Aranyérem halálfélelemből

Amikor első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd 1896 tavaszán hazatért Athénból, egyetemi professzora azzal fogadta: rendben van, eddig kiszórakozta magát, de mostantól ideje a vizsgákra összpontosítani. Az akkori közvélekedés szerint két aranyérem valóban nem ért fel egy sikeres szigorlattal, ám azóta változott a helyzet; az olimpia évszázad múltával a világ legnagyszabásúbb, legnépszerűbb, legsikeresebb rendezvénye lett. Kéthetente jelentkező sorozatunkban e csúcsra vezető út emelkedőit és buktatóit járjuk be.  

1896, Athén
Kilenc sportág, 43 versenyszám, 14 ország, 241 versenyző
Magyar dobogósok
Aranyérmes: Hajós Alfréd, 100 és 1200 méteres gyorsúszás.
Ezüstérmes: Dáni Nándor, atlétika, 800 méteres síkfutás.
Bronzérmesek: Kellner Gyula, atlétika, maratoni futás; Szokoly Alajos, atlétika, 100 méteres síkfutás; Tapavicza Momcsilló, tenisz, egyes.

A klasszikus görög játékok rendeleti úton történt beszüntetése után a kora középkorban zajlottak ugyan lovagi tornák, később a reneszánsz ismét felismerte, hogy az embernek a lelke mellett van teste is, majd elsősorban Angliában – főleg a labdarúgás, az evezés és a kocsmaudvarokon csupasz kézzel művelt ökölvívás formájában – csírázni kezdett a mai értelemben vett sport, de a világ másfél évezreden át egészen jól megvolt olimpia nélkül. És ha 1863-ban nem születik meg Pierre de Coubertin báró, aki a családfáját több évszázadra visszavezető nemesi famíliához méltatlan, hiábavaló foglalatosságokra adta a fejét, valószínűleg a következő másfél évezredben is jól meglett volna.
A kortársai szerint jobb sorsra érdemes fiatalember azonban vívott, lovagolt, teniszezett, és amikor éppen a könyvtárban ücsörgött, akkor is előszeretettel bújta Thomas Arnold könyveit, a rugbyi iskola rektora pedig hittel vallotta: a fiatalok nevelésének két fő terepe a templom és a sportpálya. Az ifjú Coubertin e gondolatokon felbuzdulva ki is adta a sportról szóló, A nevelés Angliában című művét, amely, hasonlóan a következő kettőhöz, nem váltott ki zajos visszhangot a francia közéletben. E balsiker – amely az angolok iránti ellenszenvből is fakadt – azonban nem szegte kedvét, legfeljebb érdeklődésének irányát módosította: a klasszikus hellén olimpiák felé fordult, ám a témakörben 1892-ben a párizsi Sorbonne-on megtartott előadása még mindig nem hozta meg az áttörést. De ő továbbra sem lankadt, és törekvéseit 1894-ben végre részeredmény koronázta: néhány hozzá hasonlóan elhivatott vagy inkább megszállott társával közösen a híres párizsi egyetemen megalakították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB).
Innentől adott volt a feladat: meg kell rendezni az első újkori olimpiát! Igen ám, de hol és mikor? Mondjuk 1900-ban Párizsban, javasolta Coubertin. Nem, inkább már 1896-ban és természetesen Athénban – vetette ellen Demetriosz Vikelasz, a határozott görög NOB-tag, és a hagyományok tisztelete, no meg kollégája rámenőssége miatt Coubertin beadta a derekát. Ám mindvégig kétkedett benne, hogy a görög főváros képes lesz-e méltó módon otthont adni a játékoknak, és amikor kiderült, hogy Vikelasz inkább a saját szakállára ígérgetett, semmint kormánya jóváhagyásával, Kemény Ferenc, a magyar sportdiplomata készséggel ajánlotta Budapestet. Bizony, úttörők lehettünk volna, de Magyarországnak, illetve Kemény doktornak annyi érdeme így is mindenképpen van, hogy legalább a görögök észbe kaptak. Az Egyiptomban élő milliomos, Georgiosz Averoff adományozott is 900 ezer aranydrachmát a Márvány stadion építésére, és ezzel megteremtette az addig igencsak ingatag költségvetés alapjait. Az ünnepélyes megnyitón azonban meg sem jelent, mert mint mondta, attól félt, hogy a túláradó örömtől megszakadna a szíve.
