Két hozzáállás, két világ

Harmincan vagy negyvenen voltak. Egy kis közösség. Várták az előadót. Református hívők a zsidó rabbit, aki hamarosan megérkezett, és helyet foglalt az asztalnál. Kérdezzenek bármiről, jelentette ki. Maga elé vette följegyzéseit, és mesélt. Aligha volt szüksége jegyzetekre, hiszen Jób könyve volt a téma, az ószövetségi történet zsidó szemszögből. Megtudtuk, mely könyveket kell „a bölcsesség könyvei” közé sorolnunk. S hogy jom kippur idején, az engesztelés napján a vallásos zsidók a három „bölcsesség könyvét” olvasgatták, ezek közül Jób könyve az egyik. Előadás közben el lehetett gondolkodni az isteni igazságosságon – s az ember igazságán. S a kettő viszonyán. Az ószövetség nem ismeri a szenvedő Istent, de ismeri a szenvedő embert, mondta Raj Tamás. Az, hogy Jób perel az igazságáért, vitába száll az Istennel, a zsidó vallásban nem szokatlan. Egy értelmezés szerint amikor Ábrahám fölszólítást kap, hogy áldozza fel Izsákot, az értelmezhető úgy is, hogy Ábrahám valódi próbatétele a vitára hívás volt. De Ábrahám mégsem szállt vitába az Istennel. Ezért – hallottuk a rabbitól – nem az Isten, hanem az angyal fogja közölni vele Jahve megváltozott álláspontját.
A reformátusok a lelkük mélyén kicsit irigykedtek ezért a természetes vitatkozókedvért. Őnáluk talán nagyobb tekintélye van az Istennek? Vagy egyszerűen másmilyennek ismerik? Netán a különbségek abból adódnak, hogy ők az elfogadásra predesztináltak? Esetleg könynyebben elnyomják magukban a kérdések özönét? Mindez a javarészt református közönség részéről kérdések formájában is megfogalmazódott. Négy szinten lehet értelmezni a szent szövegeket, folytatta a rabbi. Közben viccet is mondott: egyesek szerint Jób büntetései közé tartozott, hogy mindenét elvesztette, de a felesége megmaradt. Szórt nevetések a közönség soraiban. Jób felesége különösebb szimpátiát nem váltott ki senkiből, hiszen szembefordult férjével: „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Hogyan kell ezt értelmezni? Van egy racionális szint, van egy allegorikus, van a példázatszerű és létezik egy misztikus magyarázat. Ezek a különböző értelmezési síkok néha nem ugyanarra a következtetésre jutnak. És mi lesz a megváltóval, kérdezte az egyik hozzászóló, hiszen szenvedései tetőfokán Jób azt mondja, „tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll”. A rabbi itt csöndesen megjegyezte, hogy ez a megváltó nem az a megváltó. A zsidó vallás huszonegy nevet ismer Istenre. Ezek közül az egyik a „megváltó”, s a megváltó Istent jelenti. A közönség tűnődve emésztgette a magyarázatot.
Azt már a következő napon egy református teológustól hallottuk (Zsengellér József), hogy Jób történetét hogyan olvassák a keresztények. Ők, amikor Jób a megváltásról beszél, Krisztusra gondolnak. Tehetnek-e mást? Nemigen. Mert ezt meg az ő hitük diktálja. Így diktálja. Jób mintegy az előképe a szenvedő názáretinek, jegyezte meg a beszélgetést vezető református lelkész (Balog Zoltán). Akik a hajdani első keresztény közösségekben Jóbról olvastak, Krisztusra gondoltak, Krisztust élték át.
