A melbourne-i olimpiára készülő magyar csapat életét velejéig átszőtte a forradalom és szabadságharc. 1956-ban szokatlanul későn, november 22. és december 8. között rendezték meg az ötkarikás játékokat. A magyar küldöttség eredetileg október 28-án utazott volna el Ausztráliába. A megelőző öt nap felkészülése már így is messze volt az ideálistól, sportolóink végül csak november 6-án és 7-én szálltak repülőre – Prágában. Az október 28-i indulás azért hiúsult meg, mert a TAI francia légitársaság gépei nem voltak hajlandók leszállni Budapesten. Ezért Bécs volt az első úti cél, azaz csak lett volna. Október 30-án a Margitszigeten szállt buszra a magyar csapat, hogy Budaörsről vonattal folytassa útját. Temes Judit orvosként egyenesen a Baross utcai kórház műtőjéből indult az olimpiára. A válságos időben a vonat azonban nem közlekedett az osztrák fővárosba. Ezért olimpikonjaink Komárom érintésével – ahol csehszlovák járművekre kellett átszállniuk – Pozsony felé vették az irányt. Ott lekésték a csatlakozást, s csak október 31-én délután érkeztek meg Prágába. Az onnan ötven kilométernyire fekvő nymburki edzőközpontban kényszerből egy héten át várakoztak, mire végre nekivághattak a háromnapos repülőútnak. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a messzi távolba induló sportolók aggodalmát tovább fokozta a forradalom leverésére november 4-én indított szovjet támadás, amelyről Nymburkban értesültek. (Többen azt fontolgatták, hogy nem is utaznak el.) Október 23. és november 10. között majd három hét esett ki a felkészülésből. S a lelki megpróbáltatások súlyát még nem is mérhetjük le. Kész csoda, hogy a magyar sportolók így is kilenc aranyérmet szereztek Melbourne-ben.
Az első traumát még idehaza az okozta, hogy két sportoló, a 32 éves korábbi öttusabajnok, Hegedüs István, valamint a csupán 20 esztendős, rendkívül tehetséges kajakos, Nagy József életét vesztette a forradalom első napjaiban. Társaik közül többen is hasonlóan járhattak volna. Zsivótzky Gyulától Tábori Lászlón át Keleti Ágnesig többen állítják, edzés közben rájuk lőttek, csak a szerencsének köszönhetik az életüket. Gyarmati Dezső (és az Aranycsapat balszélsője, Czibor Zoltán) a harcokból is kivette a részét. A kor legnagyobb atlétája, az előző esztendőben tizenegy világcsúcsot felállító futó, Iharos Sándor ilyen kalandokban nem vett részt, talán mégis ő sínylette meg a legjobban a bizonytalanságban töltött időszakot. Magánéletbeli válság is nyomasztotta, hetekre kiesett az edzésekből, s első számú esélyesként el sem utazott Ausztráliába.
Nem egyedül járt így. A rádióban október 26-án elhangzott beszéde miatt az ismert riporter, Szepesi György kiutazását tiltakozásul a sportolók hiúsították meg, az Országos Testnevelési és Sportbizottság vezetőjét, az ÁVO kötelékébe tartozó (a hetvenes években a labdarúgó-szövetség elnöki tisztét is betöltő) Kutas Istvánt pedig Komáromból fordították vissza. Ez önmagában is bizonyíték arra, hogy a magyar sportolókat elragadta a forradalmi hevület. November 1-jén, már Nymburkban, Gyarmati Dezső, Klics Ferenc és Iglói Mihály vezetésével megalakult az olimpikonok forradalmi tanácsa. A testület azt ajánlotta a magyaroknak, hogy Melbourne-ben kerüljenek mindenféle érintkezést a szovjetekkel, akik közül pedig többekkel baráti viszonyt ápoltak. A magyar sportolókat szigorúan őrizték Csehországban, attól tartottak, hogy terjesztik a forradalmi érzést; Prágába – felügyelet mellett – csak az úszókat és a vízilabdázókat engedték be, mert Nymburkban nem volt uszoda. Ahogy kajak-kenu pálya sem.
Aligha véletlen, hogy a hosszú kihagyás úszóinkat és kajak-kenusainkat érintette a legérzékenyebben. Az úszók 1952-ben Helsinkiben négy, az 1954-es Európa-bajnokságon pedig nyolc aranyérmet szereztek – Melbourne-ben egyet sem. Gyenge Valéria vallomása a Vér és aranyak című kitűnő kötetben tökéletesen árulkodik versenyzőink lelkiállapotáról: „Két levelet kaptam a vőlegényemtől, az elsőt még Nymburkban. Ebben arról írt, minden rendben, van remény, hogy az élet új kerékvágásba kerül. … A második levelét Melbourne-ben kaptam meg, ez teljesen szomorú írás volt. Megírta, mivel úgy érzi, ebben az országban nincs jövője, elment Bécsbe, és arra kért, hogy Ausztráliából menjek utána Torontóba. Nekem addig sohasem jutott eszembe, hogy ne menjek viszsza. … Ráadásul sikerült édesanyámmal telefonon beszélni, aki arra kért, jöjjek haza. … A történtek után száz méteren csak vergődtem a vízben, nem is emlékszem, mi történt. Négyszázon hiába voltam elöl a ranglistán, abban a lelki tusában messze kerültem attól, hogy megvédjem olimpiai elsőségemet.” Csak a tényszerűség kedvéért: Gyenge Valéria Helsinkiben 5:12 perccel győzött négyszáz méteren, Melbourne-ben ettől jócskán elmaradva, 5:21-gyel csak nyolcadik lett. S nem azért, mert négy év alatt elfelejtett úszni. S hogy melbourne-i tépelődése végére is pontot tegyünk: édesanyja végül áldását adta az emigrálásra.
