Akár pezsgőgyárosnak készítek szökőkutat a kastélya parkjába, akár a keresztre feszített Jézus arcát faragom ki márványból, mindig ugyanazt szeretném kifejezni. Szobrászatban, filozófiában, metafizikában, fényképezésben, rajzolásban ugyanazt az egyet keresem, amely fölöttünk áll, és amely minden mögött ott van. De ehhez szabadság kell, és mindez felszabadít egyszerre.
Maria-Zsuzsa de Faykod, hajdani nevén Fayköd Zsuzsa lassan, elgondolkodva rág meg minden szót műterme kicsiny szalonjában. Ülünk a kandalló előtt, a falon ázsiai, afrikai dísztárgyak és Jézus márványportréinak fekete-fehér fotói. Fayköd Zsuzsa napbarnított arcáról egy pillanatra sem tűnik el a fanyar mosoly. Azt mondja, a legtöbben a honvágytól szenvednek, de őt a szabadság hiánya viseli meg mindennél jobban.
Már a szobrásznő birodalmától több kilométerre megtapasztaljuk ennek igazságát. Musée de Faykod – hirdeti az Alpok lábainál fekvő felső-provence-i Aups határában a tábla, a szabadtéri kiállításhoz innen indul a nyaktörő szerpentin, amelyről hamarosan poros földútra kanyarodunk, hogy elvesszünk a mediterrán vadonban. Olajfák, tüskés cserjék váltakoznak a hegygerincen futó, autóval keservesen járható ösvény mentén, a sziklás, szakadékos tájban csak egy-két villa látszik a távolban. Már-már feladjuk a reményt, amikor a semmiből jókora kapu tűnik elénk. A csöngetésre böhöm terepjáró érkezik a drótkerítés túloldaláról, szikár nő pattan ki belőle hosszú szárú csizmában, nyakán narancsszínű sállal. Bonjour, mondja mosolyogva, aztán a fejéhez kap: persze, maguk magyarok!
Belépünk a zavarba ejtő szoborvilágba: karcsú nimfák, vergődő nőalakok, vágtázó lovak, leplekbe csavart testek sorakoznak a pínealigetben; a domboldalban miniatűr nézőtér, ahol a látogatók eltöprenghetnek azon, miből fakad a nyugtalanító vibrálás, amely Fayköd Zsuzsa minden művét áthatja. Ezek az alakok megfeszülnek, márványhúsukban kidagadnak az erek, megcsavarodnak a szövetek, amint nyújtózkodnak – az elérhetetlen ég felé. Örök visszatérés a címe egy tengeri csigával összetapadó nőfigurának, arrébb Diana hercegnő mellszobra. Magától értetődően és érzékien simák a kőfelületek, mintha gleccser vagy óceán csiszolta volna őket.
E világ olyan távol esik mindentől és mindenkitől, hogy még a környékbeli magyarok sem tudják: Maria-Zsuzsa de Faykod a honfitársuk. Legalábbis az volt egykor. Maria-Zsuzsa de Faykod olyan távol került Magyarországtól, hogy jóformán itthon sem tudnak róla; alig akad világhírű alkotó, akiről ilyen kevés magyar nyelvű találatot adna ki az internetes kereső is.
– Hogy miért ezt az érintetlen helyet választottam a múzeumomnak? Mert a szobrok belső energiáját meghosszabbítja a természet energiája – magyarázza Fayköd Zsuzsa. – A nap fénye minden pillanatban változik a figurákon, újabb és újabb formákat tárva fel, ami zárt bemutatóteremben nem működik. Ez a tér kiszakítja az embereket a világból, és lehetővé teszi, hogy önmagukkal szembesüljenek.
A szobrásznő húsz éve él remeteként ezen a köves, szeles hegytetőn, múzeuma szomszédságában, de már több mint harminc éve elszakadt Magyarországtól. Nehezen beszél szülőhazájáról és családjáról.
– Honlapján az olvasható, hogy svéd apa, osztrák–magyar anya gyermekeként látta meg a napvilágot. Pontosan mit jelent az „osztrák–magyar”?
