A globalizáció áldozatai

A Világbank volt alelnöke, Joseph Stiglitz sorra járja a latin-amerikai térség országait, hogy lebeszélje a döntéshozókat a szabad kereskedelmi szerződések megkötéséről. Az amerikai kormányzat úgy tervezte, hogy a szerződések láncolata behálózza majd Amerikát – Alaszkától egészen a Tűzföldig. De a 2001-ben közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott Stiglitz tavaly októberben kereken kijelentette egy sevillai sajtótájékoztatón, hogy véget ért az amerikai álom: a globalizáció Bill Gatesnek kedvezett, a többségnek viszont nem.
A globalizáció hívei a világfejlődés motorjának tekintik a szabad kereskedelmet, de ma már egyre több szó esik e gazdasági modell áldozatairól is. Mexikóban január elsején szűntek meg az utolsó vámok az 1994. január elsején – Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó között – életbe lépő, úgynevezett Észak-amerikai szabad kereskedelmi egyezmény (TLCAN) mezőgazdasági fejezetének előírásai miatt. A közép-amerikai államban korántsem hozott javulást a szerződés eddigi tizennégy éves működése. Nem emelkedtek a bérek, nőtt a munkanélküliség, ráadásul megugrott az elvándorlók száma is. A TLCAN értelmében az Egyesült Államok öt százalékkal csökkenti kukoricatermesztését, és helyette a szója, illetve a búza termesztését részesíti előnyben. De a közeli hónapokban nagyon sok múlik az élelmiszernövények – kukorica, bab, cukornád – világpiaci árain. Csak fokozza a mexikói gazdák valós félelmeit, hogy a kanadai és amerikai termelők jóval nagyobb állami támogatást kapnak, mint ők, ezért verseny- és hitelképtelenek lesznek velük szemben. Mivel a kormány nem reagált a gazdák kérésére, hogy tárgyalják újra a szerződés mezőgazdasági fejezetét, január 31-én a mexikói gazdák több mint százezres tüntetést tartottak Mexikóvárosban. Politikusok és szakértők figyelmeztettek a várható következményekre: a szociális feszültség csak nőni fog.
Két hónapja Peru inkább liberális, mint szociáldemokrata kormánya örömmámorban úszott, hogy Washingtonban is aláírták végre a szabad kereskedelmi szerződést, ám Stiglitz itt is figyelmeztetett: Peru mezőgazdaságának szerkezete hasonló Mexikóéhoz, ezért ugyanazok a veszélyek leselkednek a dél-amerikai országra is. Egy perui szakértő, Eduardo Zegarra is megkongatta a vészharangokat, mert a perui fél a tárgyalások során kerülte a vitát a mexikói tanulságokról, ezért attól tart, hogy a perui kistermelők is a szerződés áldozatául esnek. A latin-amerikai országok közül Chile járt a legkevésbé rosszul, annak dacára, hogy a tizenkét évig tartó tárgyalások során itt sem törődtek Mexikó hibáival. Nem változott meg a chilei kivitel szerkezete, továbbra is elsősorban rezet és más ásványkincseket – aranyat, molibdént és ezüstöt – exportál. A szerződés sok külföldi befektetést ígért, ehhez képest fordított a helyzet, mert ma már inkább Chile fektet be külföldön.
Stiglitz egyébként sokszor megfordul Mexikóban, ahol egy 2006-os előadásában figyelmeztetett: azért nem tanácsos megterhelni az élelmiszer- és gyógyszerárakat, mert ez végső soron a dolgozókat sújtja, és csak növeli az egyenlőtlenséget. Azt is fontosnak tartotta a globalizációs modell kíméletlen bírálója, hogy demokratizálják az adósságpiacot is. Végezetül elmondta, egy szabad kereskedelmi szerződésről tárgyaló fél arról panaszkodott neki, hogy egyszerűen nincs választása: vagy elfogadja az Egyesült Államok által diktált feltételeket, vagy nincs szerződés.