Úszó- és vízilabdasportunk két fellegvára, a Hajós Alfréd és a Komjádi Béla uszoda „farkasszemet néz” egymással a szigeten és a budai oldalon. Előbbi névadójáról szinte mindenki tudja, hogy a magyar sport első (és második) olimpiai bajnoki címét nyerte, utóbbi azonban jóval szűkebb körben ismert. Pedig akik elfeledték, méltatlanul feledték el, hiszen ő indította el majd egy évszázados világhódító útjára a hazai pólót.
Középszerű úszóként éppen átváltott a vízilabdára 1914-ben, amikor hadnagyként frontbehívót kapott az első világháborúba. Több sebesüléssel hozták haza, majd fektették be a Császár fürdő katonai utókezelőjébe, ahonnan rendre átbicegett a „Csasziba”, és ott nézegette a pólóspalántákat. A combtövébe fúródott háborús golyó miatt nem alapíthatott saját családot, ezért hát örökbe fogadta a teljes magyar vízilabdasportot. Már 1916-ban kihalászott öt, akkoriban még satnyácska aranyhalat: a két Keserűt, Alajost és Ferencet, a két Hlavacseket, azaz Homonnai Lajost és Mártont, valamint Horvátot. A Beketow-cirkuszban elálmélkodott a labdazsonglőr mutatványain, és a másnapi edzésen a vízről a levegőbe emelte a labdát. Ő teremtette meg az igazi magyaros pólót, a korábban soha nem látott légpasszt és légstoppot, csapata az 1924-es párizsi olimpián többszöri hosszabbítás utáni, majdnem háromórás mérkőzésen 0:3-ról 7:6-ra verte az addig egyeduralkodó angolokat.
A bajnoki címre azonban egészen 1932-ig várni kellett. Az addigra tökéletesen beérett csapat számára a legkeményebb erőpróbát már nem a fő ellenfél, a német alakulat jelentette – 6:0-s vezetésről 6:2-re diadalmaskodott együttesünk, összgólkülönbsége pedig 36–2 lett –, hanem a Los Angelesbe vezető út. A világválság sújtotta országtól ugyanis nem sok telt sporttámogatásra, a pólósok az óceánjáró turistaosztályán zsúfolódtak, és onnan tilos volt a bejárás az elit vendégeknek fenntartott medencébe. Csakhogy Komjádi magánál a hajóskapitánynál rimánkodott ki kora reggelre edzésidőt, majd Amerikában kötött le pénzdíjas bemutató meccseket. A publikum ámult a magyaros mutatványokon, és sokkal többre bizony az olimpiai játszótársaktól sem futotta.
Komjádi azonban nemcsak klasszis játékosainak kiváló edzője, hanem pótapja is volt. Kabátzsebében állandóan cédulákat hordott, arra jegyezte fel a napi teendőket. Az egyik „dokumentum” szövege például a következő: „1. Tarics Sándort, a MAC ifjúsági csapatának játékosát beíratni az egyetemre; 2. Eljárni Keserű Alajos állásügyében; 3. Déli tizenkettőre felmenni Szendy polgármesterhez, Bárány István elhelyezését kérni; 4. Kimenni Újpestre, „Jamesz” polgármesterével beszélni. A Brandi gyereknek télikabát kell.” A családfő azonban nem bírta sokáig az őrült tempót; népszerűsége és pályája csúcsán, 1933-ban, 41 éves korában agyvérzés végzett vele. Az általa összerakott csapat persze emléke előtt tisztelegve 1936-ban is olimpiai aranyérmes lett, de ennyire ne szaladjunk előre. Idézzük még 1932-es bajnokainkat!
Például Pelle Istvánt, aki a torna két ágában, műszabadgyakorlatban és lólengésben is olimpiai bajnok lett, sőt minden valószínűség szerint egyéni összetettben is nyert volna, de ezt már sokallották a rendezők, ezért eltüntették azt a jegyzőkönyvet, amelyen egy javított gyakorlatának pontszáma szerepelt – akkor még lehetőséget adott a szabály a korrekcióra –, és a rosszat lobogtatva közölték: sajnos csak ez van meg, ezt kell elfogadni, ennek alapján második. Ez cirkusz – gondolhatta Pelle, mert nemsokára akrobatának szegődött, és még a negyvenes évek nemzetközi sajtójának is világszenzációja volt az a kép, amelyen egy gyárkéményen, iszonyatos magasságban kézen áll. Énekes István, aki hamisítatlan magyar ökölvívósorból jött – ötgyermekes, szegény család tagjaként kenyeret és újságot árult, szeneslegénykedett –, a ringben Európa egyetlen aranyérmét bokszolta fényesre, kardban csapatban és egyéniben sem találtak legyőzőre világklasszisaink, a legkomolyabb vetélytársnak hitt olaszok 9:2-es hátránynál egyszerűen levonultak a pástról.
