Riadtan kóborló málhás állatok, kiégett harckocsik, német katonák hullahegyei között derékig lemeztelenített férfi bukdácsol, arcából, hátából patakzik a vér, amint egy lovas maga előtt hajtja korbácsával. A Wehrmacht nadrágját viselő fogoly és a Vörös Hadsereg különítményes őrmestere is a Szovjetunió állampolgára. Alekszandr Szolzsenyicin, aki a belorusz fronton volt tanúja e jelenetnek 1944 nyarán, és – amint írja – gyáván meglapult, amikor a katona a segítségéért könyörgött, a gulágszigetvilág szégyenletes szimbólumának nevezi ezt a képet, s olyannyira jellemzőnek érzi, hogy monumentális műve borítójára helyezné. „…egyedülálló jelenség ez világtörténeti viszonylatban: hogy több százezer fiatal, húsz és harminc között, fegyvert emeljen a saját hazájára, szövetkezve annak legádázabb ellenségével” (Szente Imre fordítása) – írja A Gulag-szigetcsoportban, egész fejezetet szánva a Hitler céljait szolgáló szovjet katonáknak. Akikkel hamarosan együtt kanalazhatta a rabkását a sarkkörön túli lágerek valamelyikében, miután hazája őt is „elszólította” a harcmezőről.
Hatvanhárom esztendővel ezelőtt, 1945-ben éppen e kora nyári napokban pecsételődött meg egy árnyékhadsereg sorsa Magyarország határaitól nem messze, a dél-ausztriai Dráva-völgyben. Ekkoriban indultak el a zsúfolásig megtöltött marhavagonok, hogy hazánkat útba ejtve, terhükből a Dunántúlon imitt-amott könynyítve meg se álljanak Moszkváig vagy a legészakibb szibériai állomásokig. A világháborút végigverekedő sereg históriája a lehető legkövetkezetesebben ért véget azzal, hogy a mai napig nem ért véget: a nyugati győztesek történetírásában jószerével láthatatlan maradt, a keletiek kánonjában pedig a „szennyes”, az „áruló”, a „csatlós” szó szinonimájaként rögzült. Akik Nyugat-Európában feszegetni merték e májusi napok történéseit, megtorlásban és közmegvetésben részesültek, keleten pedig csak a néhány túlélő emlékezetében és az utódok gyászmunkájában őrződött meg annak a több tízezer embernek a nyoma, akiket brit és amerikai katonák hathatós közreműködésével pusztítottak el.
A doni és kubáni kozákok lovas egységeiből, illetve a kaukázusi népek, krími tatárok, csecsenek, ingusok, azeriek, kabardok, grúzok, oszétok, balkárok csoportjaiból verbuválódott hadsereg módszeres megsemmisítését Szolzsenyicin a második világháború utolsó titkának nevezte. Az amerikai kormányhivatalnokok pedig a rájuk jellemző intellektuális talpraesettséggel – és talán némi lelkiismeret-furdalással – Keelhaul művelet kódnévvel látták el. A „keelhaul” a holland haditengerészetben meghonosított, több száz évig gyakorolt büntetési módszer, amelynek lényege, hogy a rendbontót megkötözve a vízbe lökik, majd a teljes sebességgel haladó hajó gerince alatt áthúzzák. Ha elég lendületes a végrehajtás, a deszkákra tapadt tengeri növények és kagylók hasogatják szét a szerencsétlen testét, ha lassú, akkor megfullad. Nagyjából ennyi esélyük volt a túlélésre azoknak a német oldalon harcoló szovjet állampolgároknak és a bolsevik forradalom idején emigráló, Sztálin fennhatósága alá soha nem tartozó cári főtiszteknek és családjuknak, akiket a szövetséges erők „áthúztak” Nyugat-Európából, a „szabadság és a demokrácia földjéről” a lágerek birodalmába.
