Hagyományos baloldali programmal, a szociális egyenlőtlenségek mérséklésének ígéretével és egy szellemes trükkel a német szociáldemokrata párt, az SPD 1998-ban legyőzte a 16 éve hatalmon lévő és a kormányzásba láthatóan belefáradt kereszténydemokrata–szabadelvű koalíciót. A trükk abban állt, hogy az SPD egy vezetőduóval indult a hatalomért. Oskar Lafontaine pártelnökkel, aki az elkötelezett szociáldemokratákat kívánta hagyományos üzeneteivel megszólítani, míg a menedzsertípusú, a drága öltönyökben pózoló és a gazdaság barátjaként mutatkozó kancellárjelölt az „új közép” szlogenjével a középosztály baloldalának ígért a nemzetet, a nemzetállamot meghaladni kívánó társadalompolitikai reformokat. Schröder alig fél év után, 1999 március közepén kiszorította a kormányból és a párt éléről Lafontaine-t. Ez már előrevetítette az 1999 júniusában nyilvánosságra hozott úgynevezett Schröder–Blair-tanulmányt, amely a klasszikus szociáldemokrata álláspontokat feladva neoliberális irányba mozdult el.
Az első Schröder-kormány főként a ’68-as – a kisebbségek érdekeit védő – társadalompolitikára koncentráló „kormányozni örömet okoz” mottóval tevékenykedett. A folyamatos tartományi választási vereségeken megnyilvánuló általános népszerűtlenségét még ellensúlyozta a szerencsés gazdasági környezet és az 1999 végén kirobbant, a kereszténydemokrata uniót (CDU) alapjaiban megrázó illegális pártfinanszírozási botrány. Baloldali programmal, a hirtelen újra felfedezett iraki háború ellenzésével és néhány apró csalással Schröder alig 6000 szavazattal megnyerte a 2002-es Bundestag-választásokat. (A „trükk” abban állt, hogy mintegy 400 ezer választókorú bevándorlónak adott a vörös–zöld koalíció állampolgárságot, akiknek a 85 százaléka a két kormánypárt valamelyikére voksolt. Ráadásul a törvény értelmében aki a német állampolgárság mellett döntött, annak le kellett mondania eredeti, többnyire török útleveléről. Becslések szerint mintegy 50 ezer személy kettős állampolgárként, tehát valójában jogszabályellenesen vett részt a választásokon.)
Alig egy hónappal a választásokat követően Hans Eichel (SPD), aki 1999 óta a pénzügyminisztériumot vezette, bejelentette, hogy 30 milliárd euróval elszámolta magát. Így elismerte, hogy a kampányban még kiváló állapotban lévőnek bemutatott német költségvetés nem kerülheti el a fájdalmas kiigazításokat. Ezt, valamint a folyamatosan növekvő munkanélküliséget Schröder kormánya a 2003 tavaszán bejelentett Agenda 2010-zel – már a tervezet címe is jelezte, hogy a szociáldemokraták még két ciklusban gondolkodnak – próbálta kezelni. A bejelentés időzítése sem lényegtelen: a szociáldemokratáknak a 2003. februári hesseni és alsó-szászországi tartományi választások után még csaknem három és fél évük volt arra, hogy a megszorítások meghozzák eredményüket.
Schröder tanácsadói alapvetően a szociális kiadások megnyirbálásában és egy rendkívül alacsony bérű, a létminimum szintjére állami támogatásokkal felhozott szektor kiépítésében látták a kiutat. Egyik legfontosabb tanácsadója, a „reformok” névadója, Peter Hartz, a Volkswagen személyügyi vezetője később szakszervezeti vezetők megkenésébe bukott bele.
Idős, évtizedek óta SPD-tagok tiltakozásul tízezrével léptek ki a pártból. A 2002-es Bundestag-választásokon az ötszázalékos küszöböt elvétő posztkommunista Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) népszerűsége érzékelhetően növekedni kezdett. A nyugati tartományokban a csalódott szocdemek és szakszervezeti vezetők megalakították a Munka és Szociális Igazságosság Választási Alternatívája nevű radikális baloldali programot képviselő szervezetet. A munkanélküliség elérte az ötmilliós lélektani határt. A munkanélküli-segély és a szociális támogatások öszszevonásából várt megtakarítások helyett majd 14 milliárd eurónyi többletköltség származott az első évben. Az „ügynökségekké” átszervezett munkaügyi központok a hibás számítógépes programok miatt hónapokig működésképtelenek voltak. Mindeközben a német média nem felejtette el emlékeztetni a kancellárt nagypolgári allűrjeire.
