Egy nemrég megjelent publikációjában arról ír, hogy a tudás a nemzetgazdaság motorja. Ha egy ország jól irányítja és megfelelően finanszírozza az oktatást és a kutatást, akkor pillanatok alatt elindul a felemelkedés útján. Mi, magyarok jól sáfárkodunk a tudással?
– A tudásgazdaság kezelése nem a társadalom egészének felelőssége, hanem a mindenkori állami vezetőké, hiszen az ő kezükben van az irányítás. Ha nemzetközi összehasonlításban vizsgáljuk hazánkat, egyértelműen kiderül, hogy nagyon rossz úton járunk. Ma már például Szingapúrban is többet költenek az oktatásra, mint nálunk, és ez így van szinte valamennyi előttünk járó európai uniós országban. Leszögezném, hogy itt nem abszolút számokról van szó, azt hasonlítottam össze, hogy az adott országok saját nemzeti jövedelmük hány százalékát fordítják erre a területre. Sajnos mi így is a sereghajtók között vagyunk.
– Milyen következménye lehet annak, ha egy kormány éveken keresztül alulfinanszírozza az oktatást?
– Az alulfinanszírozottság már az óvodában is kárt okoz. Abban az országban nem beszélhetünk esélyegyenlőségről, ahol bezárják a falusi óvodákat és iskolákat. Az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy az állam lehetővé teszi, hogy minden ember kibontakoztathassa tehetségét. Az oktatási tárca azonban takarékosságból az iskola-összevonást, a minél nagyobb létszámú osztályokat, és minél kevesebb tanár alkalmazását támogatja. A tömegképzés korában a gyerek úgy jut el a középiskoláig, hogy fogalma sincs, mihez van tehetsége. A pénzhiány a felsőoktatásban súlyos színvonalcsökkenéshez vezet, ami később, az így képzett „szakemberek” munkába állásakor veti majd vissza a gazdaságot. A kutatáson való spórolás még veszélyesebb. Ha a szellemi elit nem kap elegendő pénzt a kutatásokhoz, a szabadalmakhoz, akkor külföldre fog menni, ahol maximálisan támogatják a munkájában. Ez az egyik legnagyobb nemzeti tragédia: a hazai pénzen kiképzett tudós más ország hasznára kamatoztatja tudását. Mindezt azért, mert itthon az állam az alapvető feltételeket sem biztosítja a munkájához.
– Cikkében azt állítja, a baloldali kormányzat eddig három, rendkívül súlyos csapást mért a felsőoktatásra. Melyek ezek?
– Bár a nyolcvanas években a hazai felsőoktatás az infrastruktúrát tekintve nagyon le volt maradva a nyugat-európai országoktól, az oktatás színvonala rendkívül magas volt. Sok volt a szeminárium: a diákok kis csoportokban tanulhattak a legjobb professzoroktól. A rendszerváltás idején ezt a rendkívül magas színvonalú és eredményes képzést kezdte ki egy világbanki tanulmány és az arra épülő oktatáspolitika. A banki jelentés csupán a pénzügyi szempontokat vette figyelembe, az oktatás színvonalát, eredményességét, és ennek a gazdaságra gyakorolt hatásait nem. Azt mondták, túl sok professzor jut túl kevés hallgatóra, és ez gazdaságtalan. Erre hivatkozva kezdett bele a kormány a felsőoktatás tömegesítésébe, ami súlyos károkat okozott.
– Miért rossz, hogy több fiatal jut diplomához, mint korábban?
– Nem ez a baj, sőt, ez üdvözlendő. A probléma az, hogy túl sok felsőoktatási intézményt hoztak létre. A helyi politikusok az elmúlt években szinte mind azzal kampányoltak, hogy a megyében saját egyetemet, főiskolát hoznak létre. Miután ezt elérték, jött a városszintű felsőoktatás, és mára az az abszurd helyzet állt elő, hogy egymástól kőhajításnyira állnak az egyetemek.
– Miért baj, hogy van választék?
– Ennyi – egészen pontosan 72 – felsőoktatási intézmény fenntartása irgalmatlanul sokba kerül, ráadásul rontja a minőséget. A megfelelő szakembergárda sem áll rendelkezésre, mert egyszerűen nincs anynyi jó, tapasztalt oktató, akikkel le lehetne fedni a rendszert. A tanárokat az országban keresztül-kasul utaztatják, egyik nap itt vannak, a másik nap ott, így nem lehet hatékonyan oktatni. Némi túlzással egyes főiskolák úgy alakultak, hogy kifestették a régi orosz laktanyát, kerestek egy „tücsökszakot”, amihez szinte semmilyen technikai háttér nem kell, kölcsönvettek néhány oktatót a közeli nagy egyetemről, és elindították a képzést. Ennek következtében eltorzult a képzés szerkezete is. A kis iskolák ugyanis nem azt oktatják, amire a legnagyobb szükség van, hanem azt, amit a legkisebb ráfordítással meg tudnak oldani. Egy természettudományi képzéshez laboratórium kell, az ELTE például évente egymillió eurót költ tudományos folyóiratokra. A kisebb intézményeknek ehhez nem volt tőkéjük, így mindenki művelődésszervező-, kommunikáció- vagy jogászképzést indított. Senki nem törődött azzal, hogy túlképzés alakul ki, és az ilyen diplomával rendelkező fiataloknak esélyük sem lesz az elhelyezkedésre.
