Ludd tábornok katonái

A közelmúltban az Oriens nevezetű – a baloldali médiában Fidesz közelinek mondott – csapat Kilábalás. Tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendítéséről 2008 címmel nagy figyelmet keltő tanulmányt publikált. A közfigyelemnek a dokumentumra irányítása fontosabb volt annál, mintsem azt az önértékre és a szeszélyes véletlenre bízzák, ezért megállapításaikat és javaslataikat gondosan megírt forgatókönyvben rögzített menetrendet követve, fokozatosan, egyre több részletet elárulva tárták a laikus és a szakmai nyilvánosság elé. Ennek keretében a négy szerző – Barabás Gyula, Holtzer Péter, Orbán Krisztián és Vojnits Tamás – sűrűn megfordult a médiában, ahol szóban és írásban ismertették gondolatmenetük egészét vagy egy-egy részletét. Eljutottak Dobogókőre is, ahol meghívottként a kormány és a szocialista frakció válogatott tagjai előtt tarthattak prezentációt. Ha az Oriens valamihez biztosan közeli, az a Magyar Nemzeti Bank (többük dolgozott ott), de még inkább az OTP (még többjük kenyéradó gazdája). Talán nem túlzás az a feltételezés, hogy a Kilábalás mögött valójában Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója áll. De ha ez így túlzás is, az egészen biztos, hogy e tanulmány akarata ellenében nem születhetett volna meg.
A magyar nyilvánosságra sajnálatosan jellemző módon a Kilábalásnak nem kerekedett szakmai bírálata, csupán egyes javaslatainak elfogadhatóságáról vagy elutasításáról nyilatkoztak közgazdászok és politikusok. (A kormány még Dobogókőn elutasította.) Végül maguk a szerzők nyilvánították ki, hogy őrülnének, ha érdemi vita kerekedne. E sorok írójának nincs módja, hogy ebben minden részletre kiterjedően részt vegyen, de legalább megindítja, ha már avatottabb szerző erre eddig nem szánta rá magát. Kezdetnek néhány dicsérő szó: a tanulmány minden lényeges kérdésre kiterjedő, széles látószögről tanúskodó, kétségtelenül konzisztens munka, amely sok, eddig elhanyagolt, figyelemre is alig méltatott részletkérdésre irányítja a figyelmet. Mindez nem változtat azon, hogy bár az írás gondolatébresztő és vitaalapnak elfogadható, de véleményem szerint közös dolgaink, a jó ellenérvek megtalálása viszi igazán előre.
A Kilábalás két közgazdasági sarokponttal bír. Az egyik gazdaságunk duális szerkezete. A másik, hogy e duális szerkezet „a magyar gazdaság hosszú távú növekedését aláásó torz struktúra”. Az előbbi, a szerzők sugallatával ellentétben, nem új felismerés: régóta tudjuk, hogy gazdaságunkban a külföldi tulajdonban lévő nagy- és középvállalatok és hazai tulajdonú közép- és kisvállalatok élnek egymás mellett, de nem egymással – köszönhetően egyrészt a nem lényegtelen hatékonyságbeli különbségnek, másrészt, és most ez a fontosabb, a köztük lévő gazdasági kapcsolati háló meglehetősen ritkás voltának. A szerzők érdeme, hogy e helyzetet merik torznak nevezni, amely minősítés cselekvés után kiált, és ki/mi más is lehetne cselekvő, mint az állam. A piaci fundamentalisták, bár látják a duális gazdaságszerkezet egészségtelen voltát, de ennél erősebb kijelentésre nem hajlandók magukat ragadtatni, mert hitük szerint az idő, vagyis a piac feladata a gyógyítás. A mi sajnálatos tapasztalatunk viszont az, hogy ehhez közel két évtized sem volt elegendő. Hosszú távon pedig – mondta bő fél évszázaddal ezelőtt Keynes, a nagy angol közgazda – mindannyian halottak vagyunk.
A szerzők a két sarokpont rögzítése után arra a következtetésre jutottak, hogy a „magyar gazdaság eddigi növekedési modellje kifulladt”: ne reméljük, hogy gazdaságunkat a külföldiek tőkebefektetései dinamizálni tudják – ez az idő már elmúlt. (A Mercedes napokban bejelentett kecskeméti megtelepedése az utóbbi évek legjobb híre, de ez a fentieken mit sem változtat.) A feladat a gazdaság homogenizálása, vagyis a magyar tulajdonban lévő résznek a külföldi tulajdonban lévőhöz való közelítésével történő felszámolása. Ez a tanulmány nagyon fontos megállapítása, amelyet szintén nem most hallunk először: lényegében ezt vallotta Matolcsy György, az Orbán-kormány második gazdasági minisztere. Kevesen emlékeznek már, de amikor az 1998. évi választási kampányban a Fidesz 7 százalékos növekedésről beszélt, azt épp ebben az összefüggésben tette: a gazdaság két részének összeérését segítő gazdaságpolitika középtávon – a szinergiahatás okán – magasabb növekedési potenciált jelent.
