Sáremberek

Józef Mackiewicznek feltehetően azért kellett emigrációban nyomorogva meghalnia, mert az igazság fogalmát a maga erkölcsi általánosságában és teljességében értelmezte. Azaz számára – kortársaival szöges ellentétben – nem létezett náci, szovjet, brit, de még lengyel igazság sem. Alámerült a fogalom antik görög rétegeibe, s az „aletheia” (a Léthé tagadása), vagyis a tiszta beszéd, a leplezetlenség, a felejtést kizáró feltárás igazságát vallotta és működtette esszéiben, publicisztikáiban, regényeiben. „Józef Mackiewicz látta a katyni sírokat, és le is írta, amit látott. Véletlenül annak is tanúja volt, hogyan gyilkolták meg Ponaryban a németek a zsidókat, és arról is tárgyilagosan beszámolt. És amíg csak létezik lengyel irodalom, ezt a XX. század iszonyatát megörökítő két feljegyzést meg kell őriznünk emlékezetünkben, hogy ez legyen a mérték, ha az irodalom túlságosan eltávolodik a valóságtól” (Pálfalvi Lajos fordítása) – írja Czeslaw Milosz A vadász éve című naplójában. De ez nem minden: Mackiewicz 1919-ben doni és kubáni kozákokkal vállvetve, önkéntesként harcolt a bolsevikok ellen; a húszas években energikusan vitatta a lengyel államhatalom azon törekvését, hogy az felszámolja szülőföldje, a Litván Nagyfejedelemség etnikailag, felekezetileg sokszínű világát, majd a világháború kitörésekor ugyanolyan hévvel támadta a litván államhatalom nacionalizmusát is. Tanúja volt 1943-ban a katyni tömegsírok exhumálásának, s ő írja meg az első könyvet (The Katyn Wood Murders, 1951) a lengyel katonatisztek genocídiumáról – az amerikai kongresszus bizottsága tanúként és szakértőként hívja meg. Ám Mackiewicz igazságfogalma túlságosan zavarba ejtő volt ahhoz, hogy az író bárhol a világon nyugalomra és élhető életre leljen, ahogy a kisvilágok iránti hűségének sem volt túl nagy keletje a nagyhatalmi erőterekben. Üres zsebbel, perifériára szorítva, müncheni emigrációban halt meg 1985-ben.
Aki a kommunizmust a civilizációt veszélyeztető világjárványnak, a nyugati demokráciák erre adott reakcióját pedig végzetes hiszékenységnek tartja, az persze nem számíthat jobb sorsra. Mackiewicz szerint mind a bolsevik igában élő országokra, mind a nyugati világra jellemző a félelem a konfrontációtól, illetve annak fanatikus hite, hogy a kommunista rendszer képes az evolúcióra, a tökéletesedésre. „Csak ne legyen vérontás a kommunizmus elleni harcban!” – foglalja össze a Nyugat lelkiállapotát A kommunista provokáció diadala című, nemrég magyarul is megjelent könyvében (Attraktor Kiadó, 2007, fordította: Pálfalvi Lajos), amelyben azt is kifejti, hogy kizárólag azok a népek tudtak érvényesülni, mint az izraeli zsidóság, a ciprióták, az algériai arabok, a marokkóiak, az egyiptomiak, az indonézek stb., amelyek vállalták a fegyveres ellenszegülést a reménytelenül hatalmas világbirodalmakkal szemben. „Az csak legenda, hogy jó magatartással le lehet kenyerezni a bolsevik államot, mint ahogy az is, hogy meg lehet győzni a kommunistákat.” Ennek szellemében nevezi „ocsmánysággal határos ostobaságnak” a szabad világ tétlenkedését a magyarok ötvenhatos forradalmakor is.
De amit Mackiewicz még ennél is tragikusabbnak tart, az a Nyugat fogalmi és értékrendi zavara, a feltétel nélküli szellemi kapituláció a bolsevik retorika előtt, amit a kommunizmus totális győzelmeként értékel. A hajszálereken beszivárgó propagandának köszönhetően például a forradalom szót minden esetben pozitívnak tekintik nyugaton is, akár felszabadítás, akár véres őrjöngés a következménye; míg az ellenforradalmat gyalázkodó, sértő fogalomnak. A Hitler elleni harcot magától értetődően a gonosz elleni küzdelemnek, ám azt már bajos elképzelni, hogy ugyanilyen hévvel ítélnék el a kommunizmus elleni hadviselést. Annak ellenére, hogy – mint lassan közismertté (ám közmegegyezéssé nem) válik Magyarországon is – a vörös totalitarizmus áldozatainak száma sokszorosa a barnáénak.
Hogy a nemzetiszocialista Hitler és a szocialista Sztálin ugyanúgy gyűlölt minden ellenforradalmat, azaz a nemzetiszocialista és a szocialista forradalom elleni háborút, és ugyanolyan sorsot szánt a kozák és kaukázusi ellenforradalmároknak, valamint a vlaszovisták egységeinek, az mindennél jobban megvilágítja e két diktatúra azonos gyökérzetét. A különös csak az, hogy a demokratikus világ milyen lelkesen tetézte a totalitárius birodalom bűneit, illetve tüntette el a nyomokat. Mackiewicz úgy véli – és ez a „forradalom” legnagyobb paradoxona –, végső soron mégis maga Hitler a legjobb példa a kommunizmus elleni „nem harcra” azzal, hogy bár a zsebében volt a Szovjetunió legyőzése, mielőtt még átlépte volna határait – mindent megtett azért, hogy veszítsen. Határtalan gőgje, fajgyűlölete és gyanakvása erre kárhoztatta. Valószínűleg már úton voltak hozzá a kelmék és az aranyozott kantárok, amikor 1941 nyarán kijelentette: „Engem nem érdekelnek ezek a vad kaukázusi népek. Engem csak az olajuk érdekel.” A megszálló erőkkel érkező birodalmi hivatalnokok közölték: „Megtartjuk a kolhozokat. Ha nem találják ki a bolsevikok, akkor nekünk kellett volna kitalálni, hogy kizsákmányoljuk a Keletet.” Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy a területeket kormányzóság helyett komisszariátusnak nevezzék, és ahol lehetett, Einsatzkommandóival mészároltatta le „a világ számára fölösleges ázsiaiakat”, ezeket az „Untermenscheket”, sárembereket. A harcra kész kozákok évekig csak tanácstalanul ténferegtek a keleti fronton, mert Adolf efendi rettegett attól, hogy ők foglalják vissza szülőföldjüket, s így az kikerülhet a nagynémet kontroll alól. Ahelyett, hogy rábízta volna az antikommunista mozgalmakra Sztálin birodalmának szétverését, megosztotta az ellenállást, s végül a vereségét biztosító polgárháborút robbantott ki a hátországban – Finnországtól a Kaukázusig.


E polgárháború exodustörténete Mackiewicz Kontra című regénye: a kozák tábor gyülekezésének, majd a doni áttörés utáni menekülésének reménytelen históriája. A bolsevikok várható bosszúja miatt egész falvak kerekednek fel, lovas népek és hegylakók tízezreinek karavánjai vánszorognak nyugat felé abban az ütemben, ahogy a németek hátrálnak, utóvédként kubáni ezredek tartóztatják fel a szovjet katonaságot. Ahol ideiglenesen tábort ütnek, iskolákat, templomokat, nyomdákat és iparosműhelyeket működtetnek, félnomád hagyományaik szerint „mozgó országokban” igyekeznek megszervezni életüket. De akadnak olyanok is, akik a túlélés kíméletlenebb stratégiáit választják: a fosztogató, zsidókat legyilkoló csoportokat, Kaminski elvadult seregének tapasztalatait a németek a varsói felkelés elfojtásában kamatoztatják, de már olyannyira nem tudják kordában tartani az elállatiasodott katonákat, hogy Kaminskit végül a Gestapo emberei teszik el láb alól, legénységét pedig beolvasztják a vlaszovisták soraiba.
A kozákok végórája ironikus módon akkor jön el, amikor az összeomlás szélén végre megkezdődik az, amire évek óta vártak: reguláris egységekbe szervezik őket. Csakhogy Hitler paranoiás parancsára nem a Szovjetunióban, hanem a nyugati és a balkáni fronton vetik be őket, ott is sokszor német tisztek német nyelvű vezényletével, céljaiktól végérvényesen elszakítva. Maga Vlaszov tábornok is ekkor, 1944 őszén léphet ki az árnyékból és a Gestapo házi őrizetéből, s aktiválhatja a ROA-t, hogy, mint Szolzsenyicin írja, első és utolsó ténykedésük gyanánt éppen a németekre mérjenek csapást: ahelyett, hogy részt vennének Prága megsemmisítésében, a tétlenség és megaláztatás három esztendejében felgyűlt sérelmük teljes indulatával a cseh felkelők mellé állnak, és kiverik a fővárosból az SS-alakulatokat. Eközben lerongyolódva, az olasz partizánok folyamatos támadásaitól akadályozva a kozák szekértáborok megérkeznek Észak-Itália területére, ahol rögeszméjükké válik, hogy a nyugati hatalmaknak a világháború után szükségük lesz rájuk a kommunizmus elleni harcban. „Természetesen nem katonai tényezőként, hanem eszmei, morális erőként számol velünk, elvhű antibolsevikokkal” – mondja a regényben egy kozák tiszt, aki néhány héttel később inkább a szakadékba veti magát, mint hogy honfitársai kezébe kerüljön.
Nem véletlen Mackiewicz együttérzése a kozákok iránt: az elvhű antibolsevikok valójában mindenkinek útjában állnak. Az olasz Alpokból leszivárgó vörös inges partizánok nemcsak géppuskáikat, de importált bolsevizmusukat is málhájukban cipelik, így Krasznov katonáinak és családtagjaiknak tovább kell vonulniuk a brit és amerikai megszállási övezetek felé, hogy biztosan elkerüljék a szovjet fogságot. És ezen az úton megkezdődik az, amit Európa soha nem emésztett meg, mert történelmi és erkölcsi értelemben tökéletesen emészthetetlen – ugyanis saját szellemi alapjait kellene megkérdőjeleznie ehhez. Létjogosultságát a demokrácia fogalmának használatához. „A Szovjetunióban most vezették be a vallásszabadságot, és senkinek sem kellett elmenekülnie onnan – tolmácsolja az olasz parlamenter egy partizán pap (!) szavait a harc nélküli továbbvonulást kérő kozákoknak. – Csak a hitleri propaganda hazudja, hogy nem így van. Ami azt illeti, hallottam, hogy ti nem vagytok németek. De ez rosszabb, mint ha németek lennétek. Mert azok legalább a saját ügyüket védik. Ti meg elárultátok a hazátokat.” Aki tehát hű maradt antibolsevizmusához, az nem a saját ügyét védi, aki a vörösterror alól kívánja felszabadítani hazáját, az hazaáruló – így honosította meg a sztálini propaganda a duplagondol reflexeit a nyugati világban is.


A mai napig felfoghatatlan, hogy a sztálini birodalom miképp volt képes engedelmes zombivá változtatni a szövetséges államok vezetőit. Miképpen vehette rá őket arra, hogy történelmi értékrendjükkel homlokegyenest ellentétes tettek kivitelezőivé váljanak, és a dél-ausztriai kozák gyűjtőtáborok, valamint a szovjet haláltáborok között eminens diákként építsék ki a logisztikai hidat. Akkoriban méghozzá, amikor még be sem fejeződött a világháború, amikor még mesterségesen kellett táplálni a kiszabadított auschwitzi foglyokat, és amikor javában dörögtek a német kivégző kommandók fegyverei – de már tisztában voltak Katynnal, rendelkeztek információkkal a gulág működéséről és a sztálini leszámolásokról. És hamarosan megkezdődik a nürnbergi per azon tárgyalási szakasza is, amelynek során a szövetségesek a nácizmus hadifoglyok ellen elkövetett bűntetteit vizsgálják.
Érthetetlen, miként történhetett meg az, hogy a tiszti becsületükre olyannyira kényes brit katonák hetekig esküdözzenek a kozák harctéri parancsnokoknak, hogy eszük ágában sincs kiadni őket a szovjet hatóságoknak, és hogy a legalávalóbb bizánci eszközökkel csalják ki fegyvereiket, amelyeket korábban egyszer sem fordítottak britek ellen Krasznov emberei. De a legérthetetlenebb, hogy a 8. skót zászlóalj még a szuronyait is igénybe vette, hogy szívvel-lélekkel részt vehessen a passzív ellenállást választó kozák tábor likvidálásában, a kozák holokausztban. Mert ugyebár nyugatról is sebesen el kellett tüntetni a sárembereket.
Nem közismert, de igaz: a skótok ugyanúgy kifosztották a kozák foglyokat, ugyanúgy elvették óráikat, lovaikat, pénzüket meg amire még fájt a foguk, mint bármelyik pufajkás ázsiai vadember Magyarországon. Vezetőjük ugyanúgy összeíratta a tábor értelmiségének, tisztikarának névsorát, hogy olajozottan és célirányosan lehessen kivitelezni a genocídiumot, mint bármelyik NKVD-tiszt. Végső soron ugyanúgy, ugyanazokkal a szavakkal és fogalmakkal hazudott ugyanannak az ideológiának az engesztelhetetlen védelmében, mint a sztálini diktatúra, ezzel nem csupán hozzá aljasodva, de a müncheni és a jaltai brit szerepvállalással egyszersmind következetes keretbe foglalva a második világháborút is.
Mackiewicz nem kéjeleg a kivitelezés részleteiben, de nem is hallgat szemérmesen: a britek konferenciára invitálják a kozák tisztikart, amelynek tagjai, bízva az adott szóban, boldogan öltik magukra cserkesz kabátjukat, a cári hadseregben kiharcolt érdemrendjeiket – hogy aztán „Európa legtökéletesebb demokráciájának” katonái a 2750 emberrel egyszerűen átkocsikázzanak a szovjet zónába. A lefejezett kozák hadsereg, az Eurázsiából idáig menekült asszonyok és gyerekek, az egész nyugatra vonult kozák ország ugyanígy került az NKVD kezébe, azután, hogy Lienzben, Spittalban és más Dráva-völgyi táborokban a britek kancsukával hajtották föl a teherautókra foglyaikat. S aki nem engedelmeskedett, azt helyben felkoncolták.
Ha Szolzsenyicin ezt látta volna, bizonyára a belorusz front és a korbáccsal hajtott katona jut eszébe.
„Háborúban: elszántság, vereségben: dac, győzelemben: nagylelkűség, békében: jóindulat” – véste memoárja minden egyes kötetének kezdőlapjára a mottót Winston Churchill. Szép szavak. „Nem tartozott a legdicsőségesebb pillanataink közé” – mondja a királynő 007-es ügynöke, James Bond 1945 májusáról Churchill híres beszédére utalva az Aranyszem (Goldeneye) című filmben, amikor a történet negatív (mi más!) főhősének, Alec Treveljannak a származása kerül szóba. Treveljan, azaz a kétarcú „Janus” – örményes neve ellenére – kozák szülők gyermeke, akik megszöktek ugyan a lienzi táborból, de „íme a sors keserű fintora, a fiú azt a kormányt szolgálta, amely miatt egykor az apa megölte magát és feleségét”. A kozák fiatal brit kém lett, de nem felejtett: amint módja nyílt rá, természetesen befogadó hazáját is elárulta – hiszen egy lienzi kozák mindenkit elárul, fogalmaz a mindig jól értesült James Bond. Különös brit elégtételadás ez egy tömegfilmben.