Magyarország hat aranyérmével egyszeriben sportnagyhatalommá vált, és még ennél is többre telt volna, ha Bárány Istvánt a százméteres gyorsúszás középdöntőjében valós második helyezése helyett nem negyediknek hirdetik ki, vagy ha Barát-Lemberkovits Antal a sportlövészet egyik sorozatában tévedésből nem az ellenfél céltáblájába ereszt bele egy tízes telitalálatot.
De sebaj, meg aztán másokat is ért bosszúság éppen elég. A francia Jules Noel például hiába hajította 49 méternél is messzebbre a diszkoszt, a versenybírók éppen elbámészkodtak, a roppant izgalmas rúdugrást figyelték, úgyhogy megkérték, ugyan, legyen szíves, próbálkozzon még egyszer. 3000 méter akadályon utólag derült ki, hogy egy körrel többet futtattak a mezőnnyel, így a végül harmadik amerikai Joseph McCluskey normális esetben még második lett volna, de ő bölcs belátással kijelentette: „Ahol a cél van, ott a cél, és én akkor harmadik voltam.” Nem mindenki tűrte ilyen angyali nyugalommal a sorsát, hiszen Marcello Nizzola olasz birkózó dühében tőrt rántott német legyőzőjére, de egy éber amerikai rendőr leteperte, és versenyen kívül két vállra fektette. Johnny Weismüller már csak a lelátón ücsörgött, és roppant nehezen viselte, hogy az 1932-ben berobbant japán úszók simán előzgetik honfitársait, legszívesebben vissza is ment volna az őserdőbe Tarzannak, de a legcsúnyábban Paavo Nurmival bántak el. A kilencszeres olimpiai bajnok finn legenda harmincöt esztendősen tizedik aranyáért zarándokolt el Los Angelesbe, ahol nem engedték indulni, mondván, az elfogadhatónál nagyobb költségtérítéseket vett fel egyes versenyei után. Fő vádlója az amerikai olimpiai bizottság első embere volt, hogy ezzel is honfitársai esélyét javítsa. Az illetőt Avery Brundage-nak hívták, 1952 és 1972 között ő lett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke.
De hogy ne ilyen borongósan zárjuk az 1932-es krónikát, idézzük Petschauer Attilát, tréfamesternek is remek vívónkat. Amikor ugyanis a vezetők kérdőre vonták, hogy úgy hallották, a sportolók ki-kiszökdösnek az olimpiai faluból – Los Angelesben első alkalommal építettek ilyet, igaz, csupán a fiúknak, a hölgyek a város legelőkelőbb szállodájában laktak –, ő elkerekedett szemekkel felelte: nem igaz, csak ketten szoktak kijárni. Kicsoda? – szólt a kérdés, mire ő: „Boldog és boldogtalan.”
Négy évvel később már jóval kevesebb volt a poén. De nem azért, amiért manapság gondolnánk, a fasizmus és Hitler nem tette tönkre az olimpiát. Csak éppen felhasználta; ő már tudta, mire, a világ ellenben még nem is sejtette. Hiszen senki nem láthatta előre, mi vár Európára, amikor pedig 1931-ben odaítélték Berlinnek a rendezés jogát, azt még egy egészen más Németország kapta meg. 1936-ra persze már hallatszottak aggódó hangok, de a Garmisch-Partenkirchenben rendezett téli játékok profizmusa és meghittsége a többséget megnyugtatta, Pierre de Coubertin pedig roskatag anyagi helyzetében különlegesen szép gesztusként értékelte, hogy tízezer birodalmi márka adományban részesítette a Führer.
Hitlert az ünnepélyes megnyitóra bevonuló magyar sportolók nem köszöntötték náci karlendítéssel, csupán kalapot emeltek előtte, és az a sok helyütt visszaköszönő momentum sem igaz, hogy a Führer nem volt hajlandó kezet fogni a négyszer is első amerikai színes bőrű atlétával, Jesse Owensszel. Valójában Henri de Baillet-Latour NOB-elnök kérte meg már a második napon Hitlert, hogy a győzteseknek ne kelljen felfáradniuk a páholyába, és ő engedett; Owens akkor még ismeretlen versenyző volt, az első sikerén innen.
