Meglehet, ha meglapul, a nehezebb időket valahogy átvészeli, és Magyarországon marad, akkor nem veszíti el budaligeti házát, nem fosztja meg magát a kényelmes élettől. Ha nem menekül Dél-Franciaországig, akkor most is folytathatná azt, amit a legjobban szeret, és talán nem olajfaligetek kikövezéséből, provence-i előkelőségek villájának takarításából kellene eltartania családját. De Szamosfalvi Albert nem maradt, hanem menekült, így sosem tudja meg, jobban járt volna-e, ha egyszerűen zsebre vágja a nyolcvanas évek magyar rendőrségének piszkálódását. Arról azért meg van győződve, hogy az életben általában rosszul választunk…
Pedig a név nem erre kötelezne: az erdélyi Kolozs megyében fekvő Szamosfalva birtokosa, Albert nagyapja kitűnő történelmi szimattal rendelkezett ahhoz, hogy afféle utolsó vármegyei úrként egyetlen pillanatban tegye tönkre magát, és nehezítse meg az impériumváltó új uraságok dolgát. Az első világháború után a derék nagypapa rövid idő alatt elkártyázta a szamosfalvi birtokot; s a konfiskálni érkező román hivatalnokoknak földek és kastély helyett csupán azt a jó tanácsot adta, hogy a kártyacsaták nyerteseinél szíveskedjenek érdeklődni.
Festői kisváros, a provence-i Cotignac szűkös középkori főterén idézzük föl a múltat a hórihorgas Szamosfalvi Alberttel, élettársával, Júliával meg egy idős helybéli asszonnyal, akinek ráncos arcán még látszanak a hajdani szépség nyomai. Cotignac is azon a listán szerepel – Régusse, Aups és tucatnyi más környékbeli városka mellett –, amely az egykor állítólag magyar lakosságú Var megyei településeket tartalmazza. Ám Dédé, a cotignaci javasasszony, minden helytörténeti kérdés tudója, soha nem hallott erről. Mignon cigarettáját kecsesen két ujja között tartva arról beszél, hogy a városban bevándorlóként csak zsidók és románok éltek, magyarok sosem, a zsidók a negyvenes években ott bujkáltak a régi barlanglakásokban, a vízesések mögött – mutat cigarettájával a Cotignac fölé magasodó lukacsos sziklafalra.
Mostanában is Szamosfalviék az egyedüli magyarok ebben az ódon hangulatú, a hegy karéjában rejtőzködő provence-i kővároskában, amelynek apró terein barokk kutak csordogálnak, a suszterműhelyek, szatócsboltok kopottas portálján még olvashatók az elmosódott régi feliratok. Barlangvárak, trogloditaodúk fúrják keresztül-kasul a négyszáz méter magas sziklát, de a vízesés elapadt az elmúlt évek szárazsága miatt; a mediterrán kertekkel, gyümölcsösökkel, ligetekkel zsúfolt fennsíkon pedig két „szaracén torony” őrzi most is a tájat. Szamosfalvi Albert, Júlia és kisfiuk e sziklafal közelében, egy XVII. századi bérházban él, soha nem zárt ajtók mögött. Az egyik napfényes szoba műteremként szolgál zsivajos óvodára néző ablakokkal, a sarkokban felhalmozott festményekkel és szobrokkal, a másik falán Albert, Júlia és a Szamosfalviak régi képei. Ide invitálnak a cotignaci magyarok pompás sajtebédre.
– Nem kellett volna munkát keresnem, mert apám, Szamosfalvi Albert jól fizetett festőművész volt a szocializmus időszakában: az Artexnek dolgozott – kezd bele a férfi. – Amikor megszülettünk a testvéremmel, apám végzett a komoly művészettel, és csendéleteket festett amerikaiaknak meg japánoknak. Az Artex minden befolyt dollárból egy forintot juttatott neki; de még abból is jól éltünk.
