A próbaterem kopott, a fények vakítóan hidegek, a múlt század elejének kisnemesi udvarházát és faluszéli kocsmáját egyszerre idéző Ondraschek Péter megálmodta díszlet. A tárgyak a bálterem tükrös falai által megkettőzve idegenül meredeznek az időtlen térben. Vidnyánszky Attila rendezői pulpitusától – hevenyészett bőrszékétől, legénylakást idéző manaójától és a kabáttartóként szolgáló pianínótól – kissé jobbra puritán karszék. Tőle balra, a tér mélyében hatalmas kocsmaasztal, körülötte Csörgheő Csuli (Cserhalmi György) Szakhmáry Zoltán (Trill Zsolt), Zselyei Balogh ezredes (Dánielfy Zsolt), és még tucatnyi lumpoló úrféle verik a blattot. – Egy kör, két kör, három kör, négy kör, öt kör – makk az adu! – üvölti kéjes extázissal Csörgheő Csuli, majd a pillanatnyi csöndbe belejajdul a zene – Arany Zoltán bőrdudára és hegedűre álmodott népdal-variációja. Lábak dobbannak, szoknyák röppennek, sikolyok sikkannak – majd Vidnyánszky Attila hanga vágja ketté az egészet: – Gyerekek, állj, nem elég pontos, nem elég feszes, nem elég ütős, kezdjük onnan, hogy: „Egy kör…”
A Csokonai Színház honlapján szereplő ajánlás szerint a társulat nagy fába vágja a fejszéjét: Móricz Úri muri című regényének több száz oldalban kibontott drámáját próbálja három órába sűríteni a színpadon.
Hangsúlyozottan nem a szimpla szerelmi háromszög – Rhédey Rozika, a Szűcs Nelli által megformált Rhédey Eszter és a kettőjük között vergődő Szakhmáry – banalitását akarják színpadra tenni, sokkal inkább a banalitás mögött feszülő lélekvalóságot. Benne az ember örök – s többnyire reménytelen – törekvését arra, hogy a sivár hétköznapokból paradicsomot építsen magának. A tiszta szándékok érzelmekkel töltött idilljének hajótörését a duhaj vágy és a család iránti kötelesség szikláin. A trianoni ország végképp lecsúszó, földhöz kötődő elitjének borgőzbe fulladó gyötrődését. A gyermekből nővé eszmélő szépség tündöklését és fénytörését a feleség jogán féltékeny anya akaratán és a férfi jóllakott gyávaságán. És még sok mindent, mindent, amit csak lehet. Rövid szünet után a próba folytatódik,
jön a magát földesúrnak hazudó nincstelen álmodozó Lekenczey (Andrássy Máté) és Rhédey Rozika (Tenki Réka) „cicázása”, aminek csak a végén derül ki, hogy a „butácska” vidéki leányka szerelemben gyökeredző asszonyi mindent tudásával szemben mit sem érnek a ügyesnek vélt csábítás olcsó trükkjei. De előbb még a lengyelországi fehér asszony balladája elevenedik meg a pesti színésznőséggel „megkínált” Rhédey Rozika által. A szerepben Tenki Réka megvillantja puha, fehér cicamancsokba rejtett oroszlánkörmeit, megidéz, retteg, parancsol, megfutamodik. Balladát varázsol a kiábrándító ürességbe. A jelenetet rövid rendezői „eligazítás” követi: Vidnyánszky Attila még elégedetlen, többet akar. A hangsúly a mégen van, ugyanis nyilvánvaló, Tenki Réka jó, és mivel dolgozik, akar, odaadja magát a szerepnek, koncentrál, egyáltalán nem mellékesen még tehetséges is, és ezért még jobb lesz.
Változik a szín, belép a Rozikához kötődő vágyai, az immár kiégett vágyaiban gyökerező féltékenységei és az őt életre szóló ragaszkodással magához kötő feleségben testet öltő szerelmes kötelességei között őrlődő Szakmáry, és duhajkodik, filozofál, szenved, moralizál. Csupa érzelem, őszinteség, csupa lázas lelkiismeret-furdalás, romantikus kiábrándultság. Trill Zsoltban minden megvan ahhoz, hogy ez a figura tökéletesen hiteles legyen. Kreativitása, színészi kvalitásai, mesterségbeli tudása építi is e debreceni Szakmáryt, olthatatlan játékos kedve, nehezen fegyelmezhető alkata viszont nem feltétlenül kedvez a figurának. Vidnyászky végtelen türelemmel igyekszik kordában tartani a csikó természetű művészt, reméljük, sikerrel.
A kézcsókra parancsolt megunt szerető – Rozika – fájdalmas megalázásának katarzisából Csörgheő Csuli és Zselyei Balogh Ábel sárban fetrengő kettőse billenti ki a hangulatot. A két duhaj dialógusából megtudjuk, hogy egy olyan ifjú, akinek az ereiben Csörgheő-vér csörgedezik, nem lesz tengerész, mert nem lehet: rettentő indulataival ugyanis levegőbe repítené az egész flottát. Cserhalmi – aki alkatilag igen messze áll a kövér állatnak megálmodott vidéki uraságtól – végtelen odaadással alakítja a figurát, minden rezdülésével belesimul a darabba. Nincs sztárallűr, nincs „kidumálás” a szerepből, csak fegyelem van és munka. A próba vége felé különös hangulatú csoportjelenet bontakozik ki: „röfröf-röfröf szöveggel” a Megkötöm lovamat népdalunk dallamát éneklik, miközben méltósággal „odatesznek” néhány férfias tánclépést. Az egész együtt van, még csiszolatlan, még nyers, de már mutatja, ebből valami jó, valami átütő produkció lehet a próbaidőszak végére. Mindezt látva erős a gyanú, hogy február 15-én érzelmi húrjainkon mesterkézzel játszó közönségbarát előadásnak lehetünk szem- és fültanúi. Reménykedjünk benne, mert ráfér az élmény a Csokonai közönségére.
origo.hu
Kihúzták az ötös lottót
