Köznapló

Március 14., péntek
Hosszú sor volt a pénztárnál, elöl kártyás fizetéssel bajlódtak, a nemzeti ünnepre pakolt kosarak lassan haladtak. Kézközelben volt, kiemeltem az újságtartóból egy ÉS-t. A címoldalon a főszerkesztő írása kínálta magát, kíváncsi voltam, miről szól Kovács Zoltán?
A népszavazásról. Külföldi lapokat idéz – persze az MTI válogatásában, ami nem ugyanaz, mintha valaki saját gusztusa szerint nézné, követné a más nyelvű sajtót, a tévéadókat. Kovács a választást az MTI-re bízza.
Nincs is ezzel semmi baj. Ismerek egy férfit, a vendéglőben húsz éve azt eszi, amit a felesége rendel. Istenem: kényelmes. Vagy nem ismeri az ízeket. De megeszi. Kovács viszont másokkal eteti meg a rendelést. Mint most is. Azt írja a népszavazásra utalva: már megint rajtunk röhög a fél világ… Rajtunk? Kijelentése közéleti blöff. Támasztéka semmi. Lobogtat néhány cseh és szlovák lapot (a hallatlanul rangos Haló Novinyt és a Hospodárské Novinyt), majd kijelenti, röhögnek rajtunk.
Kedves Kovács… Írhatnék Zolit is, hisz ismerjük egymást rég, de respekt munkál bennem az iránt, aki hosszú évekig Soros pénzéből csinált lapot. Ráadásul nem a bizalmaskodó hangok idejét éljük. Maradjunk csak annál, hogy kedves Kovács, meg hogy a világ nem röhög rajtunk – a világnak más dolga van. Miért figyelnének bárhol is egy szürkülő országra, amikor Bulgária és Románia is eredetibb, izgalmasabb. Ott a hagyományok még élnek, s a kultúra művelőit nem nacionalistázzák le a bulvár és a politika műveletlen bajnokai.
Ők terjesztik, hogy az aranytorkú Király Linda lázba hozta a világot, hogy a pesti romkocsmákért törik magukat a nyugatiak, Erdei Zsolttól reszket a címvédő, és hogy a Sorstalanság Oscart kaphat. Megannyi címlapos hazugság, ezek természetére – ha már szóba került – jó példa irodalmi Nobel-díjasunk. Tegyük a kezünket a szívünkre: kap-e Stockholmban Kertész Imre díjat, ha nem a németek terjesztik fel? Aligha, és marad, ami volt addig: emigráns író, mint Márai, Lénárd Sándor, Ferdinandy, Határ Győző és a többi. Rubik Ernő kockája volt talán az utolsó érdemes magyar produkció, annak is már harminc éve – a többi néma csend.
Hogy miért alakult ez így, kedves Kovács? Mert Rákosiék bolsevizmusa, Kádárék puha diktatúrája és a mai balliberális gárda teljes összhangban lefokozott minden értéket, ami nálunk a kiegyezés és negyvenöt között létrejött. Szapulták a császárt, Tiszát, a Lehár-operettet, Jókait, Bethlen Istvánt, még Aranyt is, mert nem modern. A vacogó utódállamokban se mocskolták olyan ádázul a Horthy-korszakot, mint az itthoni történészek. Sárdobálásból generációk csináltak karriert, holott tudták: a kor képzett emberanyaga, kiépült iskolahálózata, korszerű ipara, munkásbiztosítása, híres fürdői, a kórházak és boltok kiterjedt hálózata nélkül a Moszkvából ideküldött Rákosi és övéi semmire se jutottak volna – s ezek nélkül mi is bajban volnánk.
