határon, amelynek egy bornírt középosztálybeli még a közelébe sem merészkedik. Vajon nem erről a „laza fickóról” írt-e Orwell egyik barátja, Cyril Connolly, mikor papírra vetette, miként jelent meg az előkelő partikon Orwell, „mint egy Keresztelő Szent János”, kopottasan, soványan, a szalonok világától idegenül – s mit tesz isten, nem mégis őfelé fordult az összes nő figyelme?
A rendőrtiszt szégyellte magát
Ám az ifjú Blairnek hiába jelentett biztos kenyeret a gyarmati szolgálat. Az Etonban nevelkedett, irodalmi ambíciókat is dédelgető rendőrtiszt sűrűn konfliktusba került önmagával. Nemegyszer élt át intézkedései közben olyan élethelyzeteket, amelyek szégyennel töltötték el. Egyszerre élte meg az angol felsőbbrendűség hamis tudatának torzító következményeit, és nyílt ki a szeme az alárendeltek, az elnyomottak szenvedésére. Orwell korai írásainak legnagyobb hozadéka az őszinteség. Tőle magától tudjuk meg, hogy viselkedésében, munkáját végezvén, lényegében nem sokkal volt különb az angol tisztek átlagánál, előfordult, hogy ököllel sújtott színes bőrű szolgáira. Ő egy dologban volt különb társainál: abban, hogy tudta, mit tesz, és látta magát kívülről. És szégyellte magát. Rosszul érezte magát rendőrtisztként. Lelkiismerete volt, meglátta a másik emberben az embert. Sosem volt sem gyáva, sem álszent: le merte írni, hogy mennyire idegesítették a burmaiak, akik – érthető módon – ott szúrtak ki az angolokkal, ahol csak tudtak. Első regényében, a Burmai napokban is ír erről. Le tudta írni, hogy nemcsak őt nem szerették a burmaiak – legtöbbjük iránt ő sem érzett másképpen. De mindez nem akadályozta meg abban, hogy világosan lássa azokat a társadalmi összefüggéseket, meghatározottságokat, amelyek létrehozták ezeket az áldatlan, konfliktusokat teremtő kapcsolatokat.
És egyszer csak elege lett. Egyre jobban fölháborította a brit gyarmattartói szerepkör, és érezte, hogy maga is eldurvul rendőrtiszti minőségében. Megundorodott magától. Visszautasította, hogy csavar legyen ebben a gépezetben. Fölismerte, hogy az otromba birodalmi szerep puszta illúzió, amely egyre gyatrábban és ellentmondásosabban működteti az alá- és fölérendeltségi viszonyok elképesztő mechanizmusát. Orwell, aki az Ezerkilencszáznyolcvannégyben olyan szívszorítóan írja le a megalázott Winston Smith kihallgatását, fizikai bántalmazását, még zsigereiben emlékezhetett arra az Eric Blairre, aki burmai rendőrként ököllel vágott az arcába színes bőrű szolgájának.
Ördögi kör volt ez, és Orwell tudta, hogy ki kell lépnie belőle. Amikor föllázadt, nemcsak a brit „felsőbbrendűség” ellen lázadt föl, hanem saját korábbi önmaga ellen is. Ha egy ember nem képes azonosulni a szerepével, személyisége előbb vagy utóbb roncsolódik. Orwell megküzdött személyisége épségéért. Inkább a létbizonytalanságot választotta. Visszatért Európába, sejtette, hogy napi megélhetési gondjai lesznek, de nem tehetett mást. Másrészt űzte az írás vágya is, ahhoz pedig valódi, kritikus befogadó közeg kell, és az európai (a saját) kultúra légköre. Ha megismerjük Orwell életművét, rádöbbenünk, hogy amit Burmában látott és átélt, aminek tanúja vagy éppen eszköze volt, az különböző áttételekkel minden írásában jelen van. Csak aki szerencsétlen kivégzendőket kísért a vesztőhelyig, az tud leírni ilyen mondatot: „Amikor egy gyilkost akasztanak, csak egyetlenegy ember van jelen, aki nem követ el gyilkosságot abban a pillanatban.”
