Az irodalmár dicsősége

Néhány éve interjút készítettem egy elismert pályatársammal a költészet napjára. Alig akart kötélnek állni. Csak azért szólalt meg végül, mert mégiscsak József Attila születésnapja van április 11-én. Képmutatás itt és most a költészet napját kicsit is megünnepelni – mondta, és hozzátette: a köteles példánymegőrző helyeken kívül neki egyetlenegy kölcsönözhető verskötete sem található meg egyetlen hazai bibliotékában sem. Mégsem szabad feladni a harcot, mert különben úgy járunk, mint a régi állatmese-példázat hőse, a köcsögnyi tejbe zuhant béka, aki belefúlt a lébe, sorstársával ellentétben. A másik csávába került béka nem hagyta magát, kapálózott, s végül lábaival kemény vajat köpült a tejből. Ennyi volna a reményünk?
Neve, ha van, csak áruvédjegy – Háltak az utcán. E két sort igen gyakran idézték az államszocializmusban attól a költőtől, kinek április 11-i születésnapját a költészet napjaként ünnepeljük. József Attila keserű sorait a költő szerepének leértékelődéséről, az önreklámozás, önkiárusítás kényszeréről, valamint az utcára kényszerült hajléktalanokról a szovjet megszállás éveiben a kapitalizmus iszonyatának illusztrációjaként idézték a kommunizmus dicséretére. Itt és most, Magyarországon idestova hetedik esztendejét kezdi el egy nevében szocialista kormány, amely szorosan kötődik az 1990 előtti Moszkvából távvezérelt diktatúrához. Akkor nyílt ideológiai cenzúra korlátozta a szabadon szárnyaló költészet szabadságát, ám viszonylagos jólétet, afféle kényelmes koldusluxust biztosított a kollaboránsoknak. Azoknak, akik kiegyeztek a párt, a Kommunista Ifjúsági Szövetség és a három per hármas ügyosztály ördögi háromságával. E korszakban, különösen annak hanyatló végnapjaiban olykor a másként gondolkodóknak is csurrant-csöppent a koncból, hogy bizonyíthassa a hatalom: a Kádár-éra már nem a Rákosi-korszak. A nyolcvanas években a háttérbe szorított, a tűrés és a tiltás határán egyensúlyozó költőknek is megjelent már legalább egy kötetük. A rendszerváltozás tizennyolcadik évében, 2008-ban, a költészet napján eljutottunk odáig, hogy a nevében szocialista kormánynak sikerült visszahoznia az államszocializmus minden hátrányát, a burkolt ideológiai cenzúrázást, a hatalomhoz kötődő költőkhöz képest másként gondolkodók perifériára szorítását, az előnyök, a létbiztonság és a koldusluxus nélkül. Mindezt megfejelve az egykor kérlelhetetlen ellenség, a kapitalizmus lélekellenes, líraellenes monetarizmusával. József Attila idézett sorai újra dübörgőn aktuálisak. Hálnak az utcán ma is, és már áruvédjeggyé sem válhat a költő neve, hiszen ugyanúgy szponzorpénzekért kell kuncsorognia, mint József Attilának, de ma már egy költő nevével gyufacímkét sem nagyon lehet eladás céljából áruvédjeggyé tenni. És egyre fogyatkozik az 1990 óta egyébként sem túl sok mecénás létszáma. A folyóiratok jól fizetnek, csak ritkán és keveset. A könyvkiadók pedig még annál is ritkábban és annál is kevesebbet. Olykor semmit sem.
Bizony, ha a zsebünkben újra József Attilát idézve kuncog a krajcár, nincs túl nagy kedvünk a költészet napját ünnepelni.
