Egyaránt megtalálható a látók és a vakok digitális könyvtárában, 2002 óta CD-ROM-on is olvasható. Az 1990-ben Glatz Ferenc szorgalmazására kiadott reprintváltozat keresett portékája a könyvesboltoknak, antikváriumoknak. Az igazi kincs azonban a két világháború között gyors egymásutánban három ízben megjelentetett Magyar történet, a sikerkönyv, amely, akármilyen kanyarulatokat vett is legújabb kori históriánk, a nemzeti történelemből okulni vágyó polgári értelmiség egyik legkedvesebb olvasmánya. A Magyar Nemzet hűséges előfizetői számára kiváltképpen az, hiszen a hatalmas mű két szerzője, Hóman Bálint és Szekfű Gyula közül az utóbbi a lapunkat hetven évvel ezelőtt megalapító Pethő Sándor eszmetársa és jó barátja, 1943–44-ben Valahol utat vesztettünk című sorozatával a Magyar Nemzet legnépszerűbb szerzőjének számított. Akik az antifasiszta összefogást konzervatív-keresztény erkölcsi alapállásból szorgalmazó cikkeket úgy citálták, mint a slágereket, talán nem is sejtették, hogy az a Szekfű Gyula, aki 1938-ban a cégbíróság előtt az aláírásával kezeskedett a Magyar Nemzetért, Pethő Sándor száműzése, majd autóbalesetnek mondott, titokzatos halála után a lap szellemi irányítását is magára vállalta. A lap fiatalabb munkatársaival, például Kovács Imrével, Szabó Zoltánnal folytatott hetenkénti beszélgetései során dőlt el, minek kellene megjelennie az újsághasábokon, hogy – miként a falragaszok is hirdették – Magyarország magyar ország maradjon.
Az 1928–33 között megjelent Magyar történet megírására azért szövetkezett a két nagyjából egykorú, kivételesen tehetséges, szorgalmas és roppant szellemesen, világosan fogalmazó történész, mert azt tartották, az a nemzedék, amelyikhez ők is tartoztak, „annyi mindenen ment keresztül, hogy a múlt iránti érdeklődésüket a régmúlt korok történetírói már ki nem elégíthetik”. Ma „társadalmi, gazdasági és szellemtörténeti problémák felé irányul mindenek figyelme”, írták a többkötetes, impozáns kiadvány előszavában. Majd így folytatták: „Ma nincs égetőbb problémánk, mint a magyarságnak a többi nemzetiséggel való együttélése… A magyarság elhelyezkedése a mindenkori nemzetközi viszonylatokban…” A modern történetírás a nemzeti történetet mint egyetlen szerves folyamatot fogja fel – vallották –, és igen-igen örvendtek annak a kedvező pillanatnak, az Ausztriával való négyszáz éves „politikai összeköttetés” megszűntének, amely lehetővé tette számukra, hogy végre egyértelműen kimutathassák, ebben az egyik fél számára kényszerű viszonyban mi volt a magyar nemzet kárára vagy hasznára.