A kormány állandóan kénytelen volt saját sebtében meghozott intézkedéseit utólag javítgatni. A romló szociális mutatók okozta válságot csak elmélyítette, hogy a korábban médiakancellárként dicsért Schröder képtelen volt leplezni hatalmi arroganciáját és megszólítani pártja jó részét. Ezért bukását lassítandó a 2004. március 21-i rendkívüli kongresszuson feltétlen szövetségesét, az SPD „lelkét” megszólítani képes Franz Münteferinget választatta maga helyett a szociáldemokraták elnökének. Emlékirataiban maga is elismerte, ezzel a lépéssel előremenekült, hiszen ha megvárta volna a 2004-es, pártja számára katasztrofális európai parlamenti választásokat, akkor az SPD-n belül már olyan erős nyomás nehezedett volna rá, ami a számára sokkal fontosabb kancellári poszt elvesztésébe kerülhetett volna. Jellemző módon a 2004 májusában megrendezett brémai tartományi választásokon már saját pártja sem tartott igényt kancellárja kampánytámogatására.
Azt, hogy mit tehet vele a már csak zsarolásokkal egyben tartott koalíció, jól mutatták a kieli tartományi gyűlésen 2005. március 17-én történtek. A schleswig-holsteini választásokat követően az egymandátumos többséggel rendelkező SPD-ből, zöldekből és a dán kisebbség képviselőiből álló koalíció ismételten Heide Simonist kívánta miniszterelnökké választani. Valaki azonban az SPD-frakcióból mind a négy titkos választási fordulóban nemet mondott Simonisra, aki végül teljesen megaláztatva volt kénytelen lelépni a politikai élet színpadáról. Ezt követően a teljes német sajtó már a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó politikusként mutatta be Schrödert, aki a romló mutatók ellenére hozzáragadt a bársonyszékéhez.
Az SPD számára katasztrofális eredményeket hozó május 22-i észak-rajna–vesztfáliai tartományi választások – negyven év után volt kénytelen távozni a szociáldemokrata kormány – napján Schröder csak a pártelnök-frakcióvezetővel egyeztetett, s Franz Müntefering az urnazárást követően bejelentette az előrehozott választásokat. Maga a kancellár is elismerte, hogy a pártján belül is elfogyott körülötte a bizalom. Döntése indoklásakor bevallotta, hogy a frakcióvezető nem képes a 2006-os választásokig az Agenda 2010-es reformpolitika továbbviteléhez szükséges frakciótöbbséget biztosítani.
A rendkívül tehetséges, demagóg Schröder és csapata a 2005. szeptember 18-ra előrehozott választások kampányában már ismét szociálissá vált. Müntefering a hírhedt – mit érdekel engem a tegnapi dumám – mottó alapján kíméletlen hadjáratot folytatott az igazságosabb közteherviselést, de a költségvetési hiány csökkentése okán elkerülhetetlen megszorításokat hirdető CDU ellen.
Alig egy héttel a várható választási vereség előtt a nagypolgári életet folytató Schröder megállapodott Putyinnal, hogy a balti államok és Lengyelország tiltakozása ellenére a tenger alatt építik meg az úgynevezett Északi Áramlat gázvezetéket. A volt kancellár, megszegve minden íratlan szabályt, 2005 végétől a svájci adóparadicsomban bejegyzett gázvezeték-építő konzorcium felügyelőbizottságát vezette, sajtóhírek szerint évi egymillió eurós tiszteletdíjért.
Számos hasonlóságot mutat a szegénységből jött Gyurcsány és Schröder felemelkedése és bukása. A legnagyobb különbség kettejük között azonban az, hogy a saját képességeiben bízó Schröder a hosszú, másfél évig tartó kisebbségi kínlódás helyett vállalta a megmérettetést, és egy huszáros küzdelemben próbált a felszínen maradni. Saját vagyon híján ő valóban „rászorult” politikusként megszerzett befolyásának pénzre váltására. Amúgy német elemzők azért tartják valószínűtlennek, hogy a Déli Áramlat gázvezeték élén Gyurcsány Ferenc Schröderhez hasonló posztot tölthessen be, mert messze nem rendelkezik a volt kancelláréval összemérhető nemzetközi befolyással.
origo.hu
Nagyszabású hadgyakorlatot tartanak a Bakonyban, a Balatonnál is hallani