Nem csoda, ha a Krasznov-kozákok ügye szépen bekerült abba a fiókba, amelyben már ott porosodott az anschlussnak, Csehszlovákia feldarabolásának, a katyni mészárlás kezdeti eltussolásának, a náci halálgyárak meg nem támadásának, Drezda felperzselésének, Európa újraparcellázásának és még ki tudja, milyen elhallgatott szövetséges bűntettnek vagy bűnsegédletnek a dossziéja. Még 1989-ben is megeshetett, hogy másfél millió font megfizetésére kötelezték Nyikolaj Tolsztoj írót, aki Jalta áldozatai (Victims of Yalta) című könyvében az oroszországi és jugoszláviai katonák deportálásának egyik fő felelősét, Lord Aldington dandártábornokot háborús bűnökkel vádolta meg. A horribilis kártérítési összeg azért lehetett a szokásos háromszorosa, mert Tolsztoj az angol történetírás tabuját sértette meg. Egy nemzeti hős becsületébe gázolt.
Magyarországi olvasók főként Szolzsenyicin gulágszamizdatjának lábjegyzeteiből értesülhettek az ausztriai esetről, mert a néhány honi szemtanú még a rendszerváltás után fél évtizeddel is alig mert beszélni róla. Ezért van különös jelentősége Józef Mackiewicz, e mindenki számára kényelmetlen igazságokat feltáró lengyel emigráns író 1957-es regénye, a Kontra megjelenésének most magyar nyelven is (Attraktor Kiadó, Máriabesnyő–Gödöllő, 2008. Fordította: Pálfalvi Lajos). Különösen néhány héttel Andrzej Wajda Katyn című filmjének bemutatója után, amely hazánkban is szokatlanul nagy visszhangot váltott ki, erkölcsi és szellemi lehetőséget kínálva a közemlékezet bizonyos fejezeteinek kritikus újragondolására. Szögezzük le: Mackiewicz műve regénynek rossz – emlékműnek torokszorító. Fikcióként ingatag, szereplői sematikusak, párbeszédei kínosan esetlenek – dokumentumként olyan történetírási közhelyek átértelmezésére kényszerít, amelyek ma is életünk meghatározó – sokszor mételyező – részei. De e közhelyek őreinek nem kell aggódniuk: a könyv nem a nácizmus hozsannája, nem újabb számsor a „melyik totális rendszer gyilkolt meg több embert” matematikájában, és elolvasása után sem fogjuk fehérnek látni a feketét.
Annál inkább feketének a fehéret.
A Kontra három nemzedék története a bolsevik forradalomtól a második világháború végéig: egy átlagos sorsú doni kozák családé, amelynek jóformán nem akadt olyan tagja, aki természetes halált halt volna. Mityának, a legkisebb fiúnak pedig a lehető leghétköznapibb kozák karrier jutott: kölyökként menekülnie kellett a kijevi hadiakadémiáról, amikor a vöröskatonák megközelítették a várost, s megérnie, ahogy a sebesült vagy haldokló gyerekeket fegyverrel tuszkolják vissza a román katonák a határ túloldalára, csakúgy, mint a fehér tiszteket és tanárokat, akikre biztos halál várt. „Gyalázat! Holnap megtudja az egész civilizált világ!” – hangzik el ekkor az a mondat, amely ettől fogva olyan reménytelenül lebeg a kozákok további sorsa felett. Mitya megérte azt is, hogy utcagyerekként éhezőket kelljen fosztogatnia, hogy maga éhen ne haljon; majd jó kommunistaként, hogy a rossz kommunisták börtönébe kerüljön, s amikor kiderült ártatlansága, ideiglenes szabadság után – biztos, ami biztos – mehetett a gulág fakitermelő brigádjaiba. A háború kitörésekor innen magától értetődően szippantotta magába az a haderő, amely a teljes „civilizált világ” szemében a mai napig a hazaárulás szinonimája.
