Lassuló terjeszkedés

Az utolsó európai államférfi, akinek világos fogalmai voltak Európa határairól a valamikori francia elnök, Charles de Gaulle volt. Egyik elhíresült kijelentése szerint „Európa az Urálig terjed”. De Gaulle ezzel az 1960-as évek feszült, hidegháborús viszonyai között Franciaország és a Szovjetunió viszonyát kívánta javítani. Azóta az Európa határairól alkotott kép meglehetősen összezavarodott. Silvio Berlusconi az Európai Unió olasz elnöksége idején például arról beszélt, hogy Oroszországot is szívesen látná a tagországok között, amellyel a határok a Csendes-óceánig terjednének, míg Törökország esetleges tagságával az EU messze benyúlna Ázsiába. A vita a 2004-es robbanásszerű bővítés óta folyamatosan tart. Már 2006-ban felvetődött, hogy az Európai Unió befogadó kapacitása véges. Doris Pack, az Európai Parlament kereszténydemokrata–néppárti frakciójának bővítéssel foglalkozó tagja például kijelentette: „Nincs még válasz arra nézve, hogy hol vannak az unió végső határai. Számomra azonban Bulgária, Románia és a Nyugat-Balkán csatlakozásával elérte ezeket a határokat. Az összes többi ország számára egy hatékony szomszédsági politikát kell kialakítani”.
Azóta két év telt el, és ha lehet az unió határairól alkotott kép még homályosabb, mint korábban. Legutóbb Elmar Brok német kereszténydemokrata képviselő jelentése tűzte napirendre e kérdést. Eszerint „a megfelelő konszolidáció nélküli további bővítés az unió részekre szakadásához vezethet, amelyben lesznek erőteljesebben integrálódó országok és a perifériára kerülők”. A májusban a külügyi bizottság, majd a következő hónapban az EP elé kerülő jelentés szerint a tagságra igényt tartó országok számára a politikai kapcsolatok szélesebb skáláját kell felajánlani, mint a jelenlegi kettő: a tagság és a szomszédsági viszony. A Brok-jelentés egyfajta létrát javasol, amelyen bizonyos feltételek teljesülése esetén előre lehetne lépegetni a teljes tagság felé. Ilyen lenne például a Nicolas Sarkozy francia elnök által nemrég javasolt és Angela Merkel német kancellár tetszését is elnyerő terv a mediterrán unióról, amely Törökországot távolabb, Izraelt közelebb kívánja hozni az unióhoz, mint jelenlegi perspektívájuk, és amely az Izrael és arab szomszédai közötti békét is elősegítheti.
A jelentés azonban nem nagyon nyerte el a teljes tagságra áhítozó Ukrajna és Grúzia tetszését, s megosztja a jelenlegi uniós országokat is. A 2004-es bővítési kör előtti tizenötök kiegyeznének az elképzeléssel, ám Lengyelország és a balti államok szép példáját mutatva az önérdektől vezérelt szolidaritásnak erősen lobbiznak e két állam teljes jogú tagsága mellett.
Jelenleg három ország, Horvátország, Macedónia és Törökország tekinthető a teljes jogú tagság várományosának, míg hosszú távon ugyanez az ígéret áll fenn Szerbia, Montenegró, Koszovó és Bosznia-Hercegovina számára is. Ám a Brok-jelentés szerint semmilyen garancia nincs arra, hogy a bővítés az elmúlt időszakban tapasztalt ütemben folytatódhat, hiszen az unión belüli divergáló, széttartó tendenciák máris meglehetősen erősek. Ezt jelzi, hogy a nemrég csatlakozott országok többségében, de Spanyolországban és Portugáliában is, nagy és egyre növekvő a fizetési mérleg hiánya. Németország és a skandináv államok viszont jelentős többletet érnek el, amivel tágul az unión belüli fejlettségi szakadék. Hosszú távon tehát sokkal inkább egy fejlett centrum és elszegényedő periféria által jellemzett struktúra, mintsem egy felzárkózó, kiegyenlítődő szerkezet felé haladunk, a további bővítések pedig e tendenciának adnak lendületet. A Brok-jelentésben szereplő érvek meggondolandók, bár az eddigi tapasztalatok szerint a geopolitikai érdekek felülírják a közgazdasági racionalitást, és aligha hihető, hogy ez a jövőben megváltozna.