Pedig annak a Magyarországnak a Trianont követő gazdasági csőd után kellett talpra állni. Felállt, és a pengő Európa egyik legjobb pénze lett, s iskoláiból olyan ifjú emberek kerültek ki, akikről Kati Martin hetven évvel később is sikeres könyvet írhatott. Azt a Magyarországot, szemben a maival, vezetői tizennyolc év után rendbe tették – tönkretették viszont a magyar zsidóság sorsát, nem védték meg őket, mint a bolgár vagy a dán állam. Ezért sokan vádolhatók, és nagyon is értem azokat, akiknek nem enyhül a fájdalmuk azóta sem. Azokat viszont nem, akik belső vagy külső parancsra befeketítenék azt is, ami fehér, és kifehérítenék, ami fekete.
Nem tisztességes emlegetni a világ röhögését, kedves Kovács, mert aki előveszi az ország térképét, és kiteríti, szomorúan látja: kezd eltűnni róla mindaz, ami érték volt hajdan. Egyetlen cukorgyárunk maradt, fogynak az iskolák, a falvak közt kanyargó sínek, csak mutatóban találni magyar ménest, lakóparkok vannak a sportpályák helyén. A népegészség romlik, a gyerekfejekbe kerülő tudás szintén. Nincs udvariasság, apad a kedély, silányul a nyelv. És nem más a kép akkor sem, ha egyenként, közelről figyeljük az emberek arcát, testtartását, tekintetét. Sok külső jel mutatja, valami nagyon nincs rendben az itt élőkkel.
E sok „jóért”, a romló életesélyekért dupla számlát fizettet az arrogáns kormány. Ezen röhögne a fél világ, kedves Kovács? Nem, ezen csak szánakozni lehet. Főszerkesztőként pedig leülni az erdőben egy fa alá, és gondolkodni. Hátha megszólal a csend. Arra érdemes figyelni.
Bauer Tamásra kevésbé. Ő is írt a népszavazásról, az egészségügyről, félrevezetve olvasóit. A magam példájával cáfolom. Évtizedekig fizettem társadalombiztosítást, újabban ehót, majd egészségügyi szolgáltatási járulékot. Ha elkap a betegség, ehhez vizitdíj és kórházi napidíj is jött volna. Bauer szerint ez a reform. Nem ég ki a szeme, amikor olyat ír, hogy „kedvező eredmények csak több év után jelentkeznek…” Mikor?
Mozdult a sor, döntenem kellett, megveszem-e a lapot. Nem vettem meg. Visszatettem.

Március 18., kedd
A halhatatlanság olyan, mint a kóbor kutya. Néha azokhoz szegődik, akik egy jó szót se löknek felé, másokra meg, hiába érdemesek, még csak nem is vakkant.
Persze a halhatatlanok többsége hálásabb korban élt, mint ez a mai. Van pár legenda El Greco vagy Michelangelo megalázottságáról, de gazdáik becsülték is őket. Csodás megbízásokat kaptak. Meg aztán II. Fülöpnek és Gyula pápának csak a hatalom és a földi jelen jutott; míg a festők előtt máig hódol az utókor. I. Jakab és a weimari herceg is megcsöndesedne, ha látná, Shakespeare és Goethe híre mögött hogy elhalványult az övék. Ennél lényegesebb a kérdés: vajon a Faust szerzőjének mítoszát – ha lefejtjük róla az utókor nyálkás ámulatát – nem a szorgos Eckermann röptette-e oly magasra, hogy a költő már-már égi jelenségnek számít?
A titkár följegyezte beszélgetéseiket. Ezek táplálják a mítoszt, és mi elgondolkodhatunk: mi balzsamozza be inkább a hírnevet: az életmű maga vagy a mítosz? A kettő igen-igen más. Az előbbit pár tehetséges ítész meg az idő kiméletlensége méri ki dekára-grammra, míg a másikat az alkotó életének intimitásai táplálják. A mítosz teremtői önkéntesek. Rajongó hozzáértéssel bányásszák ki, ami felhozható a mélyből. Az irodalom és a közönség egyformán hálás nekik, és nem véletlen, hogy a mindenkori Eckermannok híre-neve ugyanúgy fennmarad, mint a mestereké.
