Az első világháború miatt elmaradt (de sorszámot kapott) az 1916-os berlini olimpia, s amikor húsz év múlva a német főváros végül otthont adhatott a nagy seregszemlének – no meg a közben beindult téli játékoknak Garmisch-Partenkirchen –, talán csak az igazi váteszek sejthették, hogy a békét és barátságot jelképező sport az itt tapasztalt eszméknek is köszönhetően hoszszú időre „szünetel” majd. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) pár évig még próbált a rendes kerékvágásban működni, a XII. nyári olimpiát London és Tokió lemondása után odaítélte Helsinkinek. A döntésen senki sem csodálkozott, az északi ország Paavo Nurmi vezérletével konkrétan és átvitt értelemben is élen járt az ötkarikás játékokon. Ám 1939-ben kitört a második világháború, fegyverek léptek a sportszerek helyébe. A NOB a jövőbe tekintve szavazással gyorsan kijelölte az 1944-es XIII. nyári olimpia helyszínét, Londont (a télinek pedig az olasz Cortina d’Ampezzót), de a történelem nem adta olyan gyorsan a békét. Aztán amikor végre mégis, az olimpiai mozgalom hamar feléledt poraiból. Sigfrid Edström NOB-elnök 1946 decemberében kiáltványt küldött szét a szélrózsa minden irányába: „Két borzalmas világháború után vagyunk, és ezekben az emberiség már-már elmerült. Elvetemült emberek kultúránkra törtek. A jövő a fiatalságé, és feladata lesz az is, hogy jóvátegye a mi hibáinkat és tévedéseinket. Remélem és teljes szívemből kívánom, hogy olimpiai játékaink a béke eszközei legyenek.”
A hat pályázó (Baltimore, Lausanne, Los Angeles, Minneapolis, Philadelphia és London) közül megint az angol főváros kapott bizalmat, így 1948 nyarán itt találkoztak a világ legjobb sportolói (kivéve a német és a japán „háborús bűnösöket”). Már akik életben maradtak…
Akadt, aki nemcsak hogy életben maradt, hanem szenzációs teljesítménnyel megvédte tizenkét éve szerzett berlini címét, s ez, mint a felsorolásból kitetszik, a mieinket tette a leginkább utolérhetetlenné. Egyéni számban erre csak Elek Ilona volt képes – negyvenévesen női tőrvívásban; Gerevich Aladár és Berczelly Tibor férfi kardban, a csehszlovák Jan Brzák kenu kettesben lett megint olimpiai bajnok. Gerevich egyébként hét aranyából itt szerezte az egyetlen egyénit, ezzel is ünnepelve Pál fia születését. A 128 fős magyar csapat tagjai Kossuth-címerrel a szívük fölött a vártnál jobban szerepeltek, Berlinhez hasonlóan itt is tíz aranyat szereztek, egyéb érmekben pedig túlszárnyalták az előző szereplést. Mögöttünk végzett Franciaország, Olaszország vagy a házigazda Anglia is. A Wembley-stadionbeli megnyitón Németh Imre kalapácsvető vitte a magyar zászlót, s a pályán is az élen menetelt; nem sokkal előtte a tatai edzőtáborban világcsúcsot dobott, de nem lehetett favoritnak kikiáltani. A másik atlétikai aranyunkat Gyarmati Olga szerezte női távolugrásban, többek között annak köszönhetően, hogy az olimpia legeredményesebbje, a négyszeres bajnok holland háziasszony, Fanny Blankers-Koen e szám helyett inkább az egy időben zajló 80 méteres gátfutást választotta. Vívóinkat már említettük, a kardcsapat a tradícióknak megfelelően megint az olaszokat verte a fináléban.
Küzdősportolóink is kitettek magukért, az ötgyermekes, negyvenéves családapa, Bóbis Gyula két vállra fektette harminc kilóval nehezebb csehszlovák ellenfelét, Ruzickát, a hústoronynál ugyanis sokkal jobban tartott a repülőúttól. A ringben Csík Tibor különösebb lelki csipkék nélkül gázolt át harmatsúlyú riválisain, még az sem zavarta, hogy a döntőt tizenharmadikán, pénteken rendezték. Amikor hazavitte az aranyérmet Jászberénybe az édesanyjához, klasszikus választ hallhatott: „Nem baj, kisfiam. A fontos, hogy itthon vagy!” Egy mokány angyalföldi vagány, Papp László korszakos sorozatot kezdett a londoni kötelek között, első olimpiai bajnoki címét nyerte a három közül. A középsúlyú döntőben agyba-főbe verte az angol Johnny Wrightot az ökölvívás hazájában, akkora volt a fölénye, hogy a pontozók sem tudtak mit kezdeni vele. A gyorstüzelő pisztolyos Takács Károly legenda lett. Még 1938 szeptemberében egy hadgyakorlaton felrobbanó gránát leszakította a jobb kezét. Megtanult ballal lőni, 1939-ben már országos bajnokságot nyert, Londonban (majd négy év múlva Helsinkiben) pedig olimpiát. Mindkétszer előre megírta győzelmi nyilatkozatát, s azt olvasta fel a meglepett újságíróknak. Pataki Ferenc, a „gumiember” tornában gyűjtögette az érmeket, műszabadgyakorlatban egy aranyat. Földes Éva sporttörténésznek bronz jutott a londoni játékokon búcsúzó művészeti versenyeken. Az eredményhirdetésen Mr. Földesnek titulálták, mert kategóriájában (irodalom, epika) soha nem szerepelt nő… A versenyek után a Victoria pályaudvaron vonatra szálló magyar csapat tagjait a Keleti pályaudvartól a vállán vitte a nép a Nemzeti Színházig. Több tízezer ember spontán ünnepelt.