A más tudományágak, a nyelvtudomány, a gazdaságtan, a művészettörténet, a pszichológia eredményeit is felhasználó nagy mű öszszeállításakor erősen ügyeltek arra, hogy a „folyékony olvasást semmi ne gátolja”, minden mondatuk szabatos és gördülékeny legyen. Az 1935-ös második és harmadik kiadás szövegét is a közérthetőség kedvéért módosították, de kiegészítették azokkal az időközben napvilágra került részletekkel is, amelyek az első változatból hiányoztak. A mű szellemén azonban mit sem változtattak. Pedig a világ nagyot változott körülöttük abban a pár esztendőben is, amely a Magyar történet közreadásának ötlete és az – állítólag – összesen huszonötezer példányban forgalmazott kiadvány triumfusa között lepergett. A páratlan – és voltaképpen máig tartó – sikert persze nem csak a köznyelvben csupán Hóman–Szekfű néven emlegetett történelmi mű gördülékeny stílusa okozta. Közrejátszhattak-játszhatnak ebben a gondosan összeállított mellékletek, időrendi áttekintések, térképek, táblázatok is. Még a vizuális kultúra korának gyermekét is rabul ejtik például azok a térképek, amelyeket – kartográfiai szakemberek társaságában – maguk a szerzők terveztek meg. Az ősidőktől a XV. század végéig terjedő időszakot feldolgozó Hóman Bálint például a VII., a IX. századi Európáról, III. Béla birodalmáról, a XIII. századi mongol birodalomról, a XVII. századtól a XX. század első pár évéig tartó periódust elemző Szekfű Gyula meg többek között a Bach-korszakbeli Magyarországról, az 1910-es esztendő magyarországi gyáriparáról közölt igen figyelemreméltó térképeket. És ami ennél is lényegesebb: Hóman Bálint és Szekfű Gyula egyetlen fejezetben sem szállított az olvasónak lexikális adatgyűjteményt, egyikük sem elégedett meg az események külső leírásával. „Amíg az igazi mozgató erőkkel tisztában nem vagyunk, a trianoni Magyarország történetének az elmondására nem vállalkozhatunk” – írta Szekfű Gyula a Magyar történet egyik utolsó bekezdésében, majd pedig történelemtudóstól szokatlan, de a magyar politikai gondolkodást pallérozó publicistától megszokott, sőt szinte várt fordulattal, befejezésül, a jövő nagy feladatairól kezdett el írni. A nemzet valóságos megszervezéséről, mindenekelőtt arról a kötelezettségről, arról a penzumról, amelyet a kiegyezés elmismásolt. „Öntudatos, politikailag ítéletképes, anyagilag biztosított társadalommá kell alakítani népünk atomjait… Csak ily öntudatosított nemzet lesz képes a reá váró nagy feladatokhoz hozzáfogni, a fájdalom szobraitól végre elfordulva alkotni…”
Ezt a penzumot – mi, a XXI. század megkeseredett polgárai igazán tudjuk! – máig nem sikerült teljesíteni. Számunkra a Hóman–Szekfű-féle historikus diadalmenet utolsó szakasza is ismerős: a Magyar történettel az újkori történetírás mesterművét megalkotó szerzőpáros útjai örökre szétváltak. Hóman Bálintot németbarát politikusnak kiáltotta ki az 1945 után féktelen dühvel ítélkező magyar társadalom (jobban mondva az új vezetők), Szekfű Gyulából viszont moszkvai nagykövetet gyúrt a hatalom. Az elképesztő műveltségű Hóman Bálint, akinek az volt a bűne, hogy a Gömbös- és a Darányi-kormányban, majd a Teleki-, a Bárdossy- s a Kállay-kormányban is ő volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, méltatlan halált halt a váci börtönben. Akadémikus társai, akik a tudományos érdemek helyett párttagkönyvük segítségével a tudós társaságba bekerült „kollégáikat” a rendszerváltás után is megtűrték maguk között, még 1989-ben sem voltak hajlandók rehabilitálni, soraikba visszafogadni Hóman Bálintot. Szekfű Gyulának meg azt rótták fel az 1990-es években a gulág világáról forgatott dokumentumfilmek szomorú vallomástevői, hogy diplomataként nem tüsténkedett a szovjet munkatáborokban raboskodó, ártatlan magyar fiúk, leányok kiszabadítása érdekében. Nagyszerű munkájuk azonban itt van közöttünk. Kötelező olvasmány ifjú történészhallgatóknak, meg- és kikerülhetetlen forrásanyag az egyháztörténészek, a művészettörténészek számára. Ha a helytörténészek azt szeretnék tudni, mi történt 1318 nyarán Apostagon, a Hóman–Szekfűt veszi kézbe. A legifjabb kutatónemzedék is tőlük lesi el, ha tudja, a szórakoztató történelemírást. Sőt azt is, hogy a historikusnak is elemi kötelessége az élet teljességének a bemutatása.
origo.hu
Tűz ütött ki a Puskás Arénában
