A költőtárs, Kalász Márton a könyv ajánlójában így jellemzi L. Simon László líráját: „a Japán hajtás költeményei olyan lelki és érzéki teljességbe vezetnek, melynek igeoszlopai a hit, a bizalom, a tudat és a bizonyosság”. A cím a gondolati tartalomra vagy a formai bravúrra utal?
– A címadó vers elsősorban a kötet különleges küllemére utal. A japán hajtásmód nagyon régi technika, viszonylag ritkán alkalmazzák, mert drága, hiszen kétszer annyi papírt használtunk el, mint amennyire egyébként szükségünk lett volna. A visszahajtott ívek miatt egy oldalt felvágatlan könyvet tart a kezében az olvasó. Egy japán hajtással készült könyv visszahajtott ívei belül üresek, kívül vannak rajta a szövegek. Én azt találtam ki, hogy a visszahajtott ívek belsejére saját képeimet, fotóimat nyomtatjuk. E vizuális kompozíciók nem láthatók, a versek mögé vannak rejtve, az oldalakat megnyomva viszont be lehet kukucskálni a szövegek mögé. Ennek a könyvészeti játéknak a révén a – reményeim szerint – széles közönség számára is örömet adó versek mögül mégiscsak kikukucskál az avantgárd énem is. A címadó vers ténylegesen is, áttételesen is erre a játékra, valamint a fölvágatlan és fölvághatatlan valóságra utal.
– Már látom lelki szemeimmel, ahogy a skatulyázó típusú kritikusok majd posztmodern gesztusnak értelmezik a Japán hajtást, miközben még avantgárdnak sem mondható.
– Ez a kritikusok dolga, de a koherens világképe és a hagyományhoz való viszonya alapján egyértelműen nem posztmodern a kötet, én nem vagyok posztmodern szerző. A versek az elmúlt egy-két évben születtek, kifejezetten az én személyes élményanyagomhoz, családi gyökereimhez, szűkebb környezetemhez, Fejér megyéhez, szülővárosom, Székesfehérvár környékéhez, Sárbogárdhoz és más településekhez kötődnek. Egy olyan világot akartam megmutatni, ami már úgy tűnik, teljesen elveszett, de nekem még mérhetetlenül gazdag emlékanyagot és erkölcsi muníciót adott. Egy olyan életformát idézek fel, amelyet úgy látszik, már csak ezekben a versekben tudok átörökíteni a saját gyerekeimnek, a valóságban már valószínűleg nem tudom nekik megmutatni.
– Gyönyörűek a címek és a felütések. „Fehér falakon mentem át, / fehér kövekkel kirakott / falakon, / úton hazafelé” – kezdi az Anyám után című verset. A saját fölnevelő, dajkáló környezetének főszereplőit is megidézi érzékletes, filmszerű életképekben.
– A szüleim, a nagyszüleim, a dédszüleim jelennek meg, és azoknak, akik őket nem ismerik, hozzájuk hasonló emberek, helyzetek fognak az eszükbe jutni. : „Látom az ismerős kalapot, / a köténye szélét, / az árokparton hagyott demizsont, / és az enyhén hajlott, mégis erős hátat, / mintha nagyapám lenne”… Ezek a hajlott hátú, kalapos öreg emberek mind a mieink. Megmutatják, milyen volt a mi kis életünk, pontosabban a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink élete. Azt, amit én még ebből láttam, megéreztem, magamba szívhattam. Szerettem volna valamit fölmutatni abból, aminek az elvesztésével szegényebbek, kevesebbek lettünk. S ha itt lenne köztünk életformaként, lehetőségként, menekülési útként, az még nem mondana ellent a huszonegyedik századi modern világnak.
origo.hu
A többség elítéli Magyar Pétert és a visszavonulását akarja
