Kezek a vonókon, szemek a papíron, csizmák a deszkákon, dombok, templomok, házfalak a falon – mindenki mindenkibe belekapaszkodik, hogy ebben az egymásra utalt összpontosításban a legteljesebb képet adja arról a vidékről, amely már csak a könyvekben és a mesékben létezik. A vonók alól régi dallamok indáznak Közép-Erdélyből, a papírról Makkai Sándor, Sütő András, Wass Albert írásainak töredékeit citálják, a csizmák magyar és román figurákat karcolnak a levegőbe, a háttérre vetített fényképeken pedig megrogyott zsúpfedeles házak, tatárjárásokat túlélt templomok és a hajdani műveltséget katlanba záró dombgerincek láthatók.
Holttenger. Makkai Sándor e metaforával illette az erdélyi Mezőséget, amely a székelyes műveltségű, ám rohamosan fogyatkozó magyarság rezervátuma még ma is. A táncházmozgalom egyik alapítója, a Jánosi együttes huszonöt évvel ezelőtt mutatta be ezzel a címmel előadását a budapesti Egyetemi Színpadon, művészi módon tiltakozva a romániai falupusztítások ellen. Jánosi András együttesvezető, értékes népzenei leletmentések elvégzője úgy gondolta, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttessel most újra színpadra viszi ezt a korábban nagy sikerrel játszott darabot.
Csakhogy huszonöt év az huszonöt év, és ez a Hargita nem az a Hargita, amelyért általában véresre tapsoljuk a tenyerünket. Bár a szándék, feltárni művelődéstörténetünk fehér foltjait, nemes, úgy véljük, 2008-ban már nem elég puszta tánc-, fénykép- és irodalmi illusztrációkkal elmesélni, eszik-e vagy isszák-e a Mezőséget. Akkor sem, ha a hazai táncházak többnyire valóban megragadnak a „palatkai”, az akasztós és a Fehér fuszulykavirág slágerháromszögében, amikor arról van szó, hogy „mezőségizzünk” egy hatalmasat. A Hargita produkcióját pedig elhűlve néztük: András Mihályék széki, vajdakamarási, bonchidai, szováti koreográfiái színtelenek, ötlettelenek, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők szándékosan lecsupaszítottnak, pontosan olyanok, mint egy törekvő kisvárosi táncegyüttes kötelező gyakorlatai, ahhoz elégséges tudással és lelkesedéssel. Úgy tetszik, valahol félúton elveszett a Hargitából mindaz, amiért az egyik legjobb magyar táncegyüttesnek tartottuk. S hogy az összkép teljesebb legyen, azért Keresztes Szabolcs színművész tett meg minden tőle telhetőt: patetikusan lendületes, baklövést ezzel a nagyvonalúsággal baklövésre halmozó felolvasásában íróink olykor-olykor fordulni kényszerültek egyet verbális sírjukban.
Aránytalan részletekből össze nem álló, didaktikus, érdektelen táncvilágú előadás a Holttenger. Tóth Elek és Kézdi Miklós hetvenes években készített megrázó pontosságú fényképei nem kapnak igazán érvényesülési lehetőséget. Ami gyógyír a sebre, az egyedül a Jánosi együttes játéka: amint a mezőségi muzsika lassan körbefonja és öszszeroppantja szívünket. Az előadás arra azért kitűnően megfelelne, amire valójában szolgál: a hét minden napján elő kellene adni, a Hagyományok Házába vezényelve a diákságot az ország minden középiskolájából. Legalább legyen fogalmuk arról, mit veszítenek.
(Holttenger. Töredékek a Mezőség népének életéből. Szerkesztette és rendezte: Jánosi András. Hagyományok Háza, május 19.)
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