– Anyám egyik ága osztrák, de Magyarországon, a Felvidéken éltek. E felmenőim arisztokrata származásúak, ami nem jelentett nagy előnyt a kommunizmusban. Én már Balatonfüreden születtem, édesanyám matematikatanárként kereste a kenyerét, ezért sokat kellett költöznünk a beosztásai miatt. Aztán csomó problémánk akadt, de 1975-ben végül el tudtunk jönni Magyarországról.
– Milyen problémák?
– Az orvosokkal, tanárokkal mindig sok gond volt. A hatvanas–hetvenes években dolgozni kezdtem a katolikus egyháznak, többek között a kútvölgyi kápolnának készítettem szobrokat, majd jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Elsőre föl is vettek, ami elég ritkán esett meg, de nem tudtam bevegyülni az ottani hangulatba – úgyhogy aztán elakadt a dolog. Nem foglalkoztam politikai kérdésekkel, hiszen fiatal voltam, ugyanakkor mindig éreztem annak nyomasztó súlyát, hogy mindenki egyféle szobrot készít meghatározott keretek között. De a főiskolát nem én hagytam ott: nem tudom, közrejátszott-e ebben az, hogy olyan papoknak dolgoztam, akik szinte egész életüket börtönben töltötték. Mindenesetre testvéreimmel és édesanyámmal elmenekültünk ebből az országból.
– És az édesapja?
– Ő meghalt.
– Mi történt vele?
– Politikai okai voltak a halálának. Ötvenhatban bezárták, s utána meghalt a börtönben. De ezt nem érdemes megírni.
– Részt vett a forradalomban?
– Orvos volt, természetes, hogy gyógyította a sebesülteket. Bár svédnek született, magától értetődő volt számára, hogy a magyarok oldalára áll. Mondják csak, Magyarországon szabad már beszélni ilyen dolgokról?
– Nemcsak szabad, kell is.
– De még mindig azt hallom, hogy a kommunisták vannak hatalmon, s ha néha magyar televíziós csatornákra kapcsolok, most is ugyanazokat az arcokat látom, mint évtizedekkel ezelőtt.
Fayköd Zsuzsa fojtott hangon hozzáfűzi: szeretne felejteni, de harminc év után is nyomasztja a múlt. Elfelejtené például azt a mozdulatot, amellyel a karhatalmista kitépte anyja kezéből csecsemőkorú testvérét – már tanyán éltek, ötvenhat után kiebrudalva a fővárosból –, miután a papjuk elárulta őket. Elfelejtené azt is, amiért az egyházi ember feladta a családot: anyja megözvegyülve, öt gyermeket nevelve is megmakacsolta magát, s vallásos értékrendre tanította diákjait. Fayköd Zsuzsa mindezt elfelejtené – csakhogy ami történt, része az útjának. Annak a pályának, amely a politikai földönfutótól a lourdes-i kegyhely stációinak megalkotójáig ível.
– Láttam, megéltem, mit jelent mindent elveszíteni egy pillanat alatt – mondja. – Meglehet, ez mutatta meg nekem, hogy az anyagnak nincs jelentősége, és csak a spirituális dolgok számítanak.
A szoborparkból felsétálunk a hegyoldalban rejtőzködő kőházhoz, amelynek oldalába illeszkedik Fayköd Zsuzsa leleménye, az elhúzható műterem. A deszkafalak síneken állnak, s amikor a fények úgy kívánják, a szobrásznő csak félretolja az építményt, hogy a szabadban folytathassa munkáját. A ház előtti réten hatalmas márványtömbök várakoznak különböző megmunkáltsági fázisban, a földön flexek és vésők, arrébb rózsalugas és úszómedence. E helyen készültek a most februárban felavatott lourdes-i keresztút monumentális márványstációi.
– Öt éven keresztül dolgoztam éjjel-nappal e szobrokon, s ez idő alatt olyan szabadságot éltem át, amelyet valószínűleg többé sosem fogok. Álarc nélkül, egyenesen léteztem – mondja Fayköd Zsuzsa. – Amikor elkészültem mind a tizenhét stációval, újra a kezembe vettem a Bibliát, hogy megerősítést találjak benne. Szobraimmal azt szerettem volna kifejezni, hogy Jézus miképpen teszi szellemivé isteni szeretete által a szenvedést, s hogy bűnről már nincs szó, hiszen Jézus felszabadított bennünket. Amikor elolvastam a Bibliát, azon gondolkodtam, miért nem ezt az igazságot hirdetik mostanában is – mintha még mindig hatnának a judaizmus tiltásai és büntető szemlélete. Nem, én nem megyek szembe a korral – inkább azzal párhuzamosan élek.
A műterem szalonjában Fayköd Zsuzsa francia nyelvű füzetet nyom a kezünkbe a stációk fényképeivel, illetve rövid elmélkedésekkel: „Az örökkévalóság nyomot hagy az időben”; „Jézus isteni hatalma tükrözi az emberi szabadságot”; „Az isteni végtelen begyüremlik az emberi végességbe” – és itt kezdődött a probléma, nem Júdásnál, fűzi hozzá a szobrásznő. A lourdes-i keresztút szobrait ugyanaz az áttetsző, átszellemült testiség jellemzi, mint a park nimfáit, a leplek, kendők ugyanúgy húsként és bőrként tapadnak Krisztusra, akárcsak a világi Fayköd-figurákra.
Az idén februárban volt százötven éve, hogy a Pireneusokban fekvő Lourdes melletti barlangban a kis Soubirous Bernadettnek először jelent meg a „fehér hölgy”, azaz Szűz Mária – hogy mára évente több mint ötmillióan zarándokoljanak a világ minden tájáról a kegyhelyre. Fayköd Zsuzsát annak a keresztútnak a megalkotására kérték fel, amelyen a nagybetegek, a kerekes székesek is képesek megközelíteni a csodás gyógyulások színhelyét. A stációk katalán, holland, francia, olasz, luxemburgi adományokból készültek el.
– Milyen reakciókat vált ki keresztútja a zarándokokban?
– A tizenhét szobor eleve mindenkire hat monumentalitásával. Elmélkedésre, imádkozásra serkent. Ez a cél. Az uralkodó irányzatok szerint a művészet egyet nem tehet: nem jeleníthet meg érzelmeket. Pedig ha valami igazán emberi, az érzelem kifejezése az. A modern művészet elveti a szépet, a harmóniát, én pedig pontosan ezeket keresem, de nem az esztétikait, hanem ami azon túl van: a belső szépséget. S ez nyilvánvalóan érzelmeket vált ki, ami fölemelheti a befogadót. Azt szeretném, ha a hívők nem siránkoznának Jézus szenvedésén, hanem tényként fogadnák el – mert amíg az ember nem nyílik ki a végtelen felé, addig az isteni és az emberi mindig konfliktusban lesz egymással.
Hogy mi történt a lourdes-i és a magyarországi kálvária között eltelt harminc esztendőben? Fayköd Zsuzsa erről megint szűkszavúan beszél. Mindenesetre élete egyik legszebb élménye, amikor 1975-ben édesanyjával és testvéreivel átléphették a magyar–osztrák határt; meghökkentő módon mindnyájan kaptak turistaútlevelet – rendszeridegenként. Meglehet, a hatalom szabadulni akart tőlük. Fayköd Zsuzsa pusztán néhány vésőt, kalapácsot vitt a poggyászában; semmi különösebb céljuk nem volt, meséli, csak minél távolabbra kerülni Magyarországtól. Párizsban jól fogadták őket mint politikai menekülteket, a fiatalok azonnal beiratkozhattak az egyetemre. A szobrásznő másfél év alatt elvégezte a négyéves Párizsi Képzőművészeti Főiskolát, a Sorbonne-on filozófiát és metafizikát tanult, majd galériát nyitott a fővárosban. Egymaga, mert nem akart más művészekhez, a legkevésbé kereskedőkhöz igazodni, akik megszabják, melyik szobrából kellene még húsz példányt készítenie.
