Vitairat az adóreform részleteiről

Úgy tűnik, konszenzus van abban a kérdésben, hogy a magyar gazdaság növekedésének üteme – mely az utóbbi években lényegesen alulmúlja a számunkra referenciaként szolgáló közép- és kelet-európai felzárkózó országokét – csak akkor emelkedhet, ha kisebb lesz az államháztartás terjedelme, ha az állam a nemzeti jövedelem jelenleginél kisebb hányadát vonja el és osztja újra. Ha csökkentjük az állam kiadásait, hogy aztán majd – miután elfogadható szintre szorítottuk az államadósságot – csökkenthessük az adókat. Nem érdemes kicsiben gondolkodni, mert – halljuk gyakran – érzékelhető hatáshoz legalább ezermilliárd forintos adócsökkentés kell. Összességében pedig legalább 2500 milliárd forint, melyet Simor András jegybankelnök vetett fel. Ennyivel kevesebbet költve tudnánk újraelosztásunk mértékét a GDP arányában szomszédaink szintjére csökkenteni. A felvetés mögött az a kézenfekvő gondolat húzódik meg, hogy a sikeres országokat kell követnünk. A térség országai pedig Szlovákiától a balti államokig sikeresek (bár utóbbi helyről éppen mostanság rossz hírek érkeznek), amit gazdasági növekedésük a miénknél és az Európai Unió régi tagállamainál magasabb üteme bizonyít. Ezért fölöttébb logikusnak tűnő gondolat az államháztartás terjedelmének hozzájuk hasonló méretűvé szűkítése. Másképp fogalmazva: be kell szállnunk az adóversenybe. Ennek fontos részeként pedig be kell vezetnünk az egykulcsos személyi jövedelemadót (szja) is, ha már térségünk szinte mindegyik állama bevezette.
Változtatás a kiadási és bevételi oldalon
Tehát az államháztartás reformjával megalapozott adóreformra van szükség. Kiadási oldalon elsősorban a jóléti-szociális kiadások, bevételi oldalon elsősorban a foglalkoztatáshoz kapcsolódó terhek csökkentésére. Utóbbi a foglalkoztatás növekedését eredményezheti a kormánypárti politikusok örömére, mert szavazatokat jelenthet a következő választásokon, előbbi azonban szinte biztosan szavazatveszteséget jelent. Ezért nem mennek bele. A felelőtlen politikai elit – háborog a gazdaság(politikai) elit – a szavazatmaximalizálás oltárán feláldozza Magyarország gazdasági felzárkózását.
Csakugyan erről lenne szó? Felzárkózásunk második számú legfőbb kulcsa (az első a hiány, illetve az államadósság csökkentése) valóban az adócsökkentő adóreform? Nem lehetséges, hogy a felzárkózásunkról folyó diskurzus gazdaságpolitikai zsákutcába tévedt? Hogy problémáink forrását egészen másutt kellene keresnünk?
Néhány elméleti szempont
E kérdések megválaszolása előtt szót kell ejtenünk a probléma közgazdaság-elméleti vonatkozásairól. Pusztán az adócsökkentésnek két közgazdaságilag értelmezhető hatása lehet. Az egyik: a munka és a tőke közötti jövedelemhatár megváltozása az utóbbi előnyére. A másik – az előbbit változatlannak tételezve – a magánszemélyeket a magasabb nettó jövedelem nagyobb gazdasági aktivitásra és/vagy az adóeltitkolás mértékének csökkentésére, a gazdaság kifehérítésére ösztönzi. Utóbbi esetén a megnövekvő munkakínálat (többen és többet dolgoznak), előbbi esetén a megnövekvő profitok beruházásnövelő hatása gyorsíthatja a gazdasági növekedés ütemét. Az előbbivel gyorsan végezhetünk: a munkakínálat meglehetősen merev, az emberek döntő többségének mindenképpen fizetett munkából kell megélnie. (A munkakínálat sokkal inkább bércsökkentéssel, mint bérnöveléssel fokozható. Az Egyesült Államokban azért dolgoznak egyre többet, mert az utóbbi bő három évtizedben nem, vagy alig nőttek a kékgallérosok és az alsóbb kategóriájú fehérgallérosok reálbérei. Életszínvonaluk csak munkaidejük meghosszabbításával, a feleségek intenzívebb munkavállalásával volt megőrizhető, illetve növelhető.) Az adóeltitkolás mértéke viszont a törvények és a hatóság szigorának, de mindenekelőtt a lelepleződés valószínűségének függvénye. Az adószint mérséklésének adófizetést ösztönző hatása, bár ezt sokan jelentősnek szeretnék tudni, valójában jelentéktelen.
