A kormányoldal adatmanipulálása

A népszavazást követő alternatív magyarázatok megmutatták, hogyan is manipulálják a politikusok a konkrétnak hitt statisztikai adatokat. A liberális párt különösebb fenntartás nélkül bezsebelte a hatszázezres „nem” szavazatot, azzal, hogy az MSZP nem kampányolt, azaz érje be az otthon maradottak négymilliós táborával. Ezt a szocialista párt meg is tette, hiszen nagy vonalakban számolva a nyolcmillió szavazóból négymillió nem voksolt, plusz hatszázezer nemet mondott, tehát az ellenzék 3,4 millió igent tudott „összekaparni”. Ez önmagában a valóságnak megfelelő adatsor. Az értelmezése viszont többoldalú, és ez már a politikai szakértők terepe. Nem is hagytak kétséget afelől, hogy az MSZP tábora megvan, sőt végül is a kérdésekkel egyet nem értők, összesen 4,6 millióan vannak, tehát több mint egymilliót még rá is vertek a Fideszre.
Ha visszatekintünk a 2006-os parlamenti választásokra, azt látjuk, hogy a nyolcmillió jogosultnak a 68 százaléka vett részt a szavazáson, durván öt és fél millió ember. Tehát két és fél millió honfitársunk, történjék bármi, nem óhajt beszállni a demokratikus játszmába. A népszavazások köztudottan sokkal kevesebb embert mozgatnak meg, mint a parlamenti választások. Így a háromigenes népszavazás részvételi aránya mindenképpen rekordnak számít. Ebben az aspektusban tehát ha 5,5 millió ember tekinthető politikailag aktívnak, akkor másfél millió otthon maradó állhat a kormány mellett, vagyis egészen pontosan fogalmazva ők azok, akik csalódtak a pártjukban, de a Fideszre soha nem szavaznának. (A kormány nemzetromboló tevékenységét tekintve, még ez is döbbenetesen nagy szám.)
Ha a népszavazás arányszámait úgy értékelte Gyurcsány, hogy a teljes szavazóképes lakossághoz viszonyította az eredményt, és így az igenek száma negyvenszázaléknyi, akkor hogyan értékeli a saját legitimitását? A 2006-os választáson megjelentek közül 42 százalék szavazott a jobboldalra, és 43 százalék a baloldalra. Azaz a Gyurcsány-kormányt kettőmillió-háromszázhatvanezer embernek köszönhetjük! És annak az alig háromszázezernek, amely a koalíciós partnerét átbuktatta a parlamenti küszöbön. Mindösszesen 2,6 millió szavazónak, így elmondhatjuk, hogy 5,4 millióan nem tették le a voksukat a jelenlegi hatalom mellett. A teljes szavazóképes lakosságnak tehát alig a 33 százaléka segítette őt a miniszterelnöki székbe. Szerettem volna akkor látni azt az idétlen kördiagramot, amelyet az m1-es közszolgálati csatorna a népszavazás estéjére megalkotott, hogy megzavarja az embereket és tompítsa a népszavazás jó eredményét.
A magyarázkodó koalíciós politikusoknak végtére is igazuk van, ki ne szavazna bármire igennel, amiről megkérdezik, hogy legyen-e ingyenes? A népszavazás tehát sikerre volt ítélve, pontosan úgy, ahogy 2002-ben a parlamenti választás baloldali győzelme, miután az MSZP 19 ezer forintot beígért minden egyes nyugdíjasnak. Az érdemi részt most félretéve, miszerint mindhárom kérdés olyan aljas politikai döntésekre vonatkozott, amelyek ennek a kormánynak az országot a szegénységbe, a válságba és a teljes kizsigerelésbe taszító működését példázzák, mindez valóban demagógia. Viszont törvényes. Ahogy azok a naponta felszínre kerülő visszaélések a közpénzekkel – adófizetői milliárdok tanulmányokra, tanácsadásokra, közvetítői és sikerdíjakra –, amelyek erkölcsileg ugyan kifogásolhatók, de jogilag nem. A jogalkotók már vizsgálják, miként lehetne a népszavazáson szigorítani. Vizsgálódásaik közé igazán beemelhetnék már ez utóbbi, a hűtlen kezeléssel is felérő tettek korlátozásának lehetőségét.
A népszavazási siker ellenére félő, hogy az igennel voksolók egy része nem megvilágosodott, hanem annyira elszegényedett, hogy bármikor más szélirányba állítható egy jobb ajánlattal.
Brockhauser Edit
e-mail