Beteljesült álom, feloldhatatlan ellentmondás

Elkoptatott szó, de a magyar jégkorong-válogatott diadalát mégis így adhatjuk vissza a legőszintébben: csoda, csoda és harmadszor is csoda! Maroknyi ember dacos, a nehézségektől soha meg nem hátráló munkájának a megkoronázása. Szinte a semmiből elért győzelem. Mesebeli fordulatokkal, minden megpróbáltatáson túljutó akarattal és a legvégén tündéri szerencsével. Kis túlzással: a rendszerváltozás utáni magyar sport legnagyobb sikere; a sportág fejlődési pályáját meghúzva mindenképpen.

A történet valóban egyidős történelmünk eddigi utolsó fejezetével. A kezdet 1990. Hét év után ismét Magyarország rendezte meg a C csoportos világbajnokságot. Azzal az igénnyel, hogy a válogatott újra jusson fel a B csoportba. Nem éppen veretes mezőnyben – Belgium, Koreai Köztársaság, Kína, Románia, Bulgária, Koreai NDK, Dánia, Jugoszlávia – a magyar csapat két győzelemmel, egy döntetlennel és öt vereséggel a helyére került: a harmadik vonal második felébe. Az amatőrök közé. S ennél még volt lejjebb: 1992-ben az ausztrálok, a hoki „jamaicai bobosai” is móresre tanították a válogatottat.
1993 volt a fordulat éve. Nem a vb-szereplés miatt; a ljubljanai vb-n esély sem volt a feljutásra, de legalább a Dél-Afrika feletti „diadallal” és az Ausztrálián vett revánssal a kiesés nem forgott veszélyben. Hanem azért, mert Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián 17 éves kamaszként ekkor játszott először felnőtt-világbajnokságon.
Kercsó Árpád még ma is boszszús emiatt. A sötétség éveiben ugyanis újra fény gyúlt. Teljesen váratlanul, teljesen meglepetésszerűen. Az ma már széles körben ismert történet, hogy az Erdélyből Magyarországra átszökött mester 1985-ben Dunaújvárosban azzal az elhatározással látott munkához, hogy amire Romániában nem adtak neki esélyt, azt Magyarországon megvalósítsa: A csoportos csapatot formáljon. Teljesen a nulláról. Jeget és korcsolyát addig csak látásból ismerő, kilenc–tíz éves gyerekekkel. Huszonhárom éve ennek.
De vissza 1993-hoz. A magyar ifiválogatott Bukarestben a B csoportban a feljutásért játszott Svájccal. Palkovics, Ocskay és Zalavári nélkül. Az addig remeklő csapatból ugyanis a fehérvári triót az utolsó meccsről elvitték a felnőtt-vb-re. Ocskayék nélkül az ifik csak az 50. percig vezettek Svájc ellen, a nagyoknak viszont velük sem lehetett reményük a felkerülésre.
1993 után Kercsó évei következtek. Újvárosi fiataljaival 1996-ban magyar bajnoki címet nyert, amit két év múlva megismételt, 1998-ban már az ő vezetésével készült a válogatott az újabb budapesti világbajnokságra. Az már a velünk élő hokitörténelem, hogy csapatunk a döntőnek beillő, utolsó mérkőzésen Románia ellen 0-2-ről 3-2-re fordítva aranyérmes lett, s feljutott a B csoportba. Egy évtized kitartó munkája kellett ahhoz, hogy még egy osztállyal feljebb lépjünk. Ez az évtized már nem elsősorban Kercsóról szólt, de az érdemei elévülhetetlenek. 1998-ban fura módon nem hosszabbították meg a szerződését, 1999-ben Magyarország vissza is zuhant a C csoportba. 2000-ben visszakerült, s 2001-ben az erdélyi szakember máig utolsó nagy dobásaként már megragadt az átszervezett és divízió I-re átkeresztelt második vonalban. Kercsó konok székelyként az álszerénységet kerülve, kérlelhetetlen őszinteséggel beszél az elmúlt két évtizedről:
– Nem tagadom, miért is tagadnám, hogy jelentős szerepem van a mostani sikerekben. Tizenkét egykori tanítványom van a jelenlegi csapatban. Az első generációból a négy újvárosi, Ladányi, Tokaji, Horváth, Szélig, valamint Ocskay és Palkovics. Őket is idesorolom, mert bár fehérváriak, éveken át évi hat hónapot velem készültek. Aztán az idősebbik Vas – Marci –, Peterdi és Gröschl. A fiatalok közül pedig Vas Jankó, Benk és Hetényi. Utóbbiból én csináltam kapust. Mezőnyben is ügyes volt, csak kicsit lusta, ezért állítottam a ketrec elé. Én már a nyolcvanas évek végén megmondtam, hogy egyszer feljutunk az A csoportba. Akkor kinevettek. Lám, sikerült. Nagyon boldog vagyok, s külön jólesett, hogy Szélig Viktor a mámor pillanataiban is gondolt rám. Ahogy idehaza is nagyon sokan. Azért nincs bennem keserűség, hogy már évek óta nem vagyok tagja a válogatott stábjának. Inkább az fáj, ahogy hét éve irigységből elküldtek Újvárosból, s leváltottak a kapitányi posztról. De minden rosszban van valami jó. Zalaegerszegen kezdtem munkába, s állítom, ezeknek a gyerekeknek nem kell húsz évet várniuk arra, hogy az A csoportban játsszanak.
