A kormánynegyed sztornírozása, a Pécs 2010 projekt
bizonytalan jövője és Etyekwood lebegtetése nem feledteti az általános kulturális leépülést – éppen ellenkezőleg: felerősíti a pusztulásérzetet. Egyetlen nagyszabású program van még talpon:
a reneszánsz év, amiről egyelőre nem derült ki, hogy valóban önálló projekt-e, vagy
inkább az amúgy is meglévő rendezvények ügyes csoportosítása. A kultúra reneszánszát a magam részéről másképpen képzelem
A civilizáció a kultúra foglalata, a kultúra a civilizáció ékköve. A civilizációba pedig beletartozik a politikum világa is, amely – ha nem tud mit kezdeni a kultúrával – a saját kulturálatlanságáról állít ki bizonyítványt. Ez a mostani kormányzat (amely ugyanaz és jogfolytonos, hiába jegyezte előbb Medgyessy, majd Gyurcsány) sajnálatos módon alapvetően kulturálatlan: minden, ami a magyar kultúrában az utóbbi hat esztendőben értékként létrejött, kis túlzással az ő ellenükben jött létre. Még csak azt sem állítanám, hogy nem akartak jót: bizonyára jót akartak; a klientúrájuknak mindenképpen. Jutalmaztak, odaítéltek, s ha netán saját maguk is érintettek voltak a pénzesőben, annak rendje és módja szerint kimentek a folyosóra. De még a kultuszminiszterek tekintetében is elképesztő inflációt éltünk meg: a feleségét közpénzekből szerepeltető Görgeyről, az epizódszereplő Bozókiról vagy a pártelnöki székből ideejtőernyőzött Hillerről nem feltétlenül az európai értelemben vett kulturáltság ötlik az eszünkbe. A régi ügyeket ehelyütt nem melegíteném fel, de a most is regnáló tárcavezető hibalajstromának élén egy orbitális káderpolitikai baklövés áll: nevetségessé téve a demokratikus pályázati rendszert, olyasvalakit állított a nemzet színházának élére, akinek mostanság egy igencsak megalapozott pedofíliavád ellen kell védekeznie. Ha a filmművészet nevében elkövetett naturalisztikus macskagyilkosságot – vízbe fojtást – nem lehetett a szentséges filmművészet nevében mentegetni, nem lehet a rendezői utasításra, kiskorú által végrehajtott incestust sem. Mert végletesen kulturálatlan az az ország, ahol az állatvédelem erőteljesebb, mint az embervédelem.
A kultúra a politika számára természetesen nem holmi ékkő, hanem a kultúrpolitika terepe. A jelenlegi kormányzat minden területen és olyan mértékben sikertelen, hogy úgy kellene neki a kulturális siker, mint egy falat kenyér. Belföldön ilyesmire aligha számíthatnak: a szimfonikus zenekaroktól a folyóirat-támogatásig mindenütt csak a leépítés és a leépülés köthető a nevükhöz. Szétnéztek hát Európában, s azt látták: a legjobb kormányzati reklámhordozó a megaprojekt. Először nem akartak hinni a szemüknek, ugyanis a lusta szocialisták és a léha szabad demokraták az utóbbi tizenöt évben minden megaprojektet – világkiállítást, olimpiát – kivégeztek és nevetségessé tettek, amelyet a politikai ellenlábasaik a nemzet felvirágoztatására kitaláltak. De hát az idő sodrának sem lehet végtelenül sokáig ellenállni: hirdettek hát felépítendő kormányzati negyedet, kijelölték a Toller-féle Pécset európai kultúrfővárosnak, valamint adókedvezményt ígértek a Demján-féle Etyekwoodba áradó hollywoodi filmeseknek.
A helyzet ezen az internacionális kultúrfronton pillanatnyilag a következő. kormányzati negyed nincs, és szerény véleményem szerint nem is lesz. Pedig olyan szép volt a nemzetközi építészeti tervpályázat, részben japán sztárépítész nyertessel: Kengo Kuma szerintem azóta végérvényesen levette a kis papírzászlócskát Magyarország térképéről. (Hogy leállítunk egy beruházást, vagy megállítunk, arról még a választékos Balázs Géza is csak úgy nyilatkozhatna: süket duma.) Európai kultúrfővárosügyben már Hiller is tengelyt akasztott a pécsi szocikkal, akiknek fogalmuk sincs, mit is akarnak ezen a téren, vagy hogy egyáltalán akarnak-e valamit: sajnos, Tollert nem tudják megkérdezni. Én lélekben ellene voltam a debreceni nagytemplom mellé állítandó piramis ötletének (nem illett volna oda), az azonban bizonyos: ha a cívisváros kapja a rendezés jogát, már állna az „üveghegy”, s – a helyi ellenzék szellemi nívóját ismerve – legfeljebb Kósának kellene magyarázkodnia, hogy nem magának akart fáraósírt emelni. Így meg szoríthatunk, hogy valami csoda folytán mégiscsak meg tud-e épülni a pécsi nagy kiállítótér, vagy legalább a Zsolnay-gyárban kimeszelnek-e néhány helyiséget, ahová képeket lehet majd felaggatni. Amennyiben – Európában példátlan módon – befürdünk a projekttel, az persze nem csupán pécsi szégyen lesz, hanem magyar szégyen. Annak a mutyipolitikának az egyenes következménye, amelyet a legszebben megfogalmazva ama hírhedett Lamperth-beszédből ismerhetünk: a stallumokat és lehetőségeket nem a tehetség és képesség, hanem a pártpolitikai hovatartozás szerint osztogatják.
