A neoliberális kormánypolitika elutasítása

A jövő igennel kezdődik – hirdették országszerte a plakátok. Orbán Viktor a választás estéjén pedig már egy új, győzelemittas jelszó előtt mondta el beszédét. Magyarország győzött – jelentette ki az ellenzéki pártvezér március 15-én is. És valóban: hárommillióan mondtak nemet az egészségügy és az oktatás neoliberális átalakítására. De a választók ezzel a gesztussal csak a fasizmus veszélyét hárították el, pontos utat, megoldást nem jelöltek ki – azt az ellenzéktől várnák. A Fidesz-központban ezért nemcsak az öröm, de a meglepettség és a felelősség hirtelen súlya is látszódott a vidám arcokon. Mert ez a szavazás nem lezárta a Fidesz eddigi kormányellenes politikáját, de új értelmet és kontúrokat kölcsönzött neki.
Nem a pinocheti fasizmusra
A kormány, midőn észrevette, hogy karcolások nélkül nem úszhatja meg a voksolást, megkísérelte bagatellizálni a jelentőségét, mintha egyszerű pénztárcakérdésekről lenne szó. A kormánypártok gyorsan túl is akarnak lépni a vereségen, be is nyújtották hát a megfelelő törvénymódosításokat, mondván: ha a tandíj, vizit- és kórházi napidíj eltöröltetik, folytathatják reformjaikat. Csakhogy a választás nem három mellékkörülményről, hanem egy egész kormánypolitika három szimbólumáról szólt: a jelképek bukása a mögöttes politika elutasítását is jelenti. A bécsi balliberális Der Standard is kénytelen volt megállapítani a választás másnapján, hogy „3,2 millió ember utasította el a díjakat és ezzel a szociálliberális Gyurcsány-kormány egészségügyi és oktatási reformját”. A magyar nép nem kért tehát abból a neoliberális politikából, amely egykoron a fasiszta Chilében jelent meg legelőször a kormányzati törekvésekben. Pinochet hajdani diktatúrájában a neoliberális közgazdászok laboratóriumi körülmények között, a nép nevű mellékkörülmény zavaró beleszólása nélkül próbálhatták ki egyetemi katedráikon hirdetett világboldogító terveiket – ott a nép bukott el elsőként, csak aztán az egész rendszer. Magyarországon még volt esély előbb nemet mondani a fasizmusra, s nem kellett kiteljesedett állapotában is élvezni az SZDSZ-es politika eredményét. Az SZDSZ nevetséges antiszocialista kampánya célt tévesztett, mert a választók láthatták, hogy nem a kádárizmus tér vissza, hanem lassan a pinocheti fasizmus jelenik meg nálunk is. Így nemet mondtak rá.
Magas adók, fizetős szolgáltatások
A jövő tehát nem az igenekkel, hanem egy hatalmas nemmel kezdődött el. A magyar választópolgárok többsége nemet mondott arra a tandíjra, amely megszüntetné a társadalmi osztályok közötti mobilitást, amely elzárná az alacsonyabb rétegek elől a feljebbjutás útjait, de nemet mondott az egészségügyi sarcokra, azon díjakra is, amelyeket egyszer már minden magyar munkavállaló megfizetett az európai szinten is magas adók és járulékok formájában. Az a perverz szociálliberalizmus vesztett azon a kora tavaszi vasárnapon, amely jó szocialistaként magas adókat és jó liberálisként fizetős szolgáltatásokat szorgalmaz. A magyar ingyenebédet kétszer is megfizettetné ez a kormány – így nem az ingyenebédet, csak a befizetett menüjüket követelték vissza a magyarok március 9-én.
Esély a balnak
Ha egy országban hárommillióan utasítják el a fasizmust, ha egy országban ennyire népszerűtlen a neoliberális politika, bizonyosan a szociáldemokraták váltják majdan a neoliberálisokat – vélhetné egy távoli megfigyelő. Nem véletlen, hogy némely megzavarodott nyugati baloldali sajtótermék, mint a német TAZ vagy a francia Libération úgy kénytelen Gyurcsányt éltetni, hogy közben otthonában a neoliberalizmust ostorozza. De ugyanígy abszurd (és mégis érthető) a német szélsőbaloldali napilap, a Junge Welt hirtelen támadt szimpátiája a szociális népszavazás kérdései iránt. Nagy a zavar a nyugati redakciókban, mert minálunk a neoliberálisok nevezik magukat szociáldemokratának, de senki nem tartja magát igazán annak. A magyar szociáldemokrácia beszorult a baloldali eszmék és a szocialista rögvalóság közé. És nem jön senki sem a kiszabadítására. Németországban Gerhard Schröder, bár maga is neoliberális irányba fordította pártja kormányát, értette a folyamatos bukások üzenetét, s lemondott 2005-ben. A hatalmat nem erőszakkal, hanem a választók újbóli bizalmából akarta megtartani – nem sikerült neki. A német baloldal egy része azóta elhagyta Schröder pártját, és a Baloldali Párt színeiben képviseli a régi eszméket. Oskar Lafontaine és Gregor Gysi szervezete, a nyugativá bővült egykori keletnémet