A németek persze mindent bevetettek a győzelem érdekében, még leghíresebb vívónőjüket, a félig zsidó származású Helene Mayert is visszahívták Amerikából, de Elek Ilonával ő sem bírt. Mint ahogy kardban is meglett a „szokásos” két arany, dacára annak, hogy az olaszok elleni csapatdöntőn érthetetlen módon olasz zsűrielnök tevékenykedett, és ő volt az ellenfél „legjobbja”. Ahogy vívóink, úgy birkózóink is három aranyat szállítottak, Csák Ibolya holtverseny után diadalmaskodott magasugrásban – pedig a felkészülés egyedi módját választotta, nem sokkal az olimpia előtt férjhez ment. Harangi Imre a szó szoros értelmében vérrel és verejtékkel győzött ökölvívásban, hiszen az elődöntőben dán ellenfele valósággal szétfejelte a szemöldökét, amit ő nem engedett összevarrni, mert ebben az esetben nem állhatott volna ki a fináléra.
A két legemlékezetesebb magyar elsőség mégis a vízben született. A vízilabda aranykora már „Komi bácsi” nélkül folytatódott, nem is ment minden olyan simán, mint négy esztendővel korábban. A németek azzal idegesítették a mieinket, hogy Hitler is ott lesz a rangadón, és ez két gólt jelent nekik, válaszul erre megkapták, hogy ott lesz Németh „Jamesz” is, ami viszont négy gól ide. Csakhogy a Führer mégsem jött, a magyar gólzsák pedig csupán a kapufát forgácsolta, és így 2:2-es döntetlennel, jobb gólkülönbségükkel védték meg a fiúk bajnoki címüket.
A náci propaganda, amely 1932-ben még tüntetéseket szervezett az olimpia ellen, azzal riogatva, hogy mindenféle alacsonyabb rendű rasszok árasztják majd el Berlint, hatalomra kerülvén már meglátta a játékokban rejlő lehetőségeket, és ki is aknázta azokat. Hat országon – köztünk hazánkon – át első ízben szervezte meg az olimpiai láng útját, a bajnokoknak pedig tölgyfacsemetét küldött, hogy ültessék el otthonukban, egyúttal persze Berlin emlékét is.
Csík Ferenc gyorsúszóreménység nagynénje már az utazás előtt ki is nézte a megfelelő helyet, ám az olimpikon erre azt írta naplójába: „Jolán néni rossz helyre akarja a tölgyfacsemetét ültetni, Jusza vagy Sigeo Arai szebb helyet talál majd Japánban.” Aztán láss csodát, mégis Jolán néninek lett igaza. A bajnok azonban mindössze kilenc esztendőn át nézegethette diadala jelképét, mert hat nappal a második világháború vége előtt bombatámadás áldozata lett, miközben Sopronban látott el katonaorvosi szolgálatot. Pedig barátai közül többen is biztatgatták, meneküljön, amíg lehetséges, de ő a síremlékén is olvasható mondattal válaszolt nekik: „Itt élned, halnod kell…” A háború áldozata lett a két vívófenomén, Kabos Endre és Petschauer Attila, no meg a névtelen milliók.
De 1936-ban a sportvilág még csodálta a harminchárom aranyérmet felhalmozó házigazdát, Baillet-Latour NOB-elnök pedig zárszavában a csodálatos rendezésért mondott köszönetet „az egész német valóságnak, a Führernek, a játékok védnökének, Adolf Hitlernek”.
A világra aztán hamarosan egy egészen más német valóság zúdult, és a szörnyű veszteségek közül még bőven az elviselhetőbbek közé tartozott, hogy 1936 után tizenkét éven át nem rendeztek olimpiát.
Londonban 1948-ban már egészen más magyar sportolók versenyeztek; ha tudásukat, elhivatottságukat, belső énjüket tekintve nem is változtak meg – ennek bizonyítékaként ugyanúgy tíz aranyérmet gyűjtöttek –, nekik már a szocialista embertípust kellett képviselniük, megtestesíteniük.
Embert és lelket próbáló feladat, de erről majd legközelebb.
Folytatjuk
origo.hu
Már ügyészségi ellenőrzés mellett zajlik a nyomozás Márki-Zay Péter főtérfelújítási botrányában