Mackiewicz a legfőbb történetírási tabut regénye jegyzetében sérti meg: amit a szovjet propaganda nagy honvédő háborúnak nevezett, s rögzített a kelet-közép-európai közemlékezetben – e honvédelem kutuzovi pátoszát és kizárólagosságát evidenciává emelve a nyugati világ számára is –, az valójában véres polgárháború volt attól a pillanattól fogva, hogy a német haderő átlépte a Szovjetunió határait. „…már 1943-ban majdnem elérte az egymilliót, a napóleoni nagy hadsereg létszámának a dupláját azoknak a szovjet állampolgároknak a száma, akik reguláris alakulatokban, fegyverrel harcoltak »szocialista hazájuk« ellen, nem pedig a védelmében. A következő évben, 1944-ben Vlaszov tábornok Orosz Felszabadító Hadseregét (ROA) is beleszámítva az összlétszám 1 200 000 és 1600 000 fő között ingadozott. […] Még akkor is enynyien harcoltak, amikor […] előre lehetett látni Németország vereségét.” Mackiewicz szerint Sztálin népe nem rémülten, hanem kitörő lelkesedéssel fogadta a háború hírét, hiszen már a forradalom idején megtapasztalhatta, hogy a nyugati hatalmaktól nem várhatja felszabadítását a terror alól.
Ezért Hitler seregétől várta.
A bolsevizmustól hagyományosan irtózó kozákságot, valamint az ugyancsak rebellis kaukázusi népeket az Isten is áldozatnak teremtette. Az új rezsim megszilárdulása után, még a harmincas években is számos antikommunista felkelés robbant ki ezeken a területeken (egyik-másik olyan méreteket öltött, hogy az NKVD tüzérség és légierő bevetésére kényszerült) – jótékonyan ellátva a tömegsírokat és a szigetcsoport munkatáborait friss emberhússal. A kazak sztyeppen dzsidával, íjakkal, lovas nomád harcmodorban támadták a Vörös Hadsereg gépesített egységeit a törzsi csapatok mindaddig, amíg a jurtatáborok felperzselésével, a muzulmán papság és a sámánok kiirtásával, a családtagok legéppuskázásával el nem vették ettől a kedvüket. Hitler hadseregének előrenyomulásakor az oroszok sebtében deportálták a volgai németség nyolcvan százalékát, azaz 1,2 millió embert; 1943 és ’44 között pedig sorra kerültek a megbízhatatlannak tartott kaukázusi népek is. Szolzsenyicin álmélkodva állapítja meg, hogy az óriási vérveszteséget elszenvedő, összeomlóban lévő Vörös Hadseregnek még arra is maradt tartaléka, hogy százezres létszámú csapataival precízen megszervezze a „büntetett népek” deportálását. „Minden öt családból egy-két ember maradt meg – olvasható a túlélők visszaemlékezése A kommunizmus fekete könyvében (Nagyvilág Kiadó, 2001. Fordította: Benyhe János). – …mindenütt ellenünk uszították a lakosságot; azt mondták nekik, hogy hazaárulókat szállítanak, ettől aztán döngve záporoztak a kövek a vagon ajtajára.” A deportáltakat végelgyengülésig robotoltatták Kazahsztánban, Üzbegisztánban, Kirgíziában vagy Szibériában. A túlélők 1972-ig nem mehettek vissza szülőföldjükre, s a krími tatárokat csak 1989-ben rehabilitálták teljes egészében. Ahol a szovjet erőszakszervezetek irtó hadjáratokat folytattak saját birodalmuk népei ellen, sokszor olyan sikeresen eltörölték az őshonos kultúrát, hogy a helybéliek csak manapság kezdenek felocsúdni, anyanyelvüket visszatanulni, halottaikat felkutatni és tisztességesen eltemetni, mecseteiket visszaépíteni.
Ám a németek oroszországi segédcsapatai kisebb részben rekrutálódtak az antikommunista népcsoportokból. Ami több, mint rendszerkritika: sokkal inkább a Sztálinhoz hű több százezer szovjet katonából, akikhez a generalisszimusz lett hűtlen. Emblematikus alakjuk Andrej Vlaszov tábornok, akinek pályája az ortodox papi szemináriumtól a Vörös Hadsereg tisztikarán át vezetett a Wehrmacht kebelébe, majd némi vargabetű után a moszkvai akasztófára. Vlaszov jól példázza a megvetett vlaszovecek sorsát, s hogy Sztálin nem hagyott egérutat nekik: megfosztotta ellátmányától azt a rendkívül ütőképes sereget, amelynek a leningrádi blokád feltörése lett volna a célja, de kihátrálni sem engedte a németek gyűrűjéből. A kitűnő képességű és hithű Vlaszov azután került a nácik kezébe, hogy kiéheztetett csapatait megsemmisítették – s képességeit Hitlernek ajánlotta fel. Hitét azonban többek szerint megtartotta Oroszországnak.