A munka és a tőke közötti jövedelemhatár, illetve a munkavállalói jövedelmek (melynek része a csak jogi értelemben a munkaadót terhelő járulék, közgazdasági értelemben ezt a munkavállaló fizeti) nagysága (a bérszínvonal) történeti fejlődés eredményeként alakul ki. Egy ország fejlettségének ez a valódi jele: a tőke – versenyezve a munka nevű termelési tényezőért – egyre magasabbra srófolja a munka árát, aminek eredményeként csak olyan tőkék (olyan technológiai, termelésszervezési, piacismeretekkel stb. rendelkező vállalkozások) tudnak a versenybe beszállni, illetve versenyben maradni, melyek képesek a munka megfelelő hatékonyságú felhasználására, melyek termelékenyek. A történeti fejlődés útját végig kell járni – ezért nem értelmes bérfelzárkóztatásról beszélni.
Eltérő társadalomképek harca
Amikor tehát adócsökkentésről beszélünk, két homlokegyenest különböző dologról lehet szó. Az egyik szerint az állam szűkíti a polgárainak nyújtott szolgáltatások/juttatások körét és/vagy terjedelmét, addig adóként elvont pénzt hagyva az adózók zsebében. Emellett azzal szokás érvelni, hogy a polgárok az államnál jobban tudják, mire költenének, valójában azonban eltérő társadalomképek húzódnak a háttérben (miért fizessen az adót a bölcsődék állami fenntartására, akinek nincs gyermeke?, vagy a szegények segélyezésének egyik formája legyen?, vagy tekintsük nemzeti szocializációs és anyai szabadságnövelő intézménynek?). Az egyes politikai irányzatok eltérően vélekednek az állam által vállalt feladatok terjedelméről, amihez nyilvánvalóan különböző adószint is tartozik, sőt vélekedésük kiterjed arra is, hogy annak költségeit, jövedelmüktől függően, milyen megoszlásban fizessék az adózók.
A másik szerint az adócsökkentésnek nem az a célja, hogy több pénz maradjon az adózó munkajövedelem-tulajdonosok zsebében, hanem hogy csökkenjenek a munkavállalói jövedelmek, és növekedjenek a tőkejövedelmek, végső soron a profitok. (A nemzeti jövedelem a gazdaságban keletkező hozzáadott értékek összessége, mely két részből, tőke- és munkajövedelmekből áll. Amennyivel csökken az utóbbi, annyival növekszik az előbbi.) Az adóreformvitákat sajátos kettősség jellemzi: abból az adófizető polgárok azt hallják ki, hogy mennyivel nőne nettó jövedelmük, a vállalkozói szféra pedig azt, hogy mennyivel nőne profitjuk. Simor András elhíresült 2500 milliárdja bevallottan az utóbbit célozza. A valóságban bizonnyal a kettő kombinációja következne be, ahogy a 2006. évben is történt: a 25 százalékról 20 százalékra csökkentett általános forgalmi adónak (áfa) elvileg a lakosság vásárlóerejét kellett volna gyarapítania, de felét végül is lenyelte a kereskedelmi szféra.
Az úgynevezett béroldali versenyképesség
Ez a fajta adócsökkentés valóban növeli a versenyképességet, mivel növeli a profitokat, és a nagyobb profit nagyobb versenyképességet jelent. Ez az úgynevezett béroldali versenyképesség. De ha a bérszínvonal, mint szó volt róla, történeti fejlődés eredményeként alakult ki és piaci kategória – egy piacgazdaságban a bér nem alacsony, nem magas, hanem mindig piaci –, a politikai elit lehet-e partner a visszaszorításában? A gazdaság tőketulajdonos szereplőinek ez eminens érdekük (profitjuk növelésének legegyszerűbb és legkézenfekvőbb módjáról van szó), ám nem az a munkájukból élő polgároknak. Ennek érdekében életre hívtak egy cizellált (ál)közgazdaság-tudományi érvrendszert, mely csak a nettó bért tekinti legitimnek, míg az szja és a tb-járulékok mint a „foglalkoztatás terhe”, „járulékos bérköltség” szerepel, mint a munkaadókra kivetett sarc, melynek ugyan valamilyen mértékben léteznie kell, de döntően az állam mohóságát kell látni bennük. Ezek a közgazdasági terminus technicusok azonban hamisak. Közgazdasági értelemmel csak a munkavállalói jövedelem fogalma bír. Hamis az állami újraelosztás fogalma is, mely számviteli kategória, és mely nagyon távol áll az újraelosztás közgazdasági fogalmától. Közgazdasági értelemben a nyugdíj, a családtámogatások, az oktatás, az egészségügy kiadásainak jelentős része valójában nem újraelosztás. (Az öregségi nyugdíjrendszer megreformálható lenne úgy is, hogy egyáltalán ne legyen az.) De az állami kiadások és a GDP hányadosa könnyen számítható, és – hamisan – úgy szokás értelmezni, mint állami jövedelemelszívást a gazdaság elől. Mértéke pedig elrettentő: meghaladja a GDP felét, míg versenytársainknál legfeljebb negyven százalék. Az állami bevételek és a GDP hányadosa azonban alig több mint negyven százalék, viszont az első Gyurcsány-kormány az államháztartás hiányát a GDP tíz százalékára tornázta fel, amit a második csökkenteni kényszerül, de az adóbevételek és a kiadások közötti rést továbbra is jelentős állami hitelfelvétellel kell betömni.