A harmadik, legfrissebb kulturális fiaskó, Etyekwood állítólagos kudarca külön eszmefuttatást igényel. Itt ugyanis nem a saját szakállára bénázik a kormányzat, hanem a magántőke kárára. Demján Sándor feltehetőleg nem rosszat, hanem csupa jót akart szülőhelyének, Etyeknek. Most mégis csalódott, hiszen – mint hírlik – valószínűleg mégsem épül fel Hollywood mintájára a hazai moziváros az Andy Vajna filmproducerrel közös vállalkozásában. A kormánynak ugyanis december végéig kellett volna az Európai Uniónál is elfogadtatni a külföldi filmeseknek kiharcolt húszszázalékos adókedvezményt, de ez nem sikerült. Pedig az eredeti tervek szerint még az idén szerették volna leforgatni itt a Terminátor 4. című filmet, miután tavaly nyáron a Pokolfajzat 2.-vel már tesztelték a forgatási folyamatot. A Korda Stúdió egyelőre cáfolja az összeomlást, közleménye szerint bizakodóan várja az Európai Unió illetékes bizottsága és a magyar kormány közötti pozitív megállapodást a filmtámogatási rendszert illetően, az eredeti törvény szerinti feltételekkel. Ám a hatos műterem megépítése már az említett filmtámogatási rendszer újbóli hatályba lépésétől függ – teszik hozzá.
Foglaljuk össze: a kulturális kormányzat megint ígért valamit, amit nem tudott betartani, mert figyelmen kívül hagyta azt a vaskos tényt, hogy tagjai vagyunk az Európai Uniónak. Ez pedig bécsi cukrászdanyitási ügyekben rugalmas ugyan, de adózási ügyekben korántsem. (Apropó: hogy is hívják az uniós adóügyi biztost?) Demján, aki szerint a szlovákok dolgosabbak, mint a magyarok, egyéb projektjei kapcsán is szükségesnek tartotta megnyilvánulni: nem vonulnak ki, további projekteket terveznek Magyarországon (a tizedét az összesnek), de a jövőben sokkal alaposabban mérlegelik az összes potenciális országban futó vagy tervezett beruházásaik jövedelmezőségét, mint korábban. A befektetett tőkére jutó nyereséghányad ugyanis a környező országokban másfél-kétszeres az ittenihez képest.
Pontosan erről van szó. Sokkal alaposabban mérlegelni a Gyurcsány–Hiller-féle kormányzati munka kulturális jövedelmezőségét: mekkora a nyereséghányad a befektetett energiához képest? Hogyan aránylik egymáshoz álom és valóság? A választ önökre bízom. Jómagam csendesen csupán annyit jegyeznék meg: ezek a kirakati megaprojektek bizony egytől egyig megabukták. A kormánynegyed sztornírozása, a Pécs 2010 projekt bizonytalan jövője és Etyekwood lebegtetése nem feledteti az általános kulturális leépülést – éppen ellenkezőleg: felerősíti a pusztulásérzetet. Egyetlen nagyszabású program van még talpon: a reneszánsz év, amiről egyelőre nem derült ki, hogy valóban önálló projekt-e, vagy inkább az amúgy is meglévő rendezvények ügyes csoportosítása.
A kultúra reneszánszát a magam részéről másképpen képzelem. Kiszámíthatóbbnak, méltányosabbnak, sokkal kevésbé részrehajlónak ízlések meg ideológiák szerint. Ez a politikusi gárda feltehetőleg minden puskaporát elsütötte, ezért a vérfrissítés elkerülhetetlen. A reneszánsz év tehát akkor lenne garantáltan sikeres, ha az újjászületés ezen a területen is sürgősen megtörténne. Ha nem így lesz, maradnak a létező pokolfajzatok meg a virtuális terminátorok.