Még sorolhatnánk az 1948-as olimpia nemzetközi érdekességeit, kezdve onnan, hogy a női súlylökést és a diszkoszvetést egy francia zongoraművésznő, Micheline Ostermayer nyerte, egészen addig, hogy a svéd díjlovaglóktól utólag megvonták a győzelmet, mert az érvényes szabályoknak ellentmondva egyikük csak altisztként szolgált, nem tisztként. Mégsem tesszük, mert akkor a magyarokra és a négy év múlva sorra kerülő helsinki olimpiára már nem maradna elég hely. Addigra az egész országból, így a viadal utáni ünneplésből is elveszett a spontaneitás, pedig volt minek örülni, hiszen a magyar csapat minden idők legjobb szereplését érte el. Ám a közben kiépült kommunista rendszer (talán éppen a Londont követő eufória kapcsán) rájött, hogy a sport tökéletes aktuálpolitikai eszközzé válhat, a sikerrel ideig-óráig el lehet feledtetni a mindennapok keserveit. Helsinki pedig tökéletesnek bizonyult erre a szerepre.
A finnek kitettek magukért, ezrek könnyei közepette a kilencszeres bajnok Paavo Nurmi futott be a fáklyával a stadionba, s gyújtotta meg a lángot. Itt jelent meg először a Szovjetunió, s azonnal az éremtábla második helyére futott be 22 diadallal. A harmadikra pedig – Berlin után másodszor – Magyarország 16 arannyal!
Pedig nem indult könnyen, az első aranyra öt napot kellett várni, aztán azonnal két siker is született tornászaink, Korondi Margit (felemás korlát) és Keleti Ágnes (műszabadgyakorlat) révén. Utána Csermák József állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, a kalapácsvetést 60,34 méteres dobással nyerte. Érdekesség, hogy a húszéves tapolcai legény egyrészt a világon elsőként hajította túl a hatvan métert, másrészt mesterét, a bajnoki címet védő, itt harmadik Németh Imrét is megelőzte. Évtizedes sikersorozat kezdődött öttusázóink csapataranyával (egyéniben Benedek Gábor ezüstöt, Szondy István bronzot szerzett), a birkózószőnyegen Hódos Imre és Szilvásy Miklós nem talált legyőzőre. Utóbbi a címvédő svéd Anderssont verte, előbbit viszont először a dobogó második fokára állították, úgy kellett reklamálnia, hogy az ő helye eggyel feljebb van… Takács Károly gyorstüzelő pisztolyban megvédte a londoni aranyát, tanítványa, Kun Szilárd közvetlenül mögötte végzett, kell-e mondani, mindezt Takács megint megírta előre. Az uszodában taroltak a mieink, Szőke Kató 100 méteres gyorsúszásban, Székely Éva 200 méteres mellúszásban (pillangózva!), Gyenge Valéria 400 méteres gyorsúszásban lett aranyérmes, megnyertük a 4x100 méteres női gyorsváltót is. Vízilabdázóink a londoni „kisiklás” után visszataláltak a dobogó tetejére, Gyarmati Dezső „pillangókisasszony” felesége, Székely Éva után négy nappal lett ötkarikás győztes. Kardvívóink szokás szerint mindenkit lekaszaboltak (a csapat mellett egyéniben Kovács Pál nyert), majd a legnépszerűbb sportág, a labdarúgás következett. A mieink a 16-os döntőbe jutásért 2:1-re verték Romániát, majd 3:0-ra Olaszországot, 7:0-ra Törökországot. A Svédország elleni elődöntőt negyvenezren látták, enynyien korábban még sohasem élveztek Finnországban futballmérkőzést. S volt mit nézni: Magyarország–Svédország 6:0! A döntőben újabb közönségrekord, hatvanezer néző előtt a Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Hidegkuti, Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összetételű gárda az első félidőben nem bírt Jugoszláviával (Puskás büntetőt is hibázott!). Aztán a vége 2:0 ide, aranyérem – stílszerűen az Aranycsapattól. S az sem kevésbé stílusos, hogy a záró magyar győzelmet Papp László aratta a nagyváltósúlyú ökölvívók között. Csak azért nem védte meg címét, mert londoni sikerét egy kategóriával feljebb, középsúlyban aratta. Mindenki nem nyerhetett, pedig majdnem ennyit ért, hogy a kétszeres bajnok Elek Ilona 44 évesen a dobogó második fokán végzett a tőrözők között.
Mindenesetre a szocialista eszményképnek abszolút mértékben megfelelő küldöttség alaposan megszervezett ovációözön közepette tért haza minden idők magyar szempontból legsikeresebb olimpiájáról. Ki tudja, mi lett volna 1956-ban? A történelem azonban megint közbeszólt, de erről majd legközelebb.
Folytatjuk
origo.hu
Már ügyészségi ellenőrzés mellett zajlik a nyomozás Márki-Zay Péter főtérfelújítási botrányában