A jövedelemeloszlás határai
Ha a fentiek igazak is, és valóban arról van szó, hogy a vállalkozói szféra az „adóreformprojekt” eredményeként a maga javára változtassa meg a jövedelemelosztás határát, vajon nem mégis ez az ország felzárkózásának/felzárkóztatásának egyedül lehetséges útja? Eszerint az adócsökkentés mögött az eredeti tőkefelhalmozás gazdaságpolitikai stratégiája húzódik meg. A gazdasági növekedés hasznából elsősorban a tőkének kell részesednie, míg a munkavállalói jövedelmeket „piackonform” adminisztratív eszközökkel vissza kell nyesni. Ezek az eszközök azonban leginkább csak válsághelyzetben működtethetők. 1995–1996-ban erről szólt a Bokros-csomag, mely a politikai elitnek és a társadalomnak gazdasági összeomlással fenyegető pénzügyi válsághelyzet-elhárításként lett eladva, lényege azonban a reálbérek 17-18 százalékos viszszanyesése volt, és hasonló történt, bár jóval kisebb mértékben, 2007–2008-ban is (5-6 százalék). Mivel reálbércsökkentésre csak hiszterizált közegben kerülhet sor, amikor a gazdaság összeomlásának rémét viszonylag hitelesen lehet falra festeni, és mivel a szocializmusból jól ismert központi bérszabályozás – bár a kívánt cél elérésére kiváló eszköz lenne – a piacgazdaságtól idegen volta miatt alkalmazhatatlan, marad az adócsökkentés örve alatti jövedelemátcsoportosítás.
Szitával vizet merni
Az eredeti tőkefelhalmozás stratégiája mögött az a gondolatmenet húzódik meg, hogy a megnövelt tőkejövedelmek a gazdasági felzárkózásunkhoz oly szükséges befektetéseket finanszírozzák, a befektetések munkahelyeket, a munkahelyek növekvő foglalkoztatást és béreket jelentenek, a növekvő kereslet – főleg ha a tőkejövedelmek növekedését újabb adócsökkentés támogatja – újabb beruházásokat jelent, és így tovább, míg csak azt nem veszszük észre, hogy bebocsátást nyertünk a legfejlettebb országok klubjába.
Szerintem ez a gondolatmenet – érveimet itt és most részletesen nem fejteném ki – hamis. A 21. század elején kis, nyitott, a világgazdaságba nagyon erősen beágyazódott gazdaságunk esetén ez nem járható út. Ezt az utat járhatta például Dél-Korea diktatórikus politikai rendszerben, a kommunista világgal határos frontországként, melynek megerősítése érdekében a fejlett világ hajlandó volt magára nézve egyenlőtlen feltételeket elfogadni: a belső piacra ők nem lépnek, miközben a dél-koreai cégek egyre jobb minőségű tömegtermékekkel árasztották el piacaikat. A katonai diktatúra brutálisan elnyomott minden bérmozgalmat, egyúttal azonban megakadályozta azt is, hogy a vállalkozói szféra így megnövelt jövedelmei szétfolyjanak. Azok csak az ország fejlődését szolgálhatták. És koncepciós elemektől sem visszariadva vette elejét a csebolvezérek nem nagy számú kísérletének, hogy a gazdasági mellett a politikai hatalmat is megszerezzék (lásd Hodorkovszkij-ügy Oroszországban). Az eredeti tőkefelhalmozás stratégiája nálunk olyan lenne, mint szitával vizet merni. Értelmetlen.
