Alkotmányellenes a médiatörvény?

Pártmegállapodások vagy a pártfegyelmet megkerülő mutyizások nélkül nem lehet elnököt állítani a közmédiumok élére – mondta lapunknak adott interjújában Szalai Annamária. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Fidesz által jelölt tagja szerint a mostani virtuális demokrácia helyett vissza kellene adni a parlamentnek a médiafelügyelettel kapcsolatos döntések jogát. Szalai úgy látja, a köztelevíziózásnál már az a kérdés, létezhetnek-e még közösségépítő műsorok, vagy csupán az újabb generációk agymosása, netán bulvártévékre átszoktatása folyik.

Látva a média átlagszínvonalát, egyre több embernek az az érzése, hogy a kereskedelmi rádiók és televíziók megnyerték a meccset a közszolgálat ellenében…
– Ez jogos érzés. Az úgynevezett médiapiac ma úgy fest, hogy minden területen monopóliumok uralkodnak. Vonatkozik ez a televíziós-rádiós csatornákra, a műsorterjesztésre csakúgy, mint a reklámpiacra. Mindez eleve magában hordozza a véleménymonopólium kialakulását. A médiatörvénytől eredetileg azt várták, hogy a kereskedelmi médiumok egymás közti versengése megakadályozza a monopolizálódást, a közszolgálat pedig színvonalában felhúzza magához a kereskedelmi médiát. Ehelyett valódi verseny nincs, a közszolgálat pedig lecsúszik a kereskedelmiek nívójára.
– Azok a pártok, amelyek nem értenek egyet a piacvallás által szentesített lecsúszással, miért küldenek mégis jelölteket a médiatestületbe és a kuratóriumokba?
– Nem feltétlenül küldenek. A Fidesz például csak akkor küld, ha értelmét látja. Az egész intézményrendszer látszólag demokratikus, független, ahogy a nagy könyvben megírták, rendelkezik fékekkel és ellensúlyokkal, elméletileg működőképes szisztéma – gyakorlatilag azonban minden elemében recseg-ropog. Eltűnik benne felelősség, senki nem azt teszi, ami valójában a dolga lenne. A civil kurátorok éppen csak a műsorba nem szólhatnak bele, noha a társadalmi megrendelés értelmében ez volna az elsőrendű feladatuk. A kuratóriumi elnökségek hol csonkák, hol nem csonkák – de amúgy is csak korlátozott körben gyakorolhatnak ellenőrzést. A médiumok elnökeinek hatalma viszont szinte korlátlan. Egyes elnökök ezzel visszaélnek: a csatornákat, műsorokat kedvük szerint alakítják, az információkat következmények nélkül elzárhatják. A médiát felügyelő testületek ha akarnának, sem tudnának a médiaelnökök körmére nézni az Országgyűlés, azaz a társadalom, a tulajdonos közösség nevében. Nincs nyilvánosság; a mai napig nincs biztosítva például a szerződésekbe, a közpénzek felhasználásába való betekintés lehetősége: ez a demokrácia amőbakorszaka. A politikai, hatalmi kiszorítósdi ellehetetleníti a társadalmi ellenőrzést. De ugyanez vonatkozik magára a médiahatóságra is: fölötte csak a kék ég van. A struktúrába van kódolva a működésképtelenség, a kollektív felelőtlenség.
– Megismétlem a kérdést: miért asszisztálnak az ellenzéki pártok akkor ehhez a roppant kínos folyamathoz?