Ha meg kell nevezni azokat az embereket, akik a dicsőséget kiharcoló játékosok és edzők mellett elévülhetetlen szerepet játszottak a magyar jégkorong felemelkedésében, akkor nem vitás, hogy Kercsó az egyik. Ha nem az első. Másik két név felemlítése szintén kötelesség. Ocskay Gáboré és Kovács Zoltáné.
Ocskay Székesfehérvárott épített fellegvárat kitartó munkával. Ő harmincegy éve kezdte… Nem érte be azzal, hogy az Alba Volán egyeduralkodóvá vált Magyarországon. Kiharcolta, megszervezte, hogy a Volán – és amíg bírta szuflával, a Dunaferr – részt vehessen a szlovén (s kétszer osztrák és lengyel) együttesekkel tarkított Interligában, a most véget érő idényt pedig a fehérvári gárda már az A csoportos nívót jelentő osztrák ligában játszotta végig. Gáncsoskodásban, irigységben neki is volt része, pedig ma már egyértelmű, hogy erre volt szükség a fejlődéshez.
– Kassai György, az FTC szakosztály-igazgatója felhívott az ukrán meccs után, s visszamenőleg megkövetett mindenért. Ezt nem saját érdemként mondom, hanem annak igazolására, hogy a viszályok dacára mégiscsak az összefogás jellemzi a magyar jégkorongot. Ennek köszönhetjük a mostani sikert. Bár csak lopva mertem róla álmodni, mindig ez éltetett. A magyar hokiért vállaltunk Fehérváron rendre az erőnket meghaladó kihívásokat. Szerencsés vagyok, hogy ez a diadal megadatott.
Kovács Zoltánt, a szövetség főtitkárát bármikor bármivel lehet zavarni, szó szerint napi huszonnégy órában dolgozik. Amellett, hogy idehaza mindig képes az ellentétek elsimítására, nemzetközi kapcsolatokat épített, ma már igenis van realitása a magyarországi A csoportos vb-nek. Az már szinte természetes, hogy Kovács Zoltán elhárítja a dicsőséget:
– A két másodedző, Énekes Lajos és Diego Scandella, valamint Majzik Ernő orvos egyetlen fillér ellenszolgáltatás nélkül vállalta a világbajnoki felkészülést és kiküldetést. De nemzetközi szinten Pat Cortina is nevetséges fizetésért, évi tízezer euróért irányítja a válogatottat. Ahogy a játékosokat szintén nem csillagászati összeg, összesen húszmillió forint prémium illeti a feljutásért. Mégis mindenki a legmagasabb színvonalon végzi a munkáját. Nekem legfeljebb abban van szerepem, hogy részt vettem eme közösség kialakításában.
Az már más kérdés, hogy Kovács Zoltán nem éppen derűlátó. Szerinte a mostani sikernek köszönhetően sem fog dőlni a pénz, lépésről lépésre haladva a magyar hoki ezután is a létéért harcol majd.
Az A csoportos tagság egyszerre beteljesült álom és feloldhatatlan ellentmondás. Pedig szombat óta akár a realitás talaján is állhatnánk.