Ám a tisztes aranyifjúi lét helyett Albert a pesti alternatív éjszakát választotta – ezzel több évtizednyi létbizonytalanságot garantálva magának. Játszott az Embersport zenekarral a hetvenes évek végén abban a közegben, amelyet a Bizottság, az Európa Kiadó, a Balaton, a Csókolom vagy a Sexepil koncertjei hangoltak át, illetve a „viszonylag jó itt, csak a viszony kevés” egyszeregye. Közben többször jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, de nem fért be a vonalas művészek meg az apparatcsikok gyerekei közé. Ezért inkább Erdély Miklósnak, a magyar avantgárd vezéralakjának kreatív szakköreire járt: grafikát, fotót, filmet készítettek, performance-okat, installációkat rendeztek a Fiatal Művészek Klubjában. Ám a rendőrség is hamar felfigyelt az Embersport odamondogatós szövegeire meg erre az alternatív művésznyüzsgésre, és Szamosfalvi Albertet is megfenyegették: ha így folytatja, lecsukják.
– Egy idő után elegünk lett Magyarországból, az együttes megbeszélte, hogy mindenki lelép – mondja Szamosfalvi. Én barátommal 1983-ban mentem Jugoszláviába, onnan átugrottunk Olaszországba: valaki átvitt minket a zöldhatáron. Közben megsérültem, felszakadt a tenyerem egy kőtől. Én kúsztam, mint a párduc, barátom meg hóna alatt az aktatáskájával csörtetett. Szerencsére bewhiskyztünk előtte, nem éreztem a fájdalmat. Volt, ahol egy vasúti viadukt szélén kapaszkodva juthattunk tovább, az olasz–francia határon pedig megpróbáltunk elosonni a határőr háta mögött. Lebuktunk, de amikor elmondtam neki, hogy Franciaországba igyekszünk, azt felelte, bújjunk el, éjfélkor nincs itt senki, akkor menjünk át. A francia Riviérán, Mentonnál értünk ki. Dupla whisky után egyből mentünk a strandra, befeküdtünk a nyugágyba.
Szamosfalvi Albert ezután Párizsba utazott öccséhez. Hamarosan megérkezett Magyarországról a felesége és a gyereke is, ők útlevéllel jöttek, még néhány ottani magyar összeverődött, és kikötöttek egy arab lakótelepen, ahol nem volt se éjjelük, se nappaluk. Olyan létformába csöppentek, amelyben az utolsók között is utolsók voltak. Ablaktisztítást, kisebb munkákat vállaltak, állami segélyt kaptak. Megismerkedtek francia művészekkel, olykor még kisebb kiállításokat is rendeztek, de a szegénység miatt nem lehetett a művészetnek élni. Amikor végképp úgy tűnt, hogy nem tudnak kievickélni a nyomorból, a párizsi művészek kávéházában, a La Palette-ban összefutottak Rácz Lehellel, aki ma bioélelmiszereiről és köveskáli Életházáról nevezetes Magyarországon. Mint Szamosfalvi visszaemlékszik, a kávéházban magyar káromkodási versenyben találta magát, ennél talán csak a légiósok kocsmája volt durvább hely a Bastille-nál, tele Münchhausenekkel. A La Palette-ban csak Rácz Lehel nem szitkozódott. Fotókat mutatott vidéki rezidenciájáról, az úgynevezett kommünről.
– A délről jött emberek mindig olyan természetesek, míg Párizs füstös város, tele gyűrődéssel – magyarázza Szamosfalvi. – A déliekben, bár lehet, hogy hülyére itták magukat, van energia, bennük él a természet. Feleségemmel akkor kilenc négyzetméteres lakásban laktunk a gyerekkel, s jöttek a haverok… Aztán lementünk Ráczcal a Saint-Maxime közelében fekvő tanyára, ott újfajta gyűrődés kezdődött: el kellett járni szőlőkbe dolgozni. Ez olyan falu, ahol azelőtt réz- és ólombányák működtek, állítólag nyomokban aranyat is találtak, úgyhogy mindenki azt kutatta az elhagyatott tárnákban. Amikor már nem volt kifizetődő a bányászat az itt élőknek, jött a borkorszak, most meg a telekkorszak köszöntött be: kiszedik a szőlőket, és eladják a területeket… Én tizennégy szüretet dolgoztam végig. Ezek már szomorú, csöndes szüretek voltak. Az öregek mesélték, hogy hajdanán ilyenkor végigénekelték az egész napot.
