Gyógyító kapcsolatok

Gyakran elég, ha a bajban valaki megfogja a kezünket, és máris jobban érezzük magunkat. Mert nem jó egyedül, amikor félünk valamitől. Ugyanerre vágyik a skizofréniás, rettegő beteg is, hogy tudja: rossz időszakában békén hagyják, de az ajtó mögött van valaki, aki segít, ha kell – mesélte lapunknak Feldmár András Kanadában élő magyar pszichológus, pszichoterapeuta.
Gyerekkorában, a háború idején, idegenek karján ült, és azt figyelte, mit árul el a szemük, az arcuk. Ha a robbanások, az égő házak között félelmet látott rajtuk, ő is nagyon megijedt. Ha viszont a felnőtt nyugodtan viselkedett, ő maga sem félt.
Tizenhat évesen, 1956-ban egyetlen bőrönddel a kezében hagyta el Magyarországot, saját bevallása szerint az anyja elől menekült. Matematikusnak készült, de amikor rájött, hogy nem ez az ő útja, abbahagyta a tanulmányait, és pszichológus lett. Évtizedekkel ezelőtt, 1974-ben Londonban ismerte meg későbbi mesterét és barátját, a pszichiáter R. D. Laingot.
Az egyetemen, a pszichiátriai tréningen jöttem rá – folytatta –, hogy sok orvos, ha elmebeteggel találkozik, úgy tesz, mintha pontosan tisztában lenne azzal, mit is kell tennie, és gyógyszert ad, megkötözi, bezárja, magára hagyja a hozzá fordulót.
Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon mi történne egy skizofrénnel, ha nem tömnék tele gyógyszerekkel? Ha csak hagynák békében élni valahol? Vajon rosszabbul lenne-e, vagy talán meg is gyógyulna? Mert, ha szeretek egy állatot, egy növényt, és az rosszul érzi magát, először is megfelelőbb környezetet keresek a számára. Ha halat találok a magas fűben, nem az injekciós tűhöz nyúlok, és nem viszem pszichoterápiára. A pszichiátert ugyanis nem érdekli a beteg környezete.
Valahogy így jöttek létre a védett házak Európában több helyütt, és a közeljövőben Budapesten is. Olyanok kapnak ott menedéket, nyugalmas környezetet és támogatást a számukra jó élethez, akik különben az utcán vagy valamelyik gyógyintézetben végeznék. Ha ugyanis valaki összezavarodik, és életének éppen olyan szakaszát éli át, amikor nem találja magát, kétségbeesik, és a viselkedésével másokat is megrémít. Az emberek ilyenkor nem tudják, mihez kezdjenek vele. És hogy ne kelljen félniük tőle, inkább bezárják, pedig ilyenkor lenne leginkább szüksége a gyöngédségre.
A védett házakban olyanok segítenek, akik nem ijednek meg a saját lelküktől, érzelmeiktől, akik nem félnek a félelemtől. Mert ha nem tudunk önmagunkkal élni, akkor hogyan is tudnánk azokkal, akik elzárkóztak a saját világukba? Ahonnan kikukucskálnak néha, és ha boldogtalan, öszszezavarodott embereket látnak odakint, azt mondják: minek jöjjek vissza egy szorongó világba? A segítő stáb nem lehet boldogtalan, hogy a skizofrén azt lássa: érdemes visszatérnie – folytatta a pszichoterapeuta.
Ezekben a házakban sok ilyen történetet gyűjtött össze, amelyek arról szólnak, hogy mindenféle orvosság és terápia nélkül, egy idő után a betegek végül miként leltek önmagukra.
Volt egy fiú, aki éveken át föl sem kelt az ágyából. Társai vigyáztak rá, etették, ők tették tisztába. Három év után a fiú váratlanul felült. Később elmesélte: a földszinten kenyeret sütöttek, ő pedig megérezte az illatát, és úgy gondolta, csak jó emberek lehetnek azok, akik ilyen csodára képesek. A konyhába botorkált, kinyitotta a hűtőt, tizenkét tojásból rántottát sütött magának, majd kiment a ház elé. Újabb három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, míg annyira összeszedte magát, hogy elmesélje, miként élte meg azt a nehéz időszakot. Azt mondogatta: meg kellett találnia valamit önmagában, szüksége volt erre a három évre. Megérte, mert arra volt szüksége, hogy elmélyedhessen, és ebben senki ne zavarja meg.
Persze a többieknek sem volt könnyű végignézni társuk tusáját, testi leépülését és végigkísérni őt a rettegés különböző fokozatain. De, ez a fiú valószínűleg sohasem gyógyulhatott volna meg, ha nem a házba, hanem valamelyik kórházba kerül.
Hasonló közösségek évtizedek óta működnek Hollandiában, Angliában, Skóciában. Az Egyesült Államokban már csak egy-kettő van belőlük, a többi pénzhiány miatt megszűnt. Az egyik barátja szerint ennek igen egyszerű a magyarázata: senki nem irigyli azt, akit kórházba dugnak, gyógyszerrel tömnek, amitől aztán elhízik és eltorzul a teste. Azt azonban, hogy a másik szép házban él, felelősség nélkül, ráadásul nem kell dolgoznia – az úgymond normális emberek – már nem bírják elviselni.
Londonban hét ilyen ház is van, hat-hét lakóval, és mindegyiknek más az atmoszférája, hiszen azok alakítják, akik ott élnek. Centralizálni nem lehet őket, hiszen akkor éppen a lényegük – a kis közösség, a kapcsolatok mélysége – veszne el.
A betegek egymást segítik, ha valamelyikük éppen nem tud vigyázni magára, vigyáznak rá a többiek. Tudják, min megy keresztül a másik, és azt is, hogy nekik is lesznek nehéz hónapjaik, éveik. Mert az emberek képesek egymáson segíteni, ha nem degradálják és nem címkézik őket.
Feldmár András negyven éve terapeuta, mind mondja, nemcsak a mások, hanem a saját lelkének a terapeutája is. Ha a gyermekem, vagy én ilyen bajban lennék – folytatta –, azt szeretném, hogy ilyen védett helyen élhessek. A feleségemmel egyezséget is kötöttem: bármilyen őrülten is viselkednék, soha ne engedjen kórházba zárni.
A betegséget néha nagyon nehéz felismerni – folytatta a pszichológus. R. D. Laing barátja mesélt egy nőről, aki a rendelőjében arra panaszkodott, hogy beszél hozzá a fal, a székek. Más orvos valószínűleg azonnal gyógyszert adott volna neki, de ő, miközben hallgatta, rájött, hogy ez a lány rettenetesen fél. Egy órával később már azt is tudta, hogy mitől: rettegett hazamenni, mert az apja rendszeresen megerőszakolta. R. D. Laing akkor azt mondta neki: itt van ez a védett ház, költözz be, én pedig szólok a szüleidnek, hogy biztonságban vagy. Addig ne menj haza, amíg nem szereztél fekete övet dzsúdóból vagy karatéból.
A lány három év múlva hazament, akkor már tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy ne féljen.
Nyilvánvalóan nem volt bolond; a helyzete volt rettenetes.