Holttestek felett a markológép

Csak a csendbe ordító markológép, a gödör, a gördülő rög, a rózsafüzér az élettelen kézben. Előtte még a rémület. A szédület a katyni erdő fái között. „Tarkólövés. – Így végzed hát te is.” A nyakon a madzag, a lökdösés, a vigyorgó, cigarettázó közöny. Az orosz parancsszavak. A durranás, a puffanó test. A huszonvalahányezer test tompa puffanása. 1940 tavasza, Lengyelország, a vérmedve kimutatja a foga fehérjét, az Antikrisztus lopakodik a lombkoronákon áthasító jeges fényben.
Idelent az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermének nézőtere, szipogás, köhécselés, jól kiérződő döbbenet. Hétfő van, másodszor megyek vissza ezért a tíz percért, másodszor nézem meg Andrzej Wajda filmjét, újra és újra látni akarom a széksorokban ülők arcán a meglepettséget. Látni akarom a rettenet árnyékát, tudni a szemsarokban a könnyet, lesni lopva azokat, akiknek negyven éven át hegyen-völgyön át zakatolt a vonat, most viszont a tolerancia felkent papjai. Nekik Katyn ma sem a Sorstalanság, nem szóbeszéd, nem divat, mert a népgyilkosság bűnét kiterjeszti a dicső bunkócskáékra. Lengyelországban népirtás történt, úgy Auschwitzban, mint a katyni erdőben, egyik oldalon a zsidóságot küldték vágóhídra, mint a marhát, vagonban, a másik oldalon a hadsereg tisztjeit, katonáit, papjait, mérnökeit, orvosait lőtték tarkón, ezrével, nyeglén, mint aki épp pasziánszozik. Utóbbiról hallgatni kellett, azaz dehogy, lehetett beszélni róla mint náci rémtettről, mert a történelembarkácsolók cinizmusa a világháború után nem ismert határt: Joszif bácsi úgy látta jónak, ha kegyetlensége bizonyítékát a vesztesre keni. Az iskola és a hivatal negyven éven át tartotta a szellemi Katynt, negyven éven át hazudott a lengyel értelmiség likvidálásáról, a kollektív tudat azonban őrizte a traumát.
Rég készült Európa komorabbik fertályán ennyire fontos film. Felkiáltójel az életmű végén. Andrzej Wajda a lengyel néplélek egyik legnagyobb traumáját beszéli ki, engedi végre kibeszélni, a traumát, amelyben minden második lengyel család közvetlenül és minden lengyel család közvetve érintett. Szüleimnek – ajánlja a filmet a nyolcvankét éves filmrendező az anyának, aki hiába várt, és Jakub Wajdának, akit sintérmódszerrel lőttek bele akkor és ott a gödörbe. Ő tizennégy éves volt akkor. „Nem szeretném, ha a Katyn-film az én személyes igazságkeresésem és Jakub Wajda százados sírján gyújtott mécsesem lenne. Azt szeretném, ha sok-sok, a katyni tragédiában érintett család szenvedéséről és drámájáról szólna. A katyni hazugságról, amely tort ül Joszif Visszarionovics Sztálin sírja fölött, amely fél évszázadon át hallgatásra kényszerítette a Hitler elleni háborúban a Szovjetunió oldalán harcoló korabeli nyugati szövetségeseket” – írja Andrzej Wajda.
Várt. Nemcsak a korra, amikor már lehet beszélni, hanem az alapanyagra. Jó forgatókönyvet keresett, olyant, ami azokhoz és azokról szól, akik éveken át a reményből éltek, és amikor a háború végén a remény szertefoszlott, vagy hallgattak, beálltak és hervadtak, vagy fájdalmukban kikiabálták a történelmi igazságot, s végezték ezért hamar az államhatalom pöcegödreiben. A Katyn a gyerekek, a feleségek és az anyák filmje. A testvéreké, a nagyszülőké, a rokonoké. Őket látjuk másfél órán át, 1940-től 1945-ig, az ő szemszögükből igyekszünk megérteni a miérteket.
