Boszorkányos játékmód

Már a 39. Magyar Filmszemle eredményhirdetése után is sokan háborogtunk amiatt, hogy díjazás nélkül maradt Bereczki Csaba kreatív dokumentum-játékfilmje, az Életek éneke. E mű is igazolja azt, amit hazai népzenekutatók és -zenészek, többek között Kobzos Kiss Tamás, Jánosi István megfogalmaztak: a peremvidékre szorult, alig ismert erdélyi cigányzenészek évszázadokon át megőrizték a XVIII. századi népzene eredeti barokkos hangzását, dallamvilágát. Bereczki Csaba erdélyi származású, Párizsban rendezői diplomát szerzett filmrendezőt mindig is izgatták azok a kincsek, amelyek teljes föltárása és megismertetése missziója az igazi művésznek. Autentikus magyar népzenei tradícióink és egy sajátos, egészen régi, boszorkányosan bravúros játékmód is föltárult nyomelemeiben már a Bolondok éneke című Bereczki-film zenei betéteiben. A rendező már akkor elhatározta, hogy alámerül a nemzeti hagyományok tiszta forrásában. Erre alkalmat szolgáltatott egy szomorú esemény: Fodor Neti Sándor, a hetvenhat éves, zseniális cigány zenész síravatója. A sír gyűjtőpontként hozta össze Erdély, Románia számos pontjáról az autentikus folklór tudatos és ösztönös őrzőit, tanult zenészeket, őstehetségeket.
Bereczki Csaba maga szólaltatja meg kérdezőként partnereit, de sokszor szólal meg kérdezőként, szakértőként Kelemen László, az Utolsó óra népzenei műsor szerkesztője, a Hagyományok Háza igazgatója is. Bereczki Csaba tudja, mikor kell hagyni a zenészeket élőszóban vallani saját sorsukról, összképet adván arról, hogyan él és hogyan (nem) érvényesül itt és most számos kiváló muzsikus, aki vállalja, hogy őrzője a hagyománynak, amely megtartott eredeti magyar, olykor Erdélyből, máskor a Dunántúlról megmaradt ízeket, játéktechnikákat, amelyek nem szerepeltek a korabeli könyvekben. Olykor az erdélyi magyar, cigány muzsikusok már-már balladákba, legendákba kívánkozó sorsdrámája, máskor a hegedűjáték bilincseli le a néző-hallgatót. Hallgatjuk ezeket a szenvedésektől barázdált arcú embereket, a nagymester méltó utódát, Jámbor Istvánt, akinek kissé szentségtörő román ragadványneve Dumnezu – magyarul Isten – jelzi, hogy mindenki elismeri őt a titkok leghitelesebb tudójának. Megismerjük a vak énekest, a cigány Demoszthenész Zerkula bácsit, Stefan Moldovant, Florint, Titit, aki egész családját elvesztette. Mindnyájuk életének középpontjában a művészet szeretete áll, amiért olykor túl nagy áldozatot, az egész életüket oda kellett adniuk.
A film amellett, hogy hitelesen alkotja meg a művészet paraboláját, annak is példája, hogyan képes Bereczki Csaba rendező-író és Nemes Tibor operatőr a szereplőket is arra késztetni, hogy megteremtsék a maguk művét. A film hatására az Erdélyben élő, a temetésen találkozó, egymást korábban csak hírből ismerő nagyszerű zenészek létrehozzák az Életek éneke zenekart, amelynek a rendező Párizsban szervez fellépéssorozatot. Bereczki teljesíti misszióját. Az út hosszú lesz, de ahol megszólal az Életek éneke című filmremeklés muzsikája, ott nemcsak a fülekben, hanem a szívekben is megmarad, és hat örökkön-örökké.
(Életek éneke. Kreatív dokumentumfilm, 100 perc, rendezte Bereczki Csaba. Forgalmazza a Hungarotop.)