Választott szegénységben
Orwell életrajzírói közt Jeffrey Meyers nincs egyedül azzal, hogy valójában megütközik Orwell „lecsúszásán”. Hajlik afelé, hogy az író szegénységében pózt lásson. Művészi allűröket. Hiszen arra már csak nem szorult rá, hogy kolduljon, s az sem lehetett törvényszerű, hogy egy párizsi lebujban mosogatóként keresse a kenyerét. Aztán miért pont Wallingtonban bérelt házat, jobb fekvésű, jobb közlekedésű falut nem talált? Arról nem is beszélve, hogy mikor már elhatalmasodott rajta a tüdőbaj, télvíz idején teljesen érthetetlenül (kedvenc szavammal: „önpusztító módon”) fölment a Hebridákig, Jura szigetére, egy olyan házba, amely kifűthetetlen volt. Miért tette? Nem kényszerült rá. Pénze akkor már volt, megtehette volna, hogy egy jó kis meleg lakásban, ügyes titkárnővel gépelteti az Ezerkilencszáznyolcvannégyet. Meyers, bár tiszteli az írózsenit, valahogyan mégsem érti viselkedését, kritizálja a kabátja hajtókájától kezdve étkezési szokásain át a feleségével (akit szeretett) való nem törődésig bezárólag. Meyersnek minden érve racionális, minden mondata józan. Mindaz, amivel Orwellre rápirít, az átlagpolgár szemszögéből tökéletesen jogos. Csak közben egy kicsit mélyebben meg kellene értenie egy bizonyos George Orwellt. A kabátja hajtókájától kezdve a Jura szigeti kozmikus magány választásáig.
Orwell szegénysége több gyökérből táplálkozott. A Harmonia caelestisben olvashatunk a szocializmusban kissé megváltozott körülmények közé kerülő Esterházy családról egy különös mondatot: mi nem vagyunk szegények, mi csupán szegénységben élünk. Hihetetlenül fontos disztinkció. Orwell is ismerte ezt a megkülönböztetést, le is írta, hogy egy bányászt már azzal megaláznak, ahogyan kuncsorognia kell a nyugdíjáért. Ő viszont bankba utaltatja a bányászokénál alig több fizetését, ahol még akkor is tisztelettel beszélnek vele, ha mínuszban van. Orwell tehát nem tartozott a szegények közé – csak élete java részében szegénységben élt. Valódi szegénységben, póz nélkül. Csak az Állatfarm 1945 utáni sikere tette gazdaggá, de akkor már nagyon beteg volt. Tüdőbaját elhanyagolta, nem kezeltette. A penicillin megjelenésekor, bár kúrára fogták, valószínűleg túladagolták a gyógyszert, ami súlyos allergiás tüneteket okozott neki. A spanyol polgárháborúban szerzett sebesülése (a nyaki ütőere mellett találta el egy golyó) bizonyosan sokat rontott állapotán, immunrendszere legyengült. Élete során gyakran a létfenntartás is gondot jelentett. Mikor úgy döntött, elveszi szerelmét, Eileent, még jegygyűrűre sem futotta. De mégsem tartozott a szegények közé. Amikor feleségének a szűkös körülmények közt sikerült egy üveg lekvárt szereznie, s azt tette az asztalra vacsorának, Orwell rendreutasította: a lekvárt nem üvegben, hanem tálkában tesszük az asztalra…
Orwell szegénységének másik gyökere szabadságvágyával függött össze. Az íráshoz a tehetség mellett legelsősorban szabadság kell, a lélek belső szabadsága. Tehát relatív függetlenség a kenyérharctól. Orwell mindent ennek rendelt alá. Fiatalkorában ezért fogadta el testvére, Avril támogatását. A javak nélküli nehéz élet harmadik legfontosabb oka a megismerés vágyának kiteljesítése volt. Orwell tehát nem pózolt a szegénységben, hanem részese akart lenni azoknak a sorsoknak, amelyeket fölülről látni nem lehet, csak szemmagasságból. Vezekelt volna a burmai rendőrtiszti szolgálatért? Nem túloznám el ennek a jelentőségét. Orwell nem volt vallásos, őt elsődlegesen nem a bűntudat gyötörte, hanem a megtapasztalt társadalmi igazságtalanság. Ezért vonzódott az általa elképzelt demokratikus szocializmushoz, s ugyanezért távolodott el korának fantáziátlan, dogmatikus, az életet nem ismerő baloldali értelmiségijeitől. Ha a maga módján „vezekelt” is az arcul ütött burmai szolga miatt, ez korántsem tolsztoji méretekben történt. Sok középosztálybelinek az írás – azaz az íróvá, művésszé válás – hajtóerőt jelentett abban, hogy érvénytelenítse a társadalmi lecsúszás demoralizáló hatását. Ez Orwellnél is így lehetett. A megismerés egyébként is költséges szenvedély: életformát, emberi kapcsolatokat tud fölemészteni, miközben nagyon is kétesélyes, hoz-e a konyhára.
Van jelentősége annak, hogy a gyarmati szolgálat erkölcsi tanulságait Orwell nem Burmában, hanem bányászszociográfiája megírásakor elemezte végig. A munkásoktól ugyanis megtanult egy saját legbensőbb énjével azonos attitűdöt: azt, hogy nincs értelme a szépítgetésnek, a mellébeszélésnek. Sokra becsülte szókimondásukat, és saját jellemében fölismerte az igazság kimondásának hasonló vágyát. „Ha egy munkásembernek olyasmit kínálsz, ami annak nem kell, mindjárt megmondja, hogy nem kell neki; a középosztálybeli viszont elfogadja, csak hogy meg ne bántson vele.” Orwellnél az egyenesség egyszerre jellemvonás és formateremtő erő, elsődleges stílusjegy. Az egyszerű munkást, a hétköznapi embert nehezebben manipulálhatónak érezte, mint az értelmiségit. (Televízió akkor még nem volt.) Talán itt, az észak-angliai nyomortelepeken folytatott beszélgetések nyomán alakult ki benne a magát oly találékonyan becsapó értelmiség megvetése. Jóval későbbi, Jegyzetek a nacionalizmusról című esszéjében arról ír, mennyire megtéveszthető volt a baloldal a háborúval kapcsolatos hírek, események értékelésében. „Úgy vélem, az értelmiség nagyobbat tévedett a háború alakulását illetően, mint az egyszerű emberek, és épp azért tévedett nagyobbat, mert különféle elfogultságok erősebben befolyásolták.” Majd fölsorol néhány tipikus értelmiségi téveszmét, korabeli baloldali vélekedést, amelyet a valóságos történések messze nem igazoltak, például azt, hogy az angolok 1940-ben elvesztették volna a háborút, vagy hogy az amerikai csapatokat egy angol forradalom leverésére hozták volna át a tengeren. „Értelmiséginek kell lenni ahhoz, hogy az ember ilyesmiket elhiggyen, egy hétköznapi ember nem lehet ennyire bolond” – összegzi lesújtó véleményét.
Nem értik az embereket a szocialisták
A válsággal terhes harmincas évek vége felé Orwell egyszerre mutatta meg a bányászok nyomorát, a középosztálybeliek lesüllyedését és még a burzsoázia köreihez is föl-fölcsapó általános fenyegetettségérzetet. És föltette a kérdést: de akkor meg miért olyan népszerűtlen a szocializmus? Hiszen az megoldást jelenthetne. Miért csökken egyre a szocialisták népszerűsége Angliában, ahelyett hogy nőne? A wigani mólóban remek elemzését adja a szocialisták életidegenségének, gyökértelenségének, korlátolt gondolkodásmódjának („… a szocializmus lényegében urbánus hitvallás”). Bár a hitleri terjeszkedéssel szemben a szocialista törekvéseket pozitív lehetőségnek érzi, mély ellentétet lát az őáltala elképzelt szocializmus – amely az igazságosságot és a szabadságot tűzi zászlajára – és korának baloldali eszméi közt. Keserűen állapítja meg, hogy a szocialisták nem értik az embereket, és emiatt sosem lesznek népszerűek. Kijelenti, hogy „ha a fasizmus mindenütt előretörőben van, az javarészt a szocialisták hibája”. Az átlagemberben lévő „alkati konzervativizmusról” elmélkedvén megjegyzi, hogy a szocializmust nem azért ellenzik az emberek, mert nem életképes, hanem „inkább mert túlságosan hatékonyan működik majd. Nem attól félnek, ami még az ő életükben megtörténhet, hanem ami a távoli jövőben történik majd, mikor a szocializmus valósággá válik.” Figyelemre méltó, hogy a magyarul oly rosszul hangzó dzsentri élethelyzetét Orwell sosem az élősködéssel, hanem a megkapaszkodás iránti erős vággyal írta le. „A dzsentricsalád pontosan olyan helyzetben van, mint a csak négerek lakta utcában nyomorgó fehérek. Ilyenkor