kommunista utódpárt immár Bréma, Hessen, Alsó-Szászország és Hamburg parlamentjeiben foglal helyet. De a német baloldal nem tűrte hosszú ideig a neoliberális mezt, s már nemcsak a renegátok, de a régi szociáldemokraták is baloldali fordulatot sürgetnek. Nekünk azonban sem egy Schröder, sem egy Lafontaine nem jutott. Nehézkes és paradox feladatként a magyar jobboldal kényszerül némi baloldali színnel kiegészíteni programját, hogy azok is képviselve érezhessék magukat Orbán Viktor politikájában, akik balról érkeztek az új többségbe. De nem lesz elegendő néhány baloldali ecsetvonás a nagy jobboldali pannón, mert a kreatívan adózó vállalkozók rétegén kívül a konzervatív tanár vagy orvos ugyanúgy egy baloldali fordulatban érdekelt, mint a szocialistáktól a Fideszig ábrándult munkás vagy nyugdíjas. De ez a baloldali fordulat nem a végcél, hanem csak az eszköz lehet egy polgári párt programjában. Magyarországon meg kell ugyanis teremteni azon előfeltételeket, amelyek között immár gyakorolhatók a polgári erények. Amíg csak egy szűk kisebbség van anyagi jómódban, a jobboldali eszközök inkább a társadalom elproletárosodásához, s nem a polgárosodáshoz járulnának hozzá, így egy jobboldali pártnak a középosztály megerősítését, szélesítését szolgáló szociális politikát kell folytatnia, hogy majdan, talán húsz-harminc év múlva nálunk is eljöhessen az ingyenebéd-nélküliség kora.
Jobboldali célok, baloldali eszközök
Gyurcsány politikája megbukott, a magyar úgynevezett baloldal félmillió ember mobilizálására képes immár, de a jövő pusztán bukásokból vagy tagadásokból nem építhető fel. A három igen mögött megbúvó nemek nem az utat, csak annak esélyét jelölték ki. A legnagyobb ellenzéki párt beláthatta, hogy a népszavazással nem tud kormányt buktatni. 2006 októberében elmulasztotta Orbán Viktor a kormánybuktatás kockázatos lépését megtenni. Ma már düh és várakozás van az országban, nem pedig forradalmi lendület. Belgrád, Tbiliszi vagy Kijev képei nem ismétlődnek meg Budapest utcáin, az ellenállás aktív formái néhány jobboldali autonóm csoportra korlátozódnak.
A siker nem Sarkozyék útja
Nos, az igenek bizonyosan nem gyors előre hozott választásokkal folytatódnak. Orbán Viktor sem beszélt már erről, nem is követelte oly hangosan Gyurcsány lemondását, csak konstatálta a tényt: ez a kormány elveszett. A Fidesznek is el kell azonban döntenie egyszer, mikor látja immár építkezésre is alkalmasnak az ország romjait. Március kilencedike után a Fidesz mozgástere szélesedett: egy illegitim és már-már gyűlölt kormánnyal áll szemben. A Fidesznek értenie kell március kilencedike üzenetét – ezen a napon nemcsak a magyarok, de a franciák is nemet mondtak a neoliberális reformokra. Ezen a napon ismét nem győzött a Fidesz spanyol testvérpártja, a Néppárt. A siker nem a jobbra nyitás, a siker nem a konzervatív gazdaságpolitika, nem Nicolas Sarkozy, nem Mariano Rajoy útja. A Fidesznek fel kell frissíteni ezért konzervatív szabadelvű pártprogramját szociáldemokrata, zöld- és keresztényszociális elemekkel. Nem a populizmusig kell hígítani a mondandót, mert ha a taktika eltűri is a szociális demagógiát, legitim kormányzati politikát nem lehet erre építeni. Ha a Fidesz a hárommilliós új többség szavazataival akar visszatérni a hatalomba, s ha működőképes (tehát nem populista) és hasznos (tehát nem neoliberális) politikát akar folytatni, összhangba kell hoznia az ígéreteket és a várakozásokat. Elő kell vennie az 1998-as célt, a polgári Magyarországot. De be kell látni, hogy 40 év kommunizmus és 10 év neoliberalizmus után a szándékolt hatásaikkal ellentétes eredményre vezet bármilyen konzervatív gazdaságpolitika. Jászi Oszkár egykoron azért támogatta a polgári radikalizmust, hogy az hozza létre a szocializmus, tehát a polgári társadalom tagadásának előfeltételeit. A magyar jobboldalnak szintén végig kell járnia ezt a dialektikus utat: úgy kell polgári társadalmat építenie, hogy először jóléti politikájával meg kell teremtenie az erős polgárságot. Az eszköz és a cél dialektikus kapcsolatát kell biztosítania a Fidesznek kormányzati szerepkörben.
Március kilencedike után az alternatívák köre is tágabb ehhez, mert a világ színesebb, mint a szocializmus vöröse, a fasizmus barnája vagy a neoliberalizmus kékje. Miután 1989-ben leváltottuk a kommunizmust, s az idén esélyt sem adtunk a neoliberális fasizmusnak, egy valódi jövőkép megalkotása vár a legnagyobb ellenzéki pártra.
Hogy aztán tényleg legyen mire igent mondani.

A szerző egyetemi hallgató