Veszélyes utazás a múlt börtöneibe

A hosszú szüneteléssel (megszűnéssel?) küszködő Lyukasóra legutolsó számában olvashatunk egy megrendítő esszét. „Csillag Tibor magányossága az ijesztő hatalmi viszonyok és hazudozások következménye. A durva smasszervilág után egy semmivel sem erkölcsösebb világ elől bújt az odújába” – többek között így jellemzi a tavaly elhunyt költőt pályatársa, Benke László az Adalékok Csillag Tibor győzelméhez című írásában.

Ki is volt Csillag Tibor, a magányos, különös írósorsokat szülő újkor (vaskor) kitaszítottjai között is a legelesettebbek, kitaszítottabbak közé tartozó költő? Csepelen született 1928-ban, tavaly, nyolcvanesztendősen hunyt el. Versei Harangöntő (1979), majd Veszélyes utazás címmel láttak 1996-ban napvilágot. Óda a nyugati szélhez – Hét évszázad angol költészetéből című antológiája 1989-ben, Shakespeare szonettjeinek új fordításai pedig 1994-ben jelentek meg. Oszlopos tagja volt az Átlók társaságának, amelyet a magyar kultúra 1956 előtt és után is háttérbe szorított legendás alakjai, Kárpáti Kamil és Csillag Tibor költők, Gaál Imre, Czétényi Vilmos, Rátkay Endre festőművészek alapítottak Pesterzsébeten. Életútjuk annyifelé ágazott el, ahányan voltak, egy metszéspontban, Pesterzsébeten mégis mindig találkoztak. Csillag Istvánt 1949-ben legjobb barátjával, Kárpáti Kamil költővel együtt tartóztatták le tiltott határátlépési kísérletért. Későbbi sorsát megérezte a kistarcsai büntetőtáborban írt Lebukásunk című költeményben: „mikor az autó féloldalra dőlt, s befordultunk titkos éjbe / (a rettegett Andrássy út 60.-ba), akkor már tudtam, hogy részegen dülöngélnek Pesterzsébet/ házai, / s nem találok többé vissza aranyköpenyes gyermekkoromba.” Két és fél évig tartották fogva törvénytelenül, bírói ítélet nélkül. És ahogy többször is nyilatkozta: vele azzal tették a lehető legrosszabbat, hogy kiengedték látszólag, de barátja, Kárpáti szavaival 1989-ig falak nélküli börtönre ítélték. Korábbi, későbbi barátai, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Tollas Tibor, Szathmáry György, Bári Géza, Gérecz Attila a váci börtön kis füves földdarabján megalapították a Füveskertesek társaságát, s szerkesztették a Füveskert antológiákat. Ő pedig a forradalomig társtalanul bolyongott Pesterzsébeten, először portás, majd földmérő, végül 1970-től nyugdíjba vonulásáig könyvterjesztő volt. 1988-ban Kárpáti főszerkesztésében megalakul a Stádium című folyóirat, amelynek szerkesztésében a lap 1993-as kimúlásáig lelkesen részt vett. A magánybilincs szorítása alig engedett, fogyatkozó barátainak társaságában oldódott fel csupán. A szabadság hiánya úgy égette, mint ahogy lebénította a szabadosság mai terrorja. Mégis, a csak azért is diadalt arató alkotói szellem győzelmeként teremtette meg öntörvényű életművét. S ezzel tisztában volt, ezért soha nem érezte magát vesztesnek. Idézve tömör, költői önéletrajzából: „A politikai megbízhatatlanság bélyege égett rajtam. Négy évtizeden át úgy éltem, hogy nem láttam a holnapot, megzavartan és szégyenemben. Költészetemben azonban nincs semmi sajnálni való. A terror (Rákosi) és a kedélyes zsarnokság (Kádár) éveiben is, szakadatlanul a költői formaművészet építőköveit csiszoltam magamban. Számomra a tökéletesített forma az erkölccsel és a célját meglelő létezéssel azonos.”