A Katyn elbeszélésből vált ódába: elbeszél, majd fest, feldolgoz, majd állapotot rögzít.
A tényt magát csak a végén zúdítja a nézőtérre Wajda, szinte műfajt, hangszínt, tónust váltva. És nem bírom felejteni a tágra nyílt tekinteteket. „A sárral kevert vért a füleken.” A halált virágzó türelmet. A zöldes-fakó arcokat, a homlokokon a sötétbordó foltot, a kicsavarodott végtagokat. Az össz, az egész, a zárókép – a halál angyalaként a holttestek fölé meredező markológép – marad, dolgozik. A vége főcím előtt a sötét vászon, majd a némán felgördülő nevek, akár a sötétkamrában a hívófolyadék s a fixírsó, érlelik és rögzítik a katarzist.
Pedig nem új képek. Láttunk ilyent már ezret is. Ismerős, mégis nagyon más. Akik most felhördülnek, még mindig az átmázolt, elhazudott, mocskos történetírás foglyai. Ünneplik Szását, de legyintenek a megerőszakoltakra. Harcos antifasiszták, de ha azt hallják: a kommunizmus áldozatainak emléknapja, homlokráncolva érvelnek. Tesznek a húszezer lengyelre.
Nézem Artur Zmijewskit, a film főszereplőjét a vetítés után. Ezzel a tekintettel, az ő arcával végződött a Recsk-filmeket elemző szakdolgozatom. Mert Artur Zmijewski volt Gyarmathy Lívia Szökés című filmjének főszereplője is. Azt mondja, hogy talán van is ebben valamiféle sorsszerűség. Bizonyára. Miként abban is, hogy a lengyelek kiemelt költségvetéssel készíthettek filmet arról, amiről Gyarmathy Lívia éveken át tartó koldulás, kilincsezés után, szűk keretek között forgathatott csak a kilencvenes évek közepén.
Wajda vallja még: „Tudom, hogy az ifjabb nemzedékek teljes tudatossággal és lelkesedéssel igyekszenek távolságot tartani a mi múltunktól. A jelen dolgaival foglalkoznak, elfelejtenek neveket, dátumokat, pedig, ha akarjuk, ha nem, ezek alakítanak bennünket mint nemzetet összes félelmünkkel, aggodalmunkkal együtt, amelyek minden politikai lépésünkben megnyilatkoznak.” Mi pedig dönthetünk, hogy megnézetjük-e a középiskolásokkal a filmet, vagy ásítozunk, hiszen nem kell az ilyesmit felhánytorgatni, az idő majd dolgozik, gyógyír a felejtés. Artur Zmijewski azt is mondja a vetítés után, hogy Lengyelországban már a rendszerváltoztatáskor elbontották a „felszabadító hadsereg” emlékműveit, hősi sírok vannak már csak, amelyeken a dicshimnuszt kegyeleti szövegre cserélték ki. Mi meg felejtünk, aztán egyesek néha kimennek koszorúzni a Szabadság térre.
Weöres Sándor írja, hogy „a legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik, és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.” A lengyelek leforgatták Katynt. Aztán néhány hét alatt hárommillióan nézték meg. A lengyelek hisznek. Nem sikerült az ítélőképességüket tönkretenni. Nem volt minden nemzetnek ilyen szerencséje.
Akár a holokauszt esetében, Katynra, Recskre sincs mentség, nincs a miértre válasz, nincs múló idő, felejtés, megbocsátás, csak az a huzatos űr van. Űr a likvidált lengyel értelmiség helyén, az általuk fel nem nevelt ifjúság, a soha meg nem született gyerekeik helyén. Űr van, rémek visítanak, baglyok huhognak. Tanúk nem maradtak, ugye? Csak néhány kabátgomb, a markológépeket megette már a rozsda. De a katyni erdőben még vannak fák, amelyek éppúgy rügyezésnek indultak azon az áprilison, mint most, és látták, hogy mivé lett az ember.