Jó példa rá Max Brod. Ismerős a név? Ha az övé nem, barátjáé, Kafkáé bizonnyal, s ők ketten ma már elválaszthatatlanok. Brod nélkül a Kafka-regények úgy végzik, mint a Holt lelkek második része: Gogol a kályhába szórta az egészet. A német nyelven alkotó prágai esszéista nemes lélek volt, megmentette őket. Bár tiltotta Kafka, halála után kiadta az író regényeit, és mert visszhang nélkül maradtak, elfogadtatásukért harcot indított. Előszót írt A perhez, A kastélyhoz, az Amerikához, könyveket Kafkáról – űzte, hajtotta a szeretet, bár az ilyen szeretet vak, tettei utóbb mégis kigyúltak, és csillagként fénylenek azóta is.
Brod jár az eszemben, amíg a Budagyöngyénél átvágok a Szilágyi Erzsébet fasoron. No, meg Katajev, aki Gyógyír a feledésre címmel könyvet írt, hogy vegyék már észre otthon is a Párizsba emigrált költő, Bunyin nagyszerű prózáját. Vegyék észre – nagyon fontos két szó. Ma, amikor minden ocsmányságot képernyőre visznek: válogatás nélkül kínálgatnak tökfejeket éppúgy, mint óriás kebleket, haldokló bulvárhősöket, blöffölő politikusokat – szinte kiveszett az olyan szellemi méltóság, aki ha megszólal, a többi elhallgat, mert erő és világosság árad szavaiból, és képtelenség másra figyelni rajta kívül.
Szentkuthy Miklós ilyen volt. Abban a házban élt, ahová becsöngetek. Az író húsz éve halott, az utolsók egyike voltam, aki beszélt vele. Dolgait akkor is, most is Tompa Mária vigyázza. Ahogy Brod és Katajev, ő sem nyugszik bele a bornírt visszhangtalanságba. Vérmes, harsány, okos, és sose lankad, úgy ismeri Párizst, mint én Újlakot. Hogy e sokból melyikért szeretem, nem tudom, de öröm vele minden találkozás. A fülembe lop valamit, ami nem hagy békét napokig. Ma is ez történt.
Szentkuthy júniusi centenáriumát készíti elő. Most jelentetett meg egy szellemes kötetet az író dedikációival, készíti az újabbat: a levelezésből válogat. Ismerve az író szókimondását, képzelem, mi minden lesz benne. Közben rábukkant néhány lappangó papírra, és kiderült: Szentkuthy nagyapjának egyik testvére katonatiszt volt, ám kivételes pályamódosítással színész lett. Egy párbaj tette azzá. Halált hozó párbaj.
Huszonhetedikként egy olaszt vágott le: a huszonhét párbaj nála bizony huszonhét halottat jelentett. Míg élt és mozgott a talján, barátja húgának szeretője volt, s ennyi idő távolából nehéz megmondani, mi okból estek egymásnak. Azt tudni csak, hogy Pfisterer százados 1860 táján letette a véres kardot, az egyenruhát, nevét Alsdorfra változtatta, s oldalán a szép Svoboda kisaszszonnyal odahagyta a polgári világot. Színésznek állt.
Pénze volt, családja birtokolta a budai Rác fürdőt, ebből gyakorolta furcsa passzióját: színházakat vásárolt Bécsben, Budán, a Városligetben. Bár anyanyelve német volt, sorra bedöntötte a német teátrumokat: magyar színészekkel rakta tele őket. A német szó egyre halkult, majd végképp elnémult a színpadon.
Drága passzió az ilyen. A pénz elfogyott, mit tehetett: elszerződött asszonyával Tallinnba, majd Grazba, bár ott németül kellett játszani. Hogy ebbe vagy másba, de leginkább tán mégis szerelmes életébe halt bele. Színes volt, akár egy kaleidoszkóp. Minden mozgatásra mást mutatott – a valót, az ő esetében a káprázatot.
Szeretem a legendákat. Távol tartanak a fakuló valóságtól. Tompa Mária történetei kacskaringósak, színesek. Szentkuthy mítosza méltó kézben van.