Kilenc aranyérmet ilyen körülmények közepette is szereztek a magyarok. Keleti Ágnes egymaga négyet, ebből egyet a kéziszercsapat tagjaként. Ennek a győzelemnek bájos a története. A versenyt megelőző napon Tass Olga elhagyta szerét, a nemzetiszínű szalagot. Ebből óriási riadalom támadt, hiszen a szigorú előírások szerint egyenszerelésben kellett bemutatni a gyakorlatot. Herpich Rezsőné, a csapat edzője azonban kivágta magát. Tass Olga szivárványszínű szalaggal tornázott. Amikor az edzőnőt kérdőre vonták, azt felelte, a szivárvány a remény jelképe, a jobb világ eljövetelébe vetett hit kifejezője. 1956-ban a magyaroktól ezt a magyarázatot képtelenség lett volna megtagadni. A gyakorlat mellesleg akkora sikert aratott, hogy Fülöp edinburghi herceg óhajára másodszor is bemutatták a magyar hölgyek.
Papp László zsinórban harmadik olimpiáján diadalmaskodott, ami egyéni számban addig nem csupán ökölvívásban, hanem egyetlen sportágban sem sikerült senkinek. Urányi János és Fábián László a magyar kajak-kenu első ötkarikás aranyérmét szerezte, az pedig szinte magától értetődő, hogy a magyar vívók folytatták utánozhatatlan sikersorozatukat. A csapatarany mellett egyéniben ezúttal Kárpáti Rudolf győzött.
Nemcsak magyar szemszögből, de talán a nemzetközi sajtó számára is a magyar–szovjet vízilabda-elődöntő jelentette a játékok csúcspontját. Az egész világot bejárta az a kép, amint Zádor Ervin vérző fejjel elhagyta az uszodát. Valóságos mítosz keletkezett az esetből, ezért nem árt néhány tényszerű adatot rögzíteni. A magyarok ugyan tartották magukat a nymburki fogadalomhoz, de kifejezetten jó viszonyt ápoltak a szovjetekkel, sőt még az ellenfél sportolói „kémkedtek” a magyaroknak, hogy milyen szovjet rendezés várható a forradalom után. A híres pofon 4:0-s magyar vezetésnél csattant el, amikor gyakorlatilag eldőlt a mérkőzés (ez is maradt a végeredmény). A meccs inkább a magyarok harcmodora miatt volt kemény, de semmi esetre sem véresen durva. Bolvári Antal pedig egyenesen úgy emlékezik, hogy Prokopov neki szánta a „könyököst”, csak éppen Zádor Ervint találta el… A jugoszlávok elleni döntő sokkal rázósabb volt, csak 2:1-re nyertek a mieink.
Az igazi dráma pillanata akkor jött el, amikor dönteni kellett: menni vagy maradni, esetleg idegenbe szakadni. A 111 magyar sportolóból 40 döntött úgy, hogy külföldön keresi a boldogulását. Mindanynyiuk történetét hely hiányában nem eleveníthetjük fel, egy kalandos utat röviden mégis végigkövetünk. Gyarmati Dezső feleségével, Székely Évával természetesen hazajött, hiszen várta őket kétéves lányuk, Andrea. Megható felvétel, amint a házaspár megérkezése után köszönti a kislányt, Gyarmati felöltőjén virít a Kossuth-címer. Kiállása miatt bűnhődnie kellett. 1957 januárjában a margitszigeti kijárónál alaposan helybenhagyták, ami után másnap családostul elhagyta az országot. A szíve azonban egy év múlva hazahúzta, ezután már csak a büntetésként kiszabott eltiltást kellett letöltenie.
Rómában már ismét tagja volt a válogatottnak, amelynek azonban nem sikerült megvédenie a címét. A teljes magyar csapatról elmondható, hogy nem tudta kiheverni az ötvenhatos sokkot. „Csak” hat aranyéremmel térünk haza. Egyéniben Kárpáti Rudolf ismételt, Parti János két ezüst után állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, Papp Lászlótól ökölvívásban Török Gyula vette át a stafétabotot, öttusában Németh Ferenc győzelmével kezdődött el a magyar korszak. Csapatban Nagy Imrével és Balczó Andrással osztozott a sikeren; s természetesen diadalmaskodott a kardcsapat is. Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf utoljára lépett pástra. Gerevich már 1932-ben a csapat tagja volt, összesen hét aranyig jutott, Kovács (hat arany) 1936-ban, Kárpáti (hat arany) 1948-ban csatlakozott. A vívás ma is magyar sikersport, de a három hérosz mindörökre pótolhatatlan.
Az új korszak másik jeleként először Rómából közvetített a magyar televízió, s egy másik, sokkal keserűbb nyitányként a dopping ekkor szedte első halálos áldozatát. A dán kerékpáros, Jensen amfetamin-túladagolás miatt vesztette életét. Róma Abebe Bikila mezítlábas maratoni futásáról és Wilma Rudolph három aranyérméről emlékezetes. Közismert történet, de sokadszorra is érdemes feleleveníteni: a „Fekete Gazella” családja huszadik gyermekeként, nagyon nehéz sorban látta meg a napvilágot, négyévesen tüdőgyulladás és skarlát szövődményeként egyik lábára megbénult, s csak tízévesen gyógyult fel.
Nem csak Wilma Rudolph, számos magyar csillag is bizonyította: az igazi tehetség minden nehézségen át utat tör magának.
origo.hu
Már ügyészségi ellenőrzés mellett zajlik a nyomozás Márki-Zay Péter főtérfelújítási botrányában