Amikor Alekszandr Szolzsenyicin tűzharcba keveredett a vlaszovistákkal, azt tapasztalta, hogy minden SS-alakulatnál elszántabban küzdenek honfitársaik ellen, mert tisztában voltak azzal, hogy számukra nincs kegyelem. Azt is láthatta, ahogy fogolymenetükből egyikük a tankok lánctalpa alá ugrik. „Meg lehetett érteni őt, hogy inkább a katonahalált választotta, mint hogy a kínzókamrában akasszák fel.” Krasznov kozákjai a viaduktról vetették magukat a mélybe, golyót röpítettek a fejükbe, vagy a Drávába ugrottak Dél-Ausztriában, amikor világossá vált számukra, hogy elárulták őket. Szolzsenyicint gulágkönyvében nem hagyja nyugodni a vlaszovisták ügye, mert bennük a sztálinista diktatúra minden gyilkos ellentmondását megleli. „Csak a végső szükség, a határtalan kétségbeesés, a szovjetrendszer olthatatlan gyűlölete, önbiztonságuk teljes semmibevevése vihette őket a Wehrmacht Vlaszov-osztagaiba. […] Az orosz fogságban, akárcsak a németben, az oroszoknak jutott ki a legkegyetlenebb sors.” Sztálin ugyanis nemcsak hogy nem írta alá a hadifoglyokkal való bánásmód kérdéseit tisztázó genfi konvenciót, így a legkilátástalanabb nyomorba és a biztos pusztulásba taszítva a német lágerekbe került sok ezer fiatalembert; de szinte mindenkit deportáltatott, aki túlélte a táborokat, még ha nem állt is be Vlaszov seregébe – amint azokat is, akik kiszabadulva csatlakoztak a partizánokhoz vagy a Vörös Hadsereg nyugatra nyomuló egységeihez.
Nyilvánvaló, hogy a legfőbb vlaszovista verbuváló maga Sztálin volt. Az azonban kevésbé, hogy legfőbb hóhérjuk Churchill.
Negyvenöt májusában minden ausztriai kozák táborban kitűzték a fekete zászlót, a papok éjjel-nappal miséztek és gyóntattak a hevenyészett oltároknál, és a tisztek tömegével fogalmazták a petíciókat a brit miniszterelnöknek, a jugoszláv királynak, a pápának és a canterburyi érseknek, valamint a demokratikus országok parlamentjének. Mindhiába: a 8. skót zászlóalj katonái már teljes erővel fonták a köteleket, hogy egész népcsoportokon végezzék el a „keelhaul” tortúráját. A kozákok és a kaukázusiak ekkorra olyan események sorozatán voltak túl, amelyek egyenként is meghaladják az emberi befogadó- és tűrőképességet.
Mackiewicz írja a Kontrában: a Szovjetunió német megtámadásakor szinte a sztyepp füvéből nőttek ki a kozák csapatok, amelyek a Vörös Hadsereg sorozóbizottságai elől rejtőzködtek, mert hittek abban, hogy Hitler segítségével visszafoglalhatják területeiket a kommunistáktól, visszakaphatják vallásukat, életmódjukat, történelmüket. Egy tatár küldöttség drága kelméket ajándékozott a Krímet meghódító Manstein tábornoknak azzal a kéréssel, hogy továbbítsa azt „Adolf efendinek, aki fölszabadított minket a bolsevik iga alól”. Kabard és balkár törzsek színarannyal díszített kantárt küldtek a náci diktátornak. Hitlernek azonban esze ágában sem volt megváltóként viselkedni.
Folytatjuk
origo.hu
A kamerák előtt vertek meg egy benzinkutast, itt a felvétel