A szuperbruttó bér fogalma
Mindez nem jelenti azt, hogy a politikának az adórendszer kapcsán ne lenne feladata, de tévúton jár, aki az adórendszer adócsökkentő reformjától várja gazdasági bajaink orvoslását. Arról csak akadémikus vitát folytathatnánk, hogy ki a nagyobb károk okozója: a szavazatmaximalizáló politikai vagy a járadékvadász gazdasági elit.
Adóreform keretében elsősorban is a bruttó béreknek a munkaadói tb-járulékokkal való felbruttósítására (szuperbruttósítás) lenne szükség. Ezzel a jogi és a közgazdasági valóságot azonossá tennénk: a szuperbruttó bér azonos lenne a munkavállalói jövedelemmel, és el kell érni, hogy a béralkuk a szuperbruttó bér körül folyjanak. Ezzel egyszerűsödne a járulékrendszer, megszűnnének a közgazdaságilag értelmetlen kettősségek (munkaadó fizeti és munkavállaló fizeti).
A kormánynak azt az álláspontot kell képviselnie, hogy a forgalmi/fogyasztási adók, valamint a vállalkozási nyereségadó (társasági adó) szintjének, illetve utóbbi számítási módjának azonosnak kell lennie az Európai Unióban. Ez elejét venné az értelmetlen adóversenynek, biztosítaná a versenysemlegességet. És szűkebb területre vonná az adózással kapcsolatos nemzeti hatáskört.
Az egyesített nyugdíjjárulékot öregségi és nem öregségi részre kell osztani, és az öregségi rész szolgálna a „hagyományos” nyugdíj fedezetéül, a többi a rokkant- és hozzátartozói ellátások fedezetére. Az öregségi részt „szentként kell tisztelni”, annak mértékéhez a politika ne nyúljon évi rendszerességgel, az emberekben tudatosulhasson, hogy jövedelmük mekkora hányada szolgál nyugdíjcélokat. Akár több évtizedes átmenettel tervezve, a jelenlegi nyugdíjasoknak sérelmet nem okozva el kell érni, hogy a nyugdíj ugyanolyan adóköteles jövedelem legyen, mint bármely más, azzal az egyedüli lényeges különbséggel, hogy abból nem fizetnek nyugdíjjárulékot, de egészségbiztosítási járulékot és szja-t igen. A nyugdíj adóztatásának feltétele, hogy befizetésekor adómentes legyen, így halasztott adófizetésről lenne szó. Az szja csak a járulékfizetés után megmaradó összegre vonatkozna.
Célok és támogatások az adószisztémában
A személyijövedelemadó-rendszerben meg kell hagyni a nyugdíjcélú kedvezményeket, összevontan, független attól, hogy nyugdíjpénztárról, nyugdíj-előtakarékossági számláról vagy nyugdíjbiztosításról van-e szó. Az szja-rendszerbe vissza kell integrálni a munkáltatói nyugdíjpénztári tagdíjfizetést (ahogy 1999 előtt volt). A lakás-takarékpénztári befizetéseket pedig fel kell venni. Az 1997-ben létrejött lakás-takarékpénztárak erős lobbija elérte, hogy erre ne kerüljön sor. Üzleti érdekük így kívánta. Így jelenleg az állam olyan megtakarításokat is kiegészít, melyek a fekete/szürkegazdaságból származnak. Érdemes lenne megfontolni egyéb, hosszú távú lakás-előtakarékossági konstrukció támogatását is. Fentieken kívül más célt nem szabad az adórendszeren keresztül támogatni.
Családi adózás, jövedelemkutatás
A családi adózás ötletével állt elő a Fidesz és a KDNP. Konkrét tartalmáról nem sokat tudni. Legszűkebb értelmében ez az Orbán-kormány által bevezetett, majd a Gyurcsány-kormány által az adórendszerből kigyomlált, családi pótlékká alakított családi kedvezmény ismételt bevezetése lenne. Ennél többre nem is nagyon van szükség. Üzenetértéke és az adóelkerülők kiszűrése miatt megfontolandó a családi pótlék családi kedvezménnyé alakítása, alacsony jövedelműek esetén pedig a negatív jövedelemadózás bevezetése.
Végül, de nem utolsósorban az APEH keretein belül létrehozandó volna egy jövedelemkutató-csoport, mely tudományos igényű jövedelemalakulás-elemzésekkel lenne képes támogatni a kormányt és az Országgyűlést a társadalompolitika és intézményépítés munkájában.

A szerző közgazdász-szociológus

Németh György vitaindító cikkére szerkesztőségünk várja a hozzászólásokat.