E sorok írója eddig a pontig teljes mértékben egyetértett a tanulmány gondolatmenetével, sőt azon túl még azzal is, hogy a hazai tulajdonú kis-, sőt középvállalatok növekedési esélyei korlátozottak, többek között az adóelkerülésre, illetve – ami nagyrészt ugyanazt jelenti – a feketén foglalkoztatásra való támaszkodásuk miatt. Ennek következtében a forrásbevonás szinte lehetetlen (illetve nagyon költséges), az pedig teljesen, hogy a(z alapító-) tulajdonos magánál alkalmasabb személynek adja át a vezetést, aminek a növekedés során előbb-utóbb óhatatlanul be kell következnie. Súlyos és találó megállapítás, hogy a fentiek okán a kis- és középvállalkozások nem is igazán szándékoznak növekedni. Duális gazdaságunk ezen „oszlopának” jellemzése, és a környező, velünk „egyívású” országokkal való összehasonlítása a tanulmány legjobb, valóban új információkat adó része.
Ezek után érdeklődve vártam a konkrét, a hazai tulajdonú vállalkozások fejlődését támogató gazdaságpolitikai eszköztár leírását. Várhattam. Helyette arról esett szó, hogy „a kettészakadás első számú oka a munkát terhelő magas adó- és járulékszint”, mivel „a munkát terhelő adók magas szintje és folyamatos emelkedése eltorzítja a tőke és a munka relatív, egymáshoz viszonyított árát: a tőke olcsóbbá válik a munkához képest”. Erre a külföldi tulajdonú vállalatok a tőke és a munka mennyiségének módosításával – túltőkésítéssel és a munkakereslet csökkentésével – reagálnak (a hazai tulajdonú kis-, sőt középvállalatok pedig azzal, ami fentebb elhangzott). A megoldás: a munka adó- és járulékszintjét 1000 milliárd forinttal úgy csökkentik, hogy egyrészt a nettó bérek, másrészt a vállalati profitok nőjenek (főleg a hazai cégek esetén; mindezért cserébe elsősorban a szociális kiadásokat, köztük a nyugdíjakat kell lefaragni). Az eredmény: a hazai cégek kifehéredése, tőkéhez jutásuk könnyebbé válása, és a megjött kedv a növekedésre. A külföldiek pedig kevésbé ruháznak be gépekbe és berendezésekbe, inkább munkaerőt vesznek fel.
A Kilábalás – kilábalás közben – betévedt a zsákutcába, méghozzá egyszerre többe. Először is a „munkát terhelő adók és járulékok” fogalma közgazdasági értelemben szakszerűtlen, kizárólag a „munkavállalói jövedelem” fogalma a szakszerű: az adózó a munkavállalói jövedelméből fizet adót és járulékot, melyért cserébe nyugdíjat, egészségügyi ellátást, közoktatást, közbiztonságot stb. kap (a színvonal ettől független kérdés), s ezek nem a munkáját „terhelik”, hanem munkája ellenértékéből maga fizeti. A munkavállalói jövedelemre pedig – a minimálbér és környékének kivételével – nem lehet azt mondani, hogy „magas”, hanem csak azt, hogy piaci. Érdemes megjegyezni, a „munkát terhelő adók és járulékok” fogalma azért is hamis, mert a forgalmi/jövedéki adók is a munkát – pontosabban a (nettó) munkabért – terhelik, csak azt a munkabér-tulajdonosok áruk és szolgáltatások vásárlásakor, nem pedig munkabérük kifizetésével egyidejűleg fizetik (amit a munkaadó csak technikai értelemben teljesít).
A „munkát terhelő adók és járulékok” csökkentése közgazdasági értelemben tekintve a munkajövedelmek egy részének vállalkozói profittá alakítása. A Kilábalás lényegében arra tesz javaslatot, hogy az adó- és járulékrendszer módosításával a hazai vállalkozásokat saját alkalmazottaik részesítsék tőkeinjekcióban, úgy emelve meg profitabilitásuk, hogy ahhoz kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Ez, pozitív értelmezésben, eredeti tőkefelhalmozást jelent: az így meggazdagodó vállalkozók profitjukat vállalkozásukba forgatják, beruháznak, munkahelyet teremtenek stb., amivel nemcsak az ország, hanem munkavállalóik (majdani) jólétét is megalapozzák. De van negatív értelmezés is: a vállalkozóknak meggazdagodásuk érdekében még annyira sem kell gyakorolniuk vállalkozói erényeiket, mint eddig, mert növekvő jövedelmezőségüket biztosítja a „tehercsökkentő” gazdaságpolitika. Ennek következtében nagyobbra lehet cserélni az autót, Spanyolország helyett Floridában lehet házat vásárolni stb. Amikor a vállalkozókat kérdezik a gazdaságpolitikai teendőkről, persze, hogy az adó- és járulékcsökkentést sorolják az első vagy az első helyek egyikére. Ki az a bolond, aki lemond arról a profitról, amit munka nélkül megkaphat? Ha ennek érdekében a magas adókra és járulékokra kell panaszkodni, hát panaszkodik. Ahhoz nem kellenek különösebb vállalkozói erények.
E sorok írója hagyja magát meggyőzni arról (bár kételkedik, hogy ügydöntő érveket bárki képes megfogalmazni), hogy alapos okkal hihetünk a pozitív forgatókönyvben: eredeti tőkefelhalmozásra nem csupán szükségünk van, de az meg is valósítható, s abból az ország egészének, nem csupán a kedvezményezett keveseknek származik haszna. Viszont súlyos közgazdasági tévedésnek tartja, hