Nekünk, anyaországban élőknek a csángó költészet Lakatos Demeterhez kötődik. Az ő, szórványban formálódott magyar nyelvezetében együtt élnek ősi kifejezések, jövevényszavak és egy különös zamattal fűszerezett magyarság. Milyen indíttatást ad önnek szülőhelye, Magyarfalu?
– Bármit mond az ember huszonkilenc évesen hatéves koráról, az nem biztos, hogy fedi a valóságot, de azt híven tükrözi, ami itt és most élteti. Nem szeretem használni a csángó kultúra megfogalmazást, amikor magamról beszélek. Szívesebben hívom Magyarfalu kultúrájának, ott születtem és cseperedtem föl. Tizenkét esztendős koromig ott jártam román tannyelvű iskolába, ott éltem testvéreimmel, hatodmagammal, két lány és négy fiú. Magyarfalu egyéniségem legmélyéről meghatározza az életemet, a gondolkodásomat, megjelenik az írásaimban, olykor tudatosan, máskor nem. Ám azt egészen pontosan megmondani, hogy mi magyarfalusi, mi csíkszeredai, mi budapesti bennem, úgyszólván lehetetlen. Mindegyik bennem lakozik, nyelvemben, mentalitásomban él. A csángó nyelv nem egységes, minden település szinte egy-egy külön nyelvjárás, ezért bármennyire szép is, archaikus is, benne szinte lehetetlen magas filozófiát művelni. Ezért csodálom azokat a költőket, akik ki tudnak teljesedni nyelvünkben, ami ma már számomra sem elég az önkifejezéshez.
– Az univerzum tágulásának első állomásaként önnél az út Magyarfaluból, a szórványból a Székelyföldre, Csíkszeredába vezetett. Miben rejlik a különbség?
– Csíkszeredában városi környezetbe kerültem, ami egy falusi gyereknek óriási erőfeszítést, de óriási előrelépést is jelent. A székelyföldi magyar beszéd befogadott, elismert, értékelt, kerek univerzális nyelv, nem lenézett, kicsúfolt, mint a mi szórványbeli csángó dialektusunk. Különbség az is, hogy otthon, nálunk a tanulásnak semmi értéke nem volt. Kifogtam a téesz korszak végnapjait, ami azt jelentette, hogy gyerek létünkre többet voltunk a mezőn, mint az iskolapadokban. S egyszerre olyan környezetben találtam magam, ahol a tudás megbecsült dolognak számít.
– A harmadik stáció az anyaország, annak fővárosa, Budapest, de az egyik versében feltűnik Szeged. Ferenczes István költő kiváló utótanulmányában pedig olvasható, hogy Pécsre jár PhD-iskolába. S az irodalom mellett egyenrangú komponense szellemi életének a néprajz…
– Már Csíkszeredában kaptam a környezetemtől egy különleges szemüveget. Rajta keresztül már másként tekintek csángó mivoltomra, mint amikor még Magyarfalván éltem. És ráébredtem: ahhoz, hogy újra csángó lehessek, vagyis, hogy felfogjam, ki vagyok én, meg kell tanulnom a saját kultúrámat. Először a tanítóképző főiskolára kerültem. Utána felvételiztem teológiára, amelyet párhuzamosan végeztem a főiskolával. Amikor befejeztem a képzőt, teológiai stúdiumaimmal párhuzamosan felvételiztem politológiára, s amikor befejeztem a teológiát, jelentkeztem néprajz szakra. 2007-ben mind a négy szakot befejeztem, 2006-ra pedig már PhD-hallgató voltam a pécsi néprajzi tanszéken, ami reményeim szerint picit szintetizálja az eddigi előtanulmányaimat.
– Költészetére áttérve, verseiben összesimul a népi szemlélet az intellektuális allúziókkal. A sok csodálatos Iancu Laura-sor közül egy nyomban kiugrik: „a magyar parasztságot tanulom / magamon gyakorlom / a világhalált”. Ősi gyökerek és modern metafizika szintézise.
– A témától is függ, hogyan sikerül az archaizáló népiséget és a létfilozófiát ötvözni, de az biztos, hogy bennem van az intellektust kiegészítő, vagy megelőző emotív gondolkodás, ami a parasztságra jellemző.
– Az is eredeti, ahogy ön a saját egyéniségéhez lényegíti az örök mítoszokat. Nagypénteket, a megfeszíttetés-föltámadást, vagy a karácsonyt.
– Ha elvonatkoztatunk nagypéntek vallástörténeti lényegétől, akkor a nagypéntek azt jelenti, hogy minden jó dolog születése előtt ott van a halál, vagyis egy korábbi énnek a megszűnése szükséges ahhoz, hogy egy megújult én létteret kapjon. A karácsony Csángóföldön az év legszebb éjszakája. Járok haza rendszeresen, a doktori dolgozatomat a saját falum vallásából írom. A néprajz nem biztos, hogy közvetlenül termékenyít, de nevel és finomít rajtam, néha inkább görcsöt okoz, de felelősségteljesebbé tesz. Azt hiszem, a művészet nem feltétlenül adja be a derekát a tudatosságnak. A művészet a maga létmódja szerint szárnyal, nehéz definiálni. Az biztos, hogy nagyobb visszafogottságot jelent számomra, hogy két minőségben kell nyilatkoznom, művészként és kutatóként. De ez nem csak az és problémám. Az biztos, hogy a két út egy célra irányul.
– Sokan megkérdőjelezzük, van-e az irodalmi ünnepeknek jelentősége egy olyan korban, ahol a hatalom is művészetellenes és az átlagember is, soha ily mértékben nem szokott le az olvasásról, mint most.
– Azt hiszem, az alkotónak nem azzal kell törődnie, hogy statisztikailag mit mutatnak a számok az olvasókról, a nemolvasókról. Amit a kegyelem, a tehetség révén közvetíteni tud a világról, annak boldogságáért, jobbá válásáért, azt ne tartsa magánál, engedje szabadon. A költészet napja önmagáért van. Nem kell az összetartó dolgokat szétválasztani. Persze, lehet sírni, és követelőzni és kétségbe esni, de akkor azokkal szemben vagyunk tisztességtelenek, akik olvasnak. Az ő kedvükért, a művészet kedvéért mindez akarva, nem akarva működni fog, mert az irodalom élt, él és élni fog.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
