Veszély és látvány: nem véletlenül titulálják a síugrást a téli Forma–1-nek, bár köztünk szólva ez inkább ráillene az alpesi síre, amelynek viszont a világkupa-sorozatát hívják az autós gyorsasági világbajnokság metaforájával élve téli száguldó cirkusznak. De vissza a síugráshoz, amely téli sporttársaitól (alpesi sí, sífutás, korcsolya) eltérően veszélyessége miatt soha nem válik tömegsporttá. Az űzői viszont éppen ezért lehetnek igazi hősök, őket látva senkinek sem jut eszébe, hogy: „Ja, ezt én is megcsinálnám!” Aki elég bátor, annak kezdésként azt ajánlom, sétáljon fel egy sánc tetejére, és nézzen le onnan…
Ha már kezdés, akkor ejtsünk néhány szót a sportág eredetéről és történetéről. Norvégia Telemark városában 1861-ben egy bizonyos Sondre Norheim megalkotta azt a síkötést, amelyben szabadon mozog a cipő, pontosabban a sarok. Alpesi síben erre nincs szükség, viszont a síugrásnál és a sífutásnál nélkülözhetetlen ez a technikai megoldás. A helyiek e két sportágból megalkották az északi összetettet, amelynek első versenyét 1892-ben rendezték, a Holmenkollen sífesztivál azóta is évente lázba hozza az érdeklődőket. Ugyanebben az évben épült az első síugró sánc, vagy inkább domb, az első lejegyzett rekord 9,5 méter volt egy norvég katonatiszt „előadásában”. A rohamléptekkel fejlődő sportág már az első téli olimpián, 1924-ben Chamonix-ben ott volt az ötkarikás programban. Az ugróstílus folyamatosan változott, ahogy a fizikai törvényszerűségek ismerete és a technikai fejlődés lehetővé tette. Kezdetben a versenyzők malomkörzést végeztek ugrás közben, később a földet érésig karjukat előrenyújtották, azután párhuzamosan a lécükre hajolva hátul a kezükkel egyensúlyoztak. A most használatos úgynevezett V-stílust egy svéd ugró, Jan Boklöv 1984-ben találta ki és honosította meg, miután rájött, ha szétnyitja a sítalpakat, és szinte közéjük hajol a felsőtestével, messzebbre szállhat. Először persze a bírók nem nézték jó szemmel az újítást, és nagyon lehúzták a svéd stíluspontjait (hiszen az ugrás távolsága mellett annak szépségét is pontozzák). Boklöv nem adta fel, s mivel a többieknél távolabbra repült, „csúnyán” is megnyerte például az 1988–89-es világkupa-sorozatot. Az 1992–93-as szezon óta nem vonnak le pontokat a V alak miatt, ma már mindenki ezt a technikát alkalmazza.
A sportág értelemszerűen először Norvégiát hódította meg, aztán egész Skandináviát, majd fokozatosan „lehúzódott” az Alpokba is. Németországban és Ausztriában különösen népszerűvé vált, így amikor a második világháborút követő években a Nemzetközi Síszövetség (FIS) nem engedélyezte a „vesztes” német síugróknak, hogy nemzetközi versenyeken vegyenek részt, azok alternatív megoldásokon törték a fejüket. Garmisch-Partenkirchenben, az 1936-os téli olimpia színhelyén az 1921 óta zajló hagyományos újévi síugró viadalon csak németek indulhattak 1946 és 1948 között. Miután azonban a német szövetség újra felvételt nyert a FIS-be, 1949. január 1-jén megint nemzetközi mezőnyt fogadhattak Garmischban. A továbbfejlesztés érdekében 1952-ben Innsbruckban írta alá nyolc úriember, Toni Glos, Emmerich „Putzi” Pepeunig, Beppi Hartl, Franz Rappenglück, Andi Mischitz, Fred Triebner, Alfons Huber és Xaver Kaiser egy új kezdeményezés, a német–osztrák ugrótorna alapító okiratát. Eredetileg három versenyből állt volna a sorozat, a garmisch-partenkircheni újévi verseny mellett két ausztriai helyszínen, Innsbruckban és Bischofshofenben indultak volna a turné résztvevői. Ám a németek kiegyensúlyozására végül bekerült a határnál fekvő Oberstdorf is a programba negyedik sáncként. A verseny már a legelső évben, 1953-ban húszezres nézősereget vonzott! A premier hat nemzet részvételével januárban zajlott, azóta az esemény immár négysánc-verseny néven mindig keretbe fogja az óév-újév fordulóját.