– Volt rá példa, hogy a legnagyobb ellenzéki pártot kiszorították a rendszerből. A kérdés az, mi a jobb: kimaradni az egészből, vagy mégiscsak belelátni. Ha a Fidesznek és a KDNP-nek legalább a vétójoga megvolt a kétharmados döntésekben, akkor jelölt tagokat a testületekbe. A törvény hibája az is, hogy nem írja elő: a közmédiumokat felügyelő testületekben az ellenzéki és a kormányoldalon is a parlamenti erőviszonyokat, azaz a választói szándékot kell leképezni. A balliberális oldalnak még ezt a rossz struktúrát is sikerült az idők során kiüresíteni. Ha ők vannak kormányon, akkor a csonkítástól a lemondatásig terjed a repertoárjuk, ellenzékben pedig az ellehetetlenítéssel kísérleteznek. De említhetném a törvényi lehetőségek kijátszását is: hogy – kihasználva a kormányváltás körüli időszakot – ők adták éveken át a televízió kuratóriumi elnökét meg az ellenőrző testületét is. Hogy a gazdasági rövid pórázról, a törvénytelen finanszírozásról már ne is beszéljünk.
– Ha a kétharmados szabályt komolyan vennénk, soha nem lehetne elnököt választani…
– Tény, ehhez vagy pártmegállapodások, vagy a pártfegyelmet megkerülő mutyizások szükségesek. Mindkettőre volt példa.
– Ha ilyen komor a helyzet, mi a teendő?
– A közszolgálat hallgató- és nézővesztése s a minőségi nivellálódás, a kínált tartalom beszűkülése olyan mértékű, hogy ezen mindenképpen javítani kell. A közszolgálat megerősítéséhez állami szerepvállalás szükséges. Tudatosítani kell, hogy a közszolgálati média nem a kereskedelmi ellentéte – a Hír TV például formailag kereskedelmi, de tartalmában közszolgálati. A közszolgálat alapvető feladata, hogy a közösséget szolgálja, erősítse, integrálja, reprodukálja. Ezzel szemben számos kereskedelmi csatorna – olykor állami segédlettel – individualizál, lebontja a közösséget. Amit a közszolgálat felépít, a kereskedelmi médiumok ne rombolhassák le! A közösségnek valódi megrendelőként kellene fellépnie.
– Ha viszont állami szerepvállalás nélkül mindez nem megy, alighanem fölösleges az egész álszent kuratóriumosdi: a közszolgáltatást – megfelelő ellenzéki beleszólással – kormányzati feladattá kell tenni…
– Európában van hasonló példa; egyáltalán nem az ördögtől való a gondolat. A szerencsére már leáldozóban lévő liberális modell csakis a közszolgálatot szabályozná, mondván, hogy a többi majd szabályozza önmagát. Mint látjuk, ez nem így van; ez az elképzelés már megbukott Európában és a hazai gyakorlatban is. Abban egyetértés mutatkozik, hogy a közszolgálatnak függetlennek kell lennie. Na de hogyan? „A függetlenség garanciája a szakmaiság” szószt egyszer már megettük. Megtapasztaltuk, hogy a szellemi élet képviselőinek egyeduralomra vágyó, hangadó része szakmaiság alatt elsősorban a liberális, esetleg a baloldali nézetek képviseletét érti, a polgári gondolkodást pedig legfeljebb eltűri. Virtuális demokrácia helyett szerintem vissza kell vezetni a döntéseket a közösség akaratához. A legnagyobb legitimitású közeghez, a parlamenthez. Miért ne lehetne a parlamenti arányokat reprodukálni a közösségi kontrollt gyakorló testületekben? Nem ez a demokrácia lényege?
– De hát formailag most is a parlament felügyeli a közszolgálatot…
– Ez csak a látszat. Nincs szankció, nincsen semmilyen jogkövetkezmény. Jó példa erre, hogy a médiahatóság törvénytelenül hosszabbította meg a kereskedelmi csatornák koncesszióját.
– Ez esetben viszont a médiatörvény alkotmányellenes.
– Pontosan. E tárgyban fordultunk már ügyészséghez, bírósághoz, Alkotmánybírósághoz – jobbára eredménytelenül. A bíróság ide-oda passzolgatja a beadványainkat; az ügyészség, ha netán megállapítja is a törvénytelenséget, illetéktelennek nyilvánítja magát; az Alkotmánybíróság malmai meg lassan őrölnek.