De ez sem volt elég ahhoz, hogy Fayköd Zsuzsa fenntarthassa párhuzamos létezését a világgal, ezért elindult a Nap után. Megrendelésekkel elhalmozott szobrászként már megengedhette magának, hogy Provence hegyeibe vonuljon el. Párizs szűknek bizonyult, különösen Carrara kőbányáinak meglátogatása után, amikor szenvedélyévé vált a világ legkeményebb, legfennköltebb márványa – amelynek megmunkálásához tér és csönd kell. Ma már ki sem kell tennie a lábát provence-i birtokáról: Svájctól Amerikáig jönnek hozzá gyűjtők, múzeumi megrendelők, Párizsban és dél-franciaországi városokban állnak köztéri szobrai, és letelepedésétől kezdve dolgozik az egyháznak is. Fayköd Zsuzsa így lett politikai menekültből keresett márványművész.
– Családja is megtalálta számításait Franciaországban?
– Az egyik öcsém mérnök, a másik orvos lett, sok unokatestvérem is ide költözött. Érdekes, hogy a legjobban azok tartják magyarságukat, akik sosem jártak Magyarországon. A legerősebben unokahúgomban, az én fogadott lányomban él ez, aki filozófiatanár Nizzában.
– Ön pedig egyszerre „modern”, drámai egyházművész és nagyon is e világi, emberi érzelmek kifejezője lett. Zavarba ejtő ellentmondás. A lourdes-i keresztút stációit követi hasonló munka?
– Nem igazán a vallás, hanem Isten keresése foglalkoztat inkább. Ez a szobraim lényege. Nem szeretem lehatárolni magamat, hogy kifejezetten egyházi témájú műveket alkossak, mert minden szoborral ki lehet fejezni ezt a lényeget.
– Méltatói szerint Maria-Zsuzsa de Faykod reneszánsz szépségeszményt éleszt újjá. De ez elsősorban antik „pogány” eszmény. Mintha az erotikusnak és az evangéliuminak az összeegyeztetésére törekedne.
– Ha a művészeti hovatartozásomat kellene meghatároznom: a nagy korszakokat szeretném folytatni, átugorva a huszadik század művészetén, amely számomra nem jelent semmit. Kísérletezés, amely nem visz sehová. Valóban Michelangelo, a reneszánsz áll a legközelebb hozzám. Amikor Olaszországba látogatok, érzem, hogy az a kor bennem él. De ez nem jelenti azt, hogy konzerválni akarok – csupán belegyökereztem abba a világba. Vegyük például Rodint, hiszen Franciaországban őt tartják a legnagyobbnak: tekergette, forgatta a modelljeit mindaddig, amíg meg nem találta bennük azt a szépséget, amelyet ki akart fejezni. Az én utam más: érzek a lelkemben egy mozdulatot, amely képpé lesz, majd fogom a modellt, és egy részletet próbálok megkeresni benne, amelyet korábban már láttam magamban – de csak hogy azt újra felfedezzem és megerősítsem. Nem a külső világból veszem a mintát: a lélek meghosszabbodása adja a láthatatlan energiát – én ezt szeretném láthatóvá tenni. Ugyanakkor mindezt az emberhez kötöm, nem elvont gondolatokhoz, mert úgy vélem, a művészetnek hatnia kell az emberre, méghozzá egész lényére. A látására, a lelkére, a tudatára. Egy absztrakt mű elsősorban a tudatra, az intellektusra hat – lehatárol. De manapság már Franciaországban is leáldozóban van a nonfiguratív művészet divatja.
– Gondol arra, hogy visszatérjen Magyarországra?
– Nem tudom meghatározni, hova tartozom: ahol születtem, ahhoz az országhoz vagy ahhoz a kontinenshez? A következő hónapokban egy Marseille mellett épülő templom homlokzatára kell timpanont készítenem, amit csak a helyszínen lehet elvégezni. A munkába jó volna magyarokat bevonni, hiszen ők elég jók szakmailag. Korábban is megesett, hogy egy szobromból hat darabot kellett kifaragnom, s akkor is Magyarországról hívtam embereket, akik pontozásos technikával le tudták másolni műveim nagy részét. De hazaköltözni nem akarok.
A sorozat következő része június 7-én jelentkezik.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter leleplezi a fogkefét