A jaltai egyezmény titkos záradékáról, amely a kozákok, a kaukázusiak és a vlaszovisták kiadatására vonatkozott, az angol közvélemény évtizedekig nem értesülhetett – még ebben a csavaros formában sem. Kérdés, hogy ahol ilyen makacs az ellenállás az igazság feltárásának és feldolgozásának kérdésében, amint ezt Nikolai Tolstoy és a James Bond-i propaganda esete is példázza, ott van-e bármiféle jelentősége a tények napvilágra kerülésének. Hiszen a briteknek és a vlaszovistákkal hasonlóképpen eljáró amerikaiaknak azon kellene elgondolkodniuk, hogy a demokratizmus fellegvárai miként tudtak belesimulni a legocsmányabb diktatúrák rendszerébe, s váltak hű kiszolgálóikká. Hogy a ma már a sokszínűség hagyományát zsolozsmázó országok miért tudtak olyan hatékonyan öszszefogni vagy legalábbis gyáván szemet hunyni, ha autonóm kisvilágok gépesített elpusztításáról volt, van szó – és ebbe tágabb értelemben az európai zsidóság kiirtása éppen úgy beletartozik, mint az anatóliai örmények, a ruandai tuszik vagy a doni és a kubáni kozákok, hadifoglyok és civilek megsemmisítése.
Nem lehet az emberi jogok harcos szószólója, aki rövid időre, mondjuk néhány csábítóan enyhe májusi napra is képes felfüggeszteni e jogok érvényességét. Ám mivel a történelmet a győztesek írják, a veszteseknek pedig legfeljebb leltárba vétel jut egy-egy márványtáblán vagy levéltári regiszterben – nem adatik esély a jelöletlen tömegsírok halottainak s a hozzátartozóknak. Szemernyit sem javíthatnak emlékezetpolitikai helyzetükön. Őket egyszerűen elsöpörte a történelem – míg a győzteseket a közösen elkövetett bűnök kötelezik szakadatlan együttműködésre. A kollektív hazugságokkal így szivárog be a felejtés, az elleplezés, a Léthé: ez a legszégyenletesebb a diktatúra járványában. A kozákok elárulása és eme árulás elfedése nem több, nem kevesebb: a kommunizmus egyik legnagyobb diadala.

Függelék:
A Krasznov-kozákok deportálásának Magyarországon is maradtak nyomai. Majthényi László, a Vas megyei Egyházashetye egykori polgármestere 1996-ban riportsorozatot publikált a Magyar Hírlapban a Kemeneshát tucatnyi településén létesített úgynevezett repatriáló, azaz szűrő-igazoló táborokról, amelyek működéséről idősebb helybéliek be tudtak számolni – igaz, Majthényi emlékei szerint még akkoriban is nehezen lehetett szóra bírni őket. De az Ausztriából és más nyugati országokból ide szállított kozák katonák és családjuk nem csak az emlékezetben hagytak nyomot: a mai napig előfordul Egyházashetyén például, hogy a gyerekek emberi koponyákat ásnak ki a homokbányából, vagy hogy a rókák lábszárcsontokat kaparnak ki az út menti halmokból. Az egykori disznótelep alatt nemi beteg nők tömegsírja rejtőzik – hasonló sors várt a kozák asszonyokra, mint a megszállt országok tömegesen megerőszakolt nőlakosságára. A visszaemlékezők azt a tíz házat is meg tudták jelölni a faluban, ahol a „voproszcsikok”, azaz a szovjet vallatótisztek faggatták a kiadott katonákat, s előfordult, hogy a hiányos választ adókat a reggel már e házak kapujában találta hullazsákokban. A környékbeli uradalmi majorok gerendáin Majthényi cirill betűs és magyar nyelvű feliratokat talált, búcsúüzeneteket, börtönversikéket, amelyek közül álljon itt egy magyar: „Itt hagyom a szép hazámat, b…d meg, ruszki, az anyádat!” A feliratok megörökítői közül sokaknak csak ennyi őrzi az emlékezetét.
Vége