Mert mi is volt abban a nem is olyan rossz Horthy-korszakban a költő sorsa? József Attilát idézve a költő másolás után lohol, magyarán állami hivatalokban szívesen alkalmaztak csökkentett munkaidőben szép, kalligrafikus kézírású, helyesírásban jártas embereket, irodalmárokat aktamásolás, levelek, iratok megfogalmazása céljából, ami lehet, hogy kellemetlen, lehet, hogy mechanikus elfoglaltság volt, de mégis biztosította a szerény megélhetést a kezdő költő számára. Jobb volt, mint egy mai munkanélküli-segély. Léteztek megpályázható ösztöndíjak, s voltak bőkezű irodalmi grand-seigneurok, mint például a legendás Hatvany báró, József Attilának is állandó támogatója. Kezdő költőnek lenni nehéz kenyér volt, de ismert, csúnya szóval, befutott alkotónak lenni dicsőségnek számított. Az 1947–1963-ig tartó nyílt, véres diktatúrát követő lágy terror többek között azzal legitimálta az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása, a nemtelen megtorlás során megtépázott nemzetközi tekintélyét, hogy relatív szabadságot biztosított az alkotóknak. És aki egyszer a szocializmus áruvédjegyévé válhatott, a cenzúra kijátszásával, vagy a kollaborálás valamely módozatával, megérdemelten, vagy érdemtelenül, de ünnepelt szerzővé, akár ifjúság példaképévé is válhatott. Akinek egyszer elfogadta akár a legkevésbé olvasott műfajban, a költészetben a kötetét a három szépirodalomra szakosodott létező állami kiadó egyike, annak tisztes honorárium járt. Mi több, természetes volt, hogy műve bekerült az állami könyvesboltokba. A valóban tiszták, Nagy László, Pilinszky János, Weöres Sándor, Kormos István, Jókai Anna, Csoóri Sándor, Mezey Katalin, Oláh János és mások neve fogalom volt, akiket tisztelettel emlegettek azok is, akik csak a televízió vagy a rádió költészeti műsoraiban találkoztak lírikusok nevével. És nem volt egyetemi hallgató, aki ne fújta volna kívülről a Hetek, a Kilencek költőcsoport névsorát. Nálunk, Debrecenben, a hatvanas években még szégyen volt, ha egy magyar szakos bölcsészhallgató nem tudta, ki kapott a költők-írók közül József Attila-díjat az adott évben. Ma egy-két kortárs költő nevének felmondásával is bajban vannak középiskolai tanárok.
A rendszerváltozás után mind a tekintélyes, értékmegőrző könyvkiadóktól, mind a patinás, markáns, értékérzékenységüket bizonyító folyóiratoktól elvették a közvetlen, költségvetési támogatást, ami sokak szerint nagy hiba volt. Úgynevezett kuratóriumok ítélik meg az évről évre egyre szűkösebb állami segélyt, amelyek az urambátyám-szellemiség, a korrupció igazi melegágyai. Idézve Gyurkovics Tibort: költő a költőnek legnagyobb farkasa. A legádázabb diktatúra sem tud olyan igazságtalan lenni, mint az irigy pályatársak. Az utóbbi hét esztendőben nemzeti elkötelezettségű kiadók és írók kapnak ugyan gyéren csurranó-csöppenő támogatást, de a honoráriumról az esetek túlnyomó többségében a költőnek le kell mondania, s megteszi az irodalom folytonosságának biztosításáért. A magántőke alig-alig akar megjeleni az irodalomtámogatásban, hiszen – ez is magyar sajátosság – az adókedvezmények szűkösek. A magánterjesztők és a nagy magánkönyvesboltok – a jelenlegi kormány által úton-útfélen agyondicsért magántőke nem túl nagy dicsőségére – versköteteket jobbára át sem vesznek. És ha még azt is hozzátesszük, hogy a jelenlegi kormány – Európában egyedülálló módon – nem támogatja a nemzeti irodalom bejutását a könyvtárakba, a kör bezárult. Még ha vállalkoznának is, tisztelet a kivételeknek – a legnagyobb nézettségű televíziók és a rádiók a költészet megismertetésére, nehéz helyzetben lennének az olvasók, amíg megtalálják azt a néhány kisebb könyvesboltot, amely hajlandó a valódi értékek piacra dobására.
Talán valóban kevés csinnadrattázni való kedvünk maradt a Medgyessy–Gyurcsány-korszak hetedik esztendejére. Április 11-én, a XX. század emblematikus magyar költőjének születésnapján, mégiscsak azért is azt ünnepelhetjük, hogy a magyar költő nem hagyja magát, s vállalja a „közhasznú irodalmi munkás” megmosolyogtató dicsőségét, s úgyszólván ingyen a köz rendelkezésére bocsátja műveit. Csak ennek köszönhető, hogy még nem tartunk ott, mint Amerikában, Whitman, Corso, Ginsberg, Ferlinghetti hazájában, ahol végleg eltűntek a kortárs verskötetek, és gyakorlatilag meghalt a „piacképtelen” költészet.