Baj ez, hogy nem egyformán gondolkodunk? Hogy egy szöveget másképpen értelmezünk? Hogy van ilyen kánon is, meg olyan is? A rabbi érvelését mindenki figyelemmel és tisztelettel hallgatta. Aki odament az előadására, kíváncsi volt rá. Keresztények, zsidók. Éppen annyira kíváncsiak voltak rá, mint a református teológusra. Mert a másik ember, a másik hitvilág, a másik világkép mindig érdekes. Akik itt voltak, azoknak mindenképpen az volt. Ha ezt másképpen érzik, el sem jöttek volna. Elhozták személyes élményeiket. Jób kérdéseit tették föl azok, akiket veszteség ért, akiket csapás sújtott, vagy akik egyszerűen csak meg akarták érteni a szenvedő és vitatkozó ember ősképét. Hogy Jób nem zsidó ember volt, az többeket meglepett. A közönség műveltségben, iskolázottságban nem egyforma szinten volt. Ez nem jelentett gondot. Mindenkit ugyanaz hozott ide: szerettek volna többet megtudni a világról a Biblia élő szövegeinek különböző értelmezései által. Meg is kérdezték: honnan lehet azt tudni, hogy Jób nem zsidó ember volt? Földrajzilag betájolható a terület, ahol Jób élt, hangzott a válasz, és az nem Izrael. Másfelől a nevekből: sem a Jób nem zsidó név, sem barátaié. Az egyetlen, vélhetően zsidó hőse a könyvnek Elihu, aki oly hatásosan mondja el érveit Isten igazságosságáról. S hogy miért nem volt zsidó? Mert a történet általános érvénye így egyértelmű, mondta a rabbi. Hogy bárkiről szólhat. Hogy zsidó és nem zsidó egyaránt lehet szenvedő ember. És bárki lehet igaz ember. Jóféle csönd volt a teremben.
A külföldön előadásokat tartó református teológustól megtudtuk, hogy Jób neve azt jelenti: hol az Atya? Végignézett a közönség sorain, rezonálnak-e a mély igazságra, ami a névetimológiában rejlik. Rámutatott, hogy helyenként a fordítások pontatlanok, mert amikor Jób a fiatalságát vágyja vissza, a héber szövegben valójában az van, hogy ki az, aki őt a korábbi állapotába visszahelyezi. Miért is éppen a fiatalságát akarná visszakapni Jób annyi csapás között, hiszen amire vágyik, az éppenséggel a nemlét. Az előadás itt is beletorkollt a kérdések deltájába. Az egyik hozzászóló a hitéről beszélt, a másik a kitéréséről. Mások megpróbáltatásaikról, veszteségeik feldolgozásáról vallottak, beleértve a teológus előadót is. Hogy akik itt voltak, azok Jóbot akarták-e érteni vagy a saját életüket, majdnem mindegy. Talán az egyik megértése által a másikban is könnyebb eligazodni. Harmadik napon az író (Visky András) hozta el gondolatait, érzékeny értelmezéseit. A teológiai magyarázatok itt már háttérbe szorultak, egy író-rendezőtől nem is vártunk mást. Furcsamód Jób barátairól alakult ki a legélénkebb beszélgetés. Kit is tarthatunk a barátunknak? Aki szemünkbe mondja az igazságot? Vagy aki magára veszi a szenvedésünket? Valóban arról lenne szó, hogy Jób barátainak, Elifáznak, Bildádnak és Czófárnak esze ágában sem volt tudomást venni a szenvedőről? No de hát mégiscsak egy héten át némán gubbasztottak Jób mellett, egyetlen szót sem szólva. (Mesésen régi idők, amikor egy héten át tűnődni a másik baján nem számított különösnek.) Ez a hallgatás lett volna a részvétük? Igazi érzések lettek volna bennük, csak a megfelelő szavaknak voltak híján? Vagy inkább arról volt szó, mint azt a vitavezető teológus megjegyezte, hogy kész szentenciáik nem értek el a szenvedő ember lelkéhez, amelyhez mellesleg olyan nagyon nem is keresték az utat? Egy asszony fölállt, és megindítóan megvédte Jób barátait. Egy pszichológusnő arról beszélt, hogyan segítenek neki ezek a beszélgetések abban, hogy mélyebben megértse betegeit, akik tőle várják a megoldást, hogyan folytassák megsérült életüket. Egy idősebb hölgyről kiderült, jutott neki is bőven a huszadik századi Jób-sorsból: megjárta a gulagot.
Aztán mindenki hazaindult. A zsidó rabbi és a két református teológus mondatai szépen egymásra rakódnak, s majd leülepszenek. Valami mindegyikük szavaiból megmarad. A Hold utcából kifelé tartva már messziről látszik, hogy a Vértanúk terénél kisebb tüntetés van. Valaki egy újságot lobogtat. Valamit valakik fölgyújtottak, valahol valakik egymásra acsarognak. Szavak röpködnek, „fasiszták”, „antifasiszták”, „zsidók”, „antiszemiták”. Készen állnak a billogok, bele lehet őket sütni a bőrbe. Égett szag terjeng. Mobilon érkeznek hírek az Újlipótvárosban rögtönzött Lipótmezőről.
Két hozzáállás, két problémaérzékenység, két viselkedéskultúra. Két világ.
Te melyikben szeretnél élni?