Számos nehézségen küzdötte át magát a viadal, politikai vagy természeti jellegűeken egyaránt. Annak idején már a határátlépés vagy a vízumok kiállítása se ment simán, az NDK és az NSZK ellentéte is rányomta a bélyegét pár évre. Néhány esztendőben hóhiány miatt – műhó még nem lévén – teherautókkal szállították a havat a sáncokhoz. Az időjárás először az idei, 56. négysánc-versenybe szólt bele visszavonhatatlanul, hiszen a múlt pénteken Innsbruckra rácsapott a főn, így a szélviszonyok első ízben megakadályozták, hogy az egyik színhelyen lemenjen a verseny. A frappáns megoldás: Bischofshofenben két viadalt bonyolítottak le. Mivel mindkettőt Janne Ahonen nyerte, az összetettben is ő végzett az élen immár ötödször, ami csúcs a viadal történetében (az eddigi győzteseket lásd keretes írásunkban). A szerény finn sztár szokásához híven gyakorlatilag mosoly nélkül ünnepelt, miközben nagy elődjét, a négyszeres győztes német Jens Weissflogot dicsérte: „Továbbra is Jens a példaképem, üzenem neki, hogy ne szomorkodjon…”
Az idei megmérettetést tehát duplán nevezhetjük sporttörténelminek, de azért akadnak érdekességek korábbról is. Két éve Ahonen a cseh Jakub Jandával holtversenyben végzett az élen (1081,5 pont), belegondolhatunk, mekkora ennek a valószínűsége négy sánc és nyolc ugrás után, a távolságot és a stílust is értékelve. Olyan háromszor történt, hogy egy állomáson ketten nyertek, 1955-ben Oberstdorfban a finn Eino Kirjonen és Aulis Kallkorpi, 1982-ben Innsbruckban a norvég Per Bergerud és az NDK-beli Manfred Deckert, 1991-ben Garmisch-Partenkirchenben pedig Weissflog és az osztrák Andreas Felder. Stílszerűen a jubileumi, félszázadik turnén történt meg egyedül, hogy valaki, jelesül a német Sven Hannawald mind a négy állomáson diadalmaskodott, megcsinálva ezzel a sportági Grand Slamet. (Jellemző a népszerűségére, hogy 2002-ben őt választották az év sportolójának hazájában a Forma–1-es autóversenyző-legenda, Michael Schumacher, valamint az NBA-s kosarassztár, Dirk Nowitzki előtt.) A Grand Slam főképp idegileg kimerítő vállalkozás (Hannawaldot egyébként pár év múlva pszichiátrián kezelték), hiszen négyen is akadnak, akik egy idényben három állomást megnyertek, az összetettet viszont nem. Sorozatban a legtöbbször, háromszor a norvég Björn Wirkola lett első (1967, 1968, 1969). A legkisebb különbséggel, 0,7 ponttal Kirjonen nyert 1956–57-ben honfitársa, Pentti Uotinen előtt, a legnagyobbal (104,4 pont) a lengyel Adam Malysz 2000–2001-ben Ahonennel szemben.
Az eddigi ötvenhat négysánc-versenyen 16 német (NSZK, NDK és egységes Németország együtt), 15 finn, 10 norvég, 9 osztrák és 2 cseh (szlovák) mellett egy-egy lengyel, japán, szlovén és orosz (szovjet) diadal született, összesen negyvenen mondhatják el magukról, hogy győzedelmeskedtek a viadalon. A sportág legnagyobbjai.
Bajnokok a négysánc-versenyen
1953: Bradl (osztrák)
1954: Björnstad (norvég)
1955: Silvenoinen (finn)
1956: Kamenszkij (szovjet)
1957: Uotinen (finn)
1958: Recknagel (NDK-beli)
1959: Recknagel (NDK-beli)
1960: Bolkart (NSZK-beli)
1961: Recknagel (NDK-beli)
1962: Kirjonen (finn)
1963: Engan (norvég)
1964: Kankkonen (finn)
1965: Brandtzäg (norvég)
1966: Kankkonen (finn)
1967: Wirkola (norvég)
1968: Wirkola (norvég)
1969: Wirkola (norvég)
1970: H. Queck (NDK-beli)
1971: Raska (csehszlovák)
1972: Mork (norvég)
1973: R. Schmidt (NDK-beli)
1974: Aschenbach (NDK-beli)
1975: Pürstl (osztrák)
1976: Danneberg (NDK-beli)
1977: Danneberg (NDK-beli)
1978: Yliantilla (finn)
1979: Kokkonen (finn)
1980: Neuper (osztrák)
1981: Neuper (osztrák)
1982: Deckert (NDK-beli)
1983: Nykänen (finn)
1984: Weissflog (NDK-beli)
1985: Weissflog (NDK-beli)
1986: Vettori (osztrák)
1987: Vettori (osztrák)
1988: Nykänen (finn)
1989: Laakonen (finn)
1990: Thoma (NSZK-beli)
1991: Weissflog (német)
1992: Nieminen (finn)
1993: Goldberger (osztrák)
1994: Bredesen (norvég)
1995: Goldberger (osztrák)
1996: Weissflog (német)
1997: Peterka (szlovén)
1998: Funaki (japán)
1999: Ahonen (finn)
2000: Widhölzl (osztrák)
2001: Malysz (lengyel)
2002: Hannawald (német)
2003: Ahonen (finn)
2004: Pettersen (norvég)
2005: Ahonen (finn)
2006: Ahonen (finn),
Janda (cseh)
2007: Jacobsen (norvég)
2008: Ahonen (finn)