– Kizárható az, hogy egyes politikai erők voltaképpen a közszolgálat felszámolásában érdekeltek?
– Ijesztő ez a felvetés, hiszen ez egyben a nemzeti közösség felszámolásának szándékát is jelentené.
– Legutóbb, a Magyar Televízió sikertelen elnökválasztási fordulójában az ellenzéki kurátorok egy kívánságlistát terjesztettek az elnökjelöltek elé. E kívánságok között szerepelt az, hogy hétvégeken műsorkezdéstől kapják vissza a közszolgálati képernyőt a gyermek- és ifjúsági műsorok. Ezt egyesek úgy értelmezték, hogy Gyárfás Tamás fejét kérték ezüsttálcán…
– A Nap-keltének valóban semmi keresnivalója nincs egy európai közszolgálati adón, de nem kellene ennyire túlértékelni. Sokkal fontosabb kérdés, hogy legyen tévéműsor a magyar gyerekeknek, ne kelljen a bőven ömlő kereskedelmi kínálatra fanyalodniuk. A kérdés az: létezhetnek-e még a köztévén közösségépítő műsorok, vagy csupán az újabb generációk agymosása, netán bulvártévékre átszoktatása folyik? A direkt politikai műsorok bármennyire egyoldalúak, kevésbé fontosak, mint azok, amelyek körülágyazzák őket.
– A kultúrára gondol?
– Igen. Az emberekről lepereg a direkt politikai befolyás, sajnos újra meg kellett tanulniuk a sorok között olvasni. A kultúrának és magának az életnek azonban csupán a szűk szeletei jelennek meg a közszolgálati képernyőn: alig van jelen a vidék, a határon túli magyarság, az ifjúság…
– Némelyek a digitális átállástól várják az elmozdulást e tekintetben is. Megváltozik ettől a médiastruktúra is, vagy csak afféle kirakatrendezésről van szó?
– A technológiát én lehetőségnek tekintem: nem jó, ha az eszköz diktál. Az a kérdés: ha van jó tartalom, eljut-e az emberekhez? Nagyobb baj, hogy a jó tartalomban hiány van – a temérdek csatorna csupán látszatkínálat. Ha jó a szabályozás, a digitális technológia megteremtheti a lehetőséget a monopóliumok felszámolására, a jó tartalmak keletkezését azonban önmagában még nem segíti. Az is lehet, hogy az audiovizuális hulladék szaporodik.
– Egyelőre a digitális átállásról szóló törvény ügye is megfeneklett. Úgy tudni, a médiapatthelyzet ellenére mégis folynak ötpárti szakértői tárgyalások. Ön optimista vagy pesszimista a megegyezést illetően?
– Országgyűlési határozat rendelkezett arról, hogy 2007 végéig új szabályozás szülessen, Mandur László (MSZP) nyilatkozata szerint azonban ebben a fél évben is kihúzták a kormánypártok a jogalkotási tervből. Mindez nem ad okot sok bizakodásra, hiszen emiatt a földi digitális átállás is késedelmet szenved. A szomszéd országok előbbre járnak, s velük szemben (frekvencia)hátrányba kerülhetünk.
– Ezek szerint van, akinek nem érdeke az alkotmányellenes helyzet felszámolása?
– Remélem, minden felelős politikai erőnek érdeke, hogy legyen új médiaszabályozás, valódi verseny, értékes tartalom. De elgondolkoztató, hogy miközben tárgyalnak a pártok, azzal egyidejűleg olyan, közmegegyezést megkerülő, visszafordíthatatlannak szánt folyamatok indulhatnak el, kerülhetnek tető alá, mint az MSZP–SZDSZ–MDF-kurátorok által szentesített székházügy, ami a számvevőszéki vizsgálat szerint negyven év alatt hatalmas összegbe, 115 milliárdba kerül az adófizetőknek.