Rácz déli „kommünje” nyílt ház volt, ami azt jelentette, bárki lakhatott ott, ehetett, ihatott, ha részt vett a munkákban. A közösséget a nyugati társadalom katasztrófájának rémképei kovácsolták össze. Ma is élnek ilyen félelmek: például ha a kínaiak piacra dobnák a felhalmozott dollártartalékaikat, fél nap alatt tönkremenne az amerikai gazdaság. Megáll a lift a kétszázadik emeleten, nem lesz áram, a klónozott zöldséget nem viszik házhoz – és így tovább, dőlnek a dominók. A tanyán volt fazekaskemencéjük, kenyérsütő kemencéjük, tehenük, zöldségeskertjük. Mint Szamosfalvi mondja, vegyes élet volt ez: egyszer berúgtak, máskor elmélkedtek.
A kísérlet lényege: lehetséges-e élni az összeomlóban lévő világtól függetlenül. A festő szerint a kommunában igazolódott, hogy lehetetlen. Mindenképp kell valamilyen készpénzbevétel a közösségnek, és akár a legvékonyabb szálon is, de kapcsolatban kell lennie a társadalommal. Hiszen pelenkához például csak pénzért lehet hozzájutni. Végül szétszéledt a társaság, angolok, hollandok, franciák és magyarok; akinek volt pénze, házat vett, más farmot lovakkal, a többiek visszatértek régi mesterségükhöz.
– Egy paraszttól kaptam egy romos kőkunyhót, kabánt, újra felépítettem, se víz, se villany nem volt benne, de nagyon szép helyen feküdt a provence-i hegyekben – folytatja Szamosfalvi Albert. – Előtte tíz percig nem voltam egyedül, akkortól meg tizenkét évig. Félgengszterek, alvilági elemek között éltem. Egy haverom visszaszólt az egyiknek telefonon, aztán mászott is föl a cseresznyefára, mert tudta, hogy baj lesz… Jött is, puskával a kezében berúgta az ajtót, de megúsztuk. Kis melókból, napszámos munkákból éltem, kőműveskedtem, néha eladtam képeket, kiállítást rendeztem. Egy portréversenyen harmadik lettem. Szóval így telt ez a tizenkét év. Az egész társadalom idegen dolognak tűnt: valakinek csekk-könyve van – minek az? Én sosem rendszeresen dolgoztam, csak akkor, amikor szükségem volt pénzre, de ezt az emberek el sem tudják képzelni.
Úgy tűnik, a Szamosfalvi család sorsa e magántulajdon és birtok nélküli bohém élet volt: hamarosan Albert Magyarországon maradt édesanyja is elveszítette házát, így az idős asszony – egykor zeneszerző – ugyancsak kiköltözött a kabánba. Utcai zenélésből éltek, s még Saint-Tropez-ban is zongoráztak, Albert öccse kísérte őket dobbal. Szamosfalvi néha hazalátogatott, sőt vissza is költözött alkalmanként, mint magát jellemzi, amolyan luxuscsavargóként járt barátai lakásáról lakására.
– Aztán Júliával egymásba szerettünk, hozzá költöztem. De rájöttem, ha fele időt Magyarországon, a másik felét Franciaországban töltöm, semmire sem megyek. Nem lehet két életet vinni egyszerre. Dönteni kellett. Júlia beleegyezett, hogy jöjjünk vissza Franciaországba.
– Rozoga Wartburggal meg a bébivel utaztunk ki kilenc évvel ezelőtt, épp idáig tartott a benzin – kapcsolódik a beszélgetésbe Júlia. – Hírt kaptunk, hogy mehetünk valahova házat őrizni.
Első közös útjuk alpesi kommunába vezetett, csupa egykori hatvannyolcas lázadó közé, akiket aztán a rendőrök ugrasztottak szét. Sokan pásztorok lettek, biokertészettel foglalkoznak – egyszóval az egyetemi forradalmárok parasztgazdává váltak. Szamosfalviék a hegyekből néhány hónap múlva Cotignacba mentek a Wartburggal, hogy olyan jómódú német család házát őrizzék, amelyik az év nagy részét utazással tölti. Mondhatnánk azt is, végső soron Albert szerencsésen rátalált Júliára, miután négy gyermeket nemzett, és az összes asszonytól rendben elvált. A lány kivándorlása előtt dolgozott antikváriumban; lakott a Dunán volt férjével egy Mahart-hajón rejtői alakokkal, többek között egy „szimpatikus gyilkossal” meg egy homoszexuális szakáccsal is, akinek hatalmas vágás éktelenkedett a hasán. Júlia szerint ezek az emberek belekeveredtek valamibe, ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy aljasok is voltak. Aztán ő maga keveredett bele a pesti szektaéletbe, amikor kezdte érthetetlen módon elveszíteni barátait egyik napról a másikra. Kíváncsi volt, miért nem állnak szóba vele többet, ezért elment az egyik szeánszukra, amelyen úgy érezte magát, mintha a Mester és Margaritába csöppent volna. Valami történt vele ott, amit máig sem tud megmagyarázni. Albert szinte megváltóként jelent meg az életében. Azóta itt élnek Cotignacban, a sziklamenedék alatt.
– Franciaországban most kicsit nehezebb az élet, mint amikor kijöttünk – panaszolja Júlia.
– A hatvannyolcas haverjaim azt mondták, valamikor egy hetet dolgoztak, majd hat hetet éltek a keresetükből – fűzi hozzá Szamosfalvi Albert. – Ez lassan megváltozott: két hét meló, két hét pihi, aztán egy hónap meló, egy hét pihi, most meg csak pihi van, mert alig akad munka. Júlia itt, Cotignacban egyébként alkalmanként takarít, én pedig olajligetekben a teraszok falát erősítem meg – ebből élünk. Hol eladok egy képet, hol falat építek, hol feketén taxizok: ismerősöket viszek pályaudvarra, reptérre, önálló motoros futárkodásba is kezdtem, de nem ment. Hivatalosan megint munkakereső vagyok, és kiállításokat tervezek: lehet, hogy lesz egy Brüsszelben, egy pedig itt, és a haverommal szeretnék Magyarországon is megjelenni. A Kálvin téren már volt egyszer tárlatom.
– Barátaimmal én is rendeztem kiállítást egy helyi galériában – mondja Júlia. – Az iraki háború kezdetekor ötven magyar és ötven francia légyfogót a plafonra szögeltem, átszűrődött rajtuk a fény, sehol egy légy. Montázst készítettem a barátaim segítségével: damilokon lebegő asztal, mintha kockás abrosz lenne rajta, de valójában képek ezek mindarról, amit szeretek. Műanyag repülőket, hadi eszközöket vettem, vasdarabok felfüggesztve, ötvenes évekbeli lámpa, a sarokban egy nagy bödön méz, abban csokipapírok. Amikor a fiammal megettük a karácsonyi csokit, megláttam az aranyszínű papírban egy mexikói halálfejet, ezt tettem mézbe. A tévéhíradó felgyorsítva szólt egy sarokban. Meghívtuk a faluból az embereket. Rengetegen jöttek.
Folytatjuk
A sorozat következő része július 12-én jelenik meg.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