Majdnem hiányoztak a németek is, persze egészen más okból: az olimpiát az ősi ellenség, Franciaország hóbortjának tekintették. A Rheinisch-Westfälische Zeitung így fogalmazott: az a német, aki a játékokat támogatja vagy csak felkeresi, hazáját gyalázza meg. Németország tizenhárom további nemzettel egyetemben azért mégis elküldte fiait Athénba – lányait nem, mert a nők számára ekkor még nem rendeztek egyetlen versenyt sem –, mint ahogy Magyarország is; hazánkat hat sportágban, atlétikában, birkózásban, súlyemelésben, teniszben, tornában és úszásban heten képviselték. A programot gyakorlatilag maga Coubertin állította össze, és az kiállta az idők próbáját. Mint ahogy a rendezővel kapcsolatos aggályok is megalapozatlannak bizonyultak, Athén ugyanis szívélyes és egészen szakavatott házigazdának bizonyult. Buktatók azért természetesen bőven akadtak.
Kis híján lekéste például a saját dicsőségét az újkori olimpiák első bajnoka. James Brendan Conolly amerikai diák ugyanis abban a hiszemben szökkent partra az athéni kikötőben 1896. április 6-án, hogy lesz elég ideje felkészülni a hármasugrás versenyére. Csakhogy megdöbbenve értesült róla, hogy görög földön még a Julianus-naptár van érvényben, így már aznap délután beírta magát az egyetemes sporttörténelembe. Ijedtében tudniillik – az olimpia miatt szökött el a Harvard Egyetemről – egészen 13,71 méterig repült, és az enyhén szólva nem túl erős mezőnyben ez elegendő volt a győzelemhez. Conollyé lett tehát az első arany, de Szokoly Alajosé az egyes rajtszám, amellyel százméteres síkfutásban a harmadik helyen végzett. A legklasszikusabb számban azóta is, 112 esztendeje ez az egyetlen magyar érem.
Legklasszikusabb szám? Általános téveszme szerint a maratoni futás az, pedig az athéni táv valójában még csak 36,7 kilométer volt. A házigazdák minden reményüket és elkeseredettségüket az atlétika április 10-i záró eseményére összpontosították, hiszen az alapsportágban addig egyetlen aranyérmet sem nyertek. Még az a csúfság is megesett velük, hogy a nemzeti sportjuknak számító diszkoszvetést is elveszítették. Megjelent egy amerikai, aki életében először látta e sporteszközt, mustrálgatta, aztán messzebbre hajította mindenkinél. A maratoni bajnokát, persze ha görög lesz, ókori szokás szerint élete végéig járó ingyenes étkeztetéssel és ruházkodással kecsegtették, emellett az olimpia központi létesítményéül szolgáló Márvány stadiont felépítő milliomos, Georgiosz Averoff egészen mesébe illő ajánlatot tett: egymillió aranydrachmát és a leánya kezét ígérte.
Sokáig úgy tűnt, mindhiába. Három külföldi vezette a mezőnyt, ám egyikük, az amerikai Blake a hegyi szakaszon levegő után kapkodva kiállt. Féltávnál a francia Lermusiaux haladt az élen, rá egészen másfajta veszély leselkedett: egy fanatikus pópa le akarta teperni, a józanabb nézők alig tudták visszatartani. Aztán Lermusiaux ereje is elfogyott, majd miután az amerikai Flack is öszszeesett – az indulók korábban csak középtávon tették próbára a tűrőképességüket, így képtelenek voltak beosztani erejüket majd negyven kilométerre –, a helyiek általános és túlcsorduló örömére görög lett a befutó!
Elsőként Luisz Szpiridon juhász, onnantól minimum félisten ért célba, negyedikként pedig a mi Kellner Gyulánk. Csakhogy ő azonnal tovább is szaladt protestálni, mert megesküdött rá, hogy sokáig csupán ketten talpaltak előtte. Kemény Ferenc versenybíró Konstantin trónörököshöz, egyúttal főrendezőhöz továbbította a gyanút, a bronzérmes Velokasz pedig csalni még merészelt, de hazudni már nem: töredelmesen bevallotta, hogy a táv egy részét valóban szekéren tette meg, amiért közmegvetés sújtotta, kicsapták az egyetemről, Kellner pedig utólag megkapta az őt illető medált.
Ugyanúgy harmadik lett, mint Tapavicza Momcsilló, a magyar színekben indult szerb származású építészmérnök, akit éremmel mégsem díjaztak, mert csak évtizedekkel később derítették ki a kutatások, hogy bár teniszben nem játszottak a harmadik helyért, addigi jobb eredményei miatt az őt illette volna.
Szárazföldön tehát derekasan szerepeltek a magyarok, mégis a vízen dicsőültek meg. Köszönhetően a „delfinnek”, hiszen a nemzetközi sajtó e névvel illette Hajós Alfrédot, Magyarország első – és második – olimpiai bajnokát. Az all round sportember, aki később labdarúgó-válogatottunk kapitányi tisztét is betöltötte, ugyanis a száz- és az 1200 méteres szabad stílusú úszásban is diadalmaskodott. Igaz, utóbbiban halálfélelmének köszönhetően, de az utókornak nem kell minden részlettel megismerkednie. Vagy ha mégis, forrásként lapozgassuk Hajós Alfréd naplóját, amelyben így ír a százméteres győzelemről: „Eljött április 11. A nagy nap. Már egészen korán elkészültem, hogy idejében lent legyek az öbölben. Társaim mélyen aludtak, és noha felébresztettem őket, egyik sem ajánlkozott, hogy elkísér. Mindnyájan teljes kimerültségükre hivatkoztak. Így hát… senki sem volt velem, aki masszírozott vagy bátorítólag biztatott volna.” Lám, a hosszútávfutóé helyett az úszó magányossága. Persze ha tudták volna a többiek, micsoda alkalmat szalasztanak el, valószínűleg fürtökben lógnak rajta. Az idézet más érdekességet is rejt: a versenyt a tengerben, az évszaknak megfelelő, 13 fokos vízben rendezték. A magát faggyúval vastagon bekent Hajós Alfrédot azonban ez – legalábbis akkor még – egyáltalán nem zavarta, hiszen így emlékezik: „A pálya meglehetősen szakszerűtlen, hogy ne mondjam, primitív volt. Az öltözőktől kis gőzbárkák vittek ki a starthoz, ahol szám szerint tizenhatan a vízbe ereszkedtünk, és egymás mellett fogtuk a startkötelet. Nem éreztem a víz borzalmas, velőig hatoló hidegét, csak a cél lebegett a szemem előtt, amelyet minden testi és lelki erőm megfeszítésével el akartam érni. Észre sem vettem, hogy a vízben lehorgonyzott kötél lehorzsolta a mellemet, és hogy a nézők egyre hangosabb lármája jelzi, hogy beúsztunk a célba.” A publikum „Éljen Magyarország!” üdvrivalgásban tört ki, a zenekar pedig a Monarchia dicsőségére belevágott az osztrák himnuszba. Ám gyorsan lepisszegték, és ha nem is instrumentális kísérettel, csupán néhány ajakról, de következhetett a magyar, először az olimpiák történetében.
Majd nemsokára másodszor is. Az 1200 méter már egészen más próbatételt jelentett, a hatalmas hullámzásban tájékozódását vesztett „magyar delfin” fel is akarta adni a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Ám mivel csónakot vagy bármiféle lélekvesztőt sem látott a közelben, vacogva is tovább úszott. Immár nem a győzelemért, hanem halálfélelemből. A célban teljesen megdermedve húzták ki a vízből, valamivel később hatolt el a tudatáig, hogy az élete mellé jutalmul megkapta második olimpiai bajnoki címét is. Becsületére váljék, hogy viszontagságait utóbb sem tagadta, sőt a NOB historikus anyagai között mind a mai napig olvasható a hosszabb távon elért győzelmét „méltató” Hajós-idézet: „El kell mondanom, a gondolatától is reszkettem annak, hogy mi fog történni, ha görcsöt kapok a hideg vízben. Sokkal inkább az életemért, mintsem a győzelemért úsztam.”
E győzelemmel pedig egyszersmind halhatatlanságot is nyert. A tizennyolc esztendős magyar fiatalembernek maga a görög király is személyesen gratulált, és amikor megkérdezte tőle, hol tanult meg ilyen kiválóan úszni, anekdotába illő választ kapott. Hajós ugyanis magától értetődő természetességgel vágta rá: a vízben.
Folytatjuk