Könyvheti drukk

Az 1998-as nagyon is ünnepi könyvhéten megboldogult kiváló írótársunk, kedves barátunk Lázár Ervin rászólt az asztala előtt kamerával és mikrofonnal nyüzsgő tévéstábra: most álljatok félre, mert jön az olvasó. És ő mindenki másnál előbbre való. Ma már az írók attól félnek, hogy még a legkedvesebb olvasóik is otthon maradnak.
Aki két lábbal a földön jár Gyurcsány Ferenc országlásának negyedik évében hazánkban, kiváltképpen a Róma külvárosával vetekedőn izzó és szemetes pesti flaszteren, kénytelen észrevenni, hogy soha, sehol, még Magyarországon sem rótta korábban eleddig több kedvetlen (író) ember székesfővárosunk utcáit, mint a holnap kezdődő 79. Ünnepi Könyvhét és a 7. Gyermekkönyvnapok környékén. Boldogabb korokban, úgy hét-nyolc, tizenkét évvel ezelőtt az írótársadalom már az ünnepi nyüzsgés örömteli előérzetével várta június első hetének fináléját. Még azokat az írótársakat is elfogta az izgalommal teljes könyvheti drukk, akik nem szerepeltek az egyre bővülő listán, s nem ültek le a dedikálóasztal mögé. Az irodalom ezer sebből vérzik, két tűz közé szorult. A befogadóknak a selymes sumákolással reformnak csúfolt megszorítások évadján lassan a mindennapi kenyérre is alig jut. Az író pedig szinte már csak elhivatottságból alkot, művét a kiadók becsületből, emberfölötti erőfeszítések, adósságok árán adják ki megalázóan kis példányszámban. Ugyanis az nemcsak írói, publicisztikai fordulat, hanem a legpőrébb valóság, hogy soha ilyen kevés támogatásban nem részesültek a legjobb hazai könyvkiadók. A pénz hatalmának kiszolgáltatva, a megszűnés Damoklesz kardja alatt rettegve tengetik napról napra az életüket még a legtisztesebb kis példányszámú folyóiratok is, köztük a legszínvonalasabb, a nagy kivétel, a kétezres Magyar Napló is. Az íróknak már csak emlékeikben él, hogy valamikor létezett honorárium. Azt már el is feledték, hogy valaha nem az írónak kellett szponzorpénzekért kuncsorogni.
A kérdés költői: szabad-e ebben a reménytelen időszakban ünnepelni a könyvet, az irodalmat? Biztos vagyok abban, hogy nemcsak szabad, de kell is. Aki teheti, jöjjön el holnap délután négykor a Vörösmarty térre, meghallgatni Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő nyitószavait. Emlékezzen Supka Gézára, a zseniális polihisztorra, aki 1927-ben Miskolcon a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete közgyűlésén vetette föl, hogy legyen a könyvnek egy ünnepnapja, amelyen a szó művészete ingujjban és mezítláb vonuljon ki az utcára. A jogutód Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1929 óta szervezi meg az időközben könyvhétté bővülő irodalmi karnevált. Már az is a világon egyedülálló rekordnak számít, hogy egy kulturális, irodalmi fesztivál egyetlen esztendő, az 1957-es kihagyásával folyamatosan működik. Még arra a szünetre is büszkék lehetünk, abban a szörnyű esztendőben az írótársadalom bojkottálta a könyvhetet, amiért börtönben ültek, többen kivégzésre várva 1956-os írótársaik. Az idén korábban soha nem tapasztalt bőségzavarral küszködhetnek az irodalom rajongói, több mint háromszáznyolcvan felnőtt- és megközelítően hatvan gyermek- és ifjúsági könyvújdonság várja a magyar olvasókat. Az írók legyőzve kétségbeesésüket kiülnek a könyvsátrak elé, mert tudják, hogy nem hagyhatják cserben az olvasókat, akik a jelenlegi kultúrpolitikával ellentétben ma is szentként tisztelik az irodalmat. És reményeink szerint újabb látogatói rekordot döntve, csak azért is ünnepelünk.