az ember ragaszkodik középosztálybeli mivoltához, mivel semmi egyebe nincsen; eközben gyűlölik felfuvalkodottságáért, nyelvhasználatáért és viselkedéséért, melyek, mint az »urak osztályához« tartozót, eleve megbélyegzik.” A válságra Orwell szerint egyetlen megoldás van: a lecsúszó középosztálynak és a munkáját elveszítő munkásrétegeknek föl kell ismerniük egymásban a szövetségest. Megszívlelendő okfejtését így összegzi: „mindenki, akinek kicsi és bizonytalan a jövedelme, utóvégre egy csónakban evez, és egyazon oldalon kell harcolnia. Épp ezért alighanem üdvös lenne, ha kevesebbet beszélnénk »kapitalistákról« meg »proletárokról«, s többet a rablókról és a kiraboltakról.” (Ma minek mondanánk Orwellt ezekért a mondatokért? Populistának?)
A XX. század írói közül máig azok mondták ki a legfontosabb dolgokat, akik átéltek két világháborút, a spanyol polgárháborút, és fölismerték a totalitárius törekvéseket. Derűsebb századok íróinak egy is elég lett volna azokból a világot átformáló élményekből, amelyekből Orwell generációjának legalább öt jutott: a brit világbirodalom széthullása, a spanyol polgárháború, a náci és a kommunista totalitarizmus megvalósulása és a második világháború.
A méltányosság írója volt
Nem is tudjuk, hogy hány kifejezést örököltünk meg tőle. A „hidegháború” szót Orwell írta le először a Te és az atombomba című 1945-ös írásában. A két szemben álló, ellenkező ideológiai alapon működő nagyhatalom közötti pszichológiai hadviselés, illetve a kívánatos „pszichológiai lefegyverzés”, amely a hidegháború elemzőinek egyik kulcsszava, Orwellnél már 1945-ben előfordul. (A „psychological disarmament” kifejezést Orwell egy Arthur Koestlerrel eltervezett petíció 1945-ös fogalmazványában használja.) Azért is nagyon fontos, bár kevéssé ismert tény ez – Meyers sem említi művében –, mert a „hidegháborús harcossá” avanzsáló Orwell és Koestler e fogalmazvány szerint éppenséggel azt szorgalmazták, hogy a nagyhatalmak szüntessék be az egymás elleni lélektani fegyverviselést. Továbbá, hogy a Nyugat, Angliával az élen, szorítsa rá a Szovjetuniót, hogy az ne vonja információs blokád alá a saját állampolgárait, Moszkva tegyen eleget tájékoztatási kötelezettségeinek.
Orwell nem adta oda magát maradéktalanul egyetlen ideológiának sem. Nem vált a brit gyarmattartói dicsőség elmúlásának krónikásává, nem lett „csak” spanyolos, eszébe sem jutott, hogy „válasszon” a nácizmus és a kommunizmus között, és ha érzelmileg hazafivá vált is a háború éveiben, a győztes, a Szovjetuniótól nem elhatárolódó Angliával már nem volt képes önfeledten azonosulni. Az elsők között járta végig a porig bombázott német területeket, és mélyen megrázták az iszonyú pusztulás képei a megbüntetett országban. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ne az angol győzelmet kívánta volna, amelyért harcolt is. Mindössze arról van szó, hogy a kritikai attitűd és a méltányosságérzet Orwellt mindig, minden körülmények között, egész életén át jellemezte. A méltányosság írója volt.
Talán a legpontosabb jellemzést barátja, Arthur Koestler adta róla: „Élete egyetlen következetes lázadássorozat volt az általános közállapotok és saját sorsa ellen… A zseniben munkáló tettvágyat és a józan ész parancsát ritkán lehet összeegyeztetni: Orwell élete az elsőnek a második felett aratott győzelme volt.”
origo.hu
Gyerekek sérültek meg a halálos, frontális karambolban