– Mi volt az oktatásra mért második kormányzati csapás?
– A normatív finanszírozási rendszer bevezetése. Ennek a lényege, hogy függetlenül az iskolában rendelkezésre álló technikai háttértől, a tudományos műhelyektől és a kutatómunkától, ugyanannyi támogatást kap egy-egy képzésre mindenki. Ez körülbelül olyan, mintha ezer forintból kellene kihozni egy menüt a Gundel étteremben és János bácsi kifőzdéjében is. Ez megint csak a nagy múltú egyetemeket verte fejbe, azokat, amelyek kutatási tevékenységet is végeznek, vagyis oroszlánrészt vállalnak a gazdaság előrelendítésében. Pénz nélkül azonban elég nehéz a tudományt előbbre vinni. Németországban egyébként a kutatóegyetemek kiemelt támogatást kapnak. Ott tudomásul veszik, hogy az egyik egyetemen szerzett jogi diploma a piacon nem ér annyit, mint a másik, ezért az állam jobb iskoláknak többet fizet, a gyengébbeknek kevesebbet.
– Mikor sújtottak le harmadszor?
– A harmadik csapás az állam felsőoktatásból való fokozatos kivonulása, amely a PPP-programok elindításával és a tandíj bevezetésének kísérletével jellemezhető. A Magyar Bálint minisztersége idején elindított felsőoktatási infrastruktúra-fejlesztési, vagy más néven PPP-programok életveszélyes adósságcsapdába hajszolták az egyetemeket. A felújítás és az építkezés alapvetően jó dolog, de nem ilyen áron, az állam ugyanis egy fillér nélkül vágott bele a fejlesztésekbe, majd az így keletkezett adósság felét ráterhelte az egyetemekre. Meggyőződésem, hogy a következő időszakban lesznek olyan iskolák, amelyek fizetésképtelenné válnak.
– Ön a népszavazási kampányban nyíltan szembeszállt a rektorokkal, és a tandíjat elutasító hallgatók mellé állt. Nem érték emiatt támadások?
– Nem adtam rá lehetőséget. Megpróbáltam kerülni azokat a vezetőket, akikkel konfliktusba keveredhettem volna. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy nem minden rektor támogatta a tandíj bevezetését. Én magam jó néhány iskola vezetőjéről tudom, hogy nem értett egyet a konferencia többségi álláspontjával. Egyébként pedig egy rektornak nem az a dolga, hogy pénzt szerezzen, hanem az, hogy biztosítsa az iskolában a magas színvonalat és az esélyegyenlőséget.
– Összegezve mi a véleménye az utóbbi hat év oktatáspolitikájáról?
– Az, hogy még mindig nincs egy határozott, kidolgozott koncepció, amely végre kihúzná a saját magunk ásta gödörből az oktatást. Az oktatás irányítóival is nagy a baj: Manherz Károly szakállamtitkáron kívül egyetlen olyan ember sincs a tárcánál, aki komoly szakmai tapasztalattal rendelkezne. Az illetékesek ide-oda csaponganak, összetákolt reformok követik egymást, amelyek ad hoc jellegük miatt több kárt csinálnak, mint hasznot. A legjobb példa erre a kétszintű érettségi jelenlegi szabályozása, amely épp a rendszer lényegét teszi tönkre. Azzal, hogy nem tették kötelezővé a felvételizők számára a magasabb fokú emelt szintű vizsgát, gyakorlatilag belépőjegy nélkül kerülhetnek be a diákok az egyetemre.
– Mit kellene tenni?
– A józan ész és a jó ízlés szerint kellene végre eljárni. Már az óvodától biztosítani kellene az esélyegyenlőséget, amihez a legfontosabb lépés az óvoda és az általános iskola helyben tartása lenne. Kötelezővé kellene tenni a felvételizőknek az emelt szintű vizsgát, így valóban összehasonlítható lenne a gyerekek tudása, hiszen a „házi vizsgán” szerzett eredmény közel sem egyforma tudást takar egy gyenge és egy erős gimnázium esetén. Az egyetemeknek újra lehetőséget kellene adni szóbeli „alkalmassági” vizsga megtartására, ahol kiderülne, a gyerek valóban arra a képzésre való-e. Át kellene alakítani a képzési szerkezetet is: a túlképzéssel küzdő szakokon kevesebb, a hiányszakmák területén több diák tanulását kellene finanszírozni. Azoknak az egyetemeknek, amelyek legalább egyharmad részben kutatási tevékenységet is végeznek, kiemelt támogatást adnék, mert a tudomány fejlődése nélkül az ország halott. Nem zárnék be egy felsőoktatási intézményt sem, viszont átalakítanám a finanszírozási rendszert: az államilag finanszírozott létszámot nem osztanám szét előre az intézmények között. A keretszámba bekerült fiatal választhatna, hogy melyik egyetemre akar menni. Így a természetes szelekció érvényesülne: ahova – feltételezhetően a rossz színvonal miatt – nem jutna hallgató, ott az iskola kénytelen lenne lehúzni a redőnyt. Bár rengeteg a baj, egy határozott oktatási kormányzatnak nem lenne nehéz dolga: egy kemény intézkedéssorozattal másfél-két év alatt rendbe lehetne szedni a felsőoktatást.
origo.hu
Orbán Viktor: Régi és kínzó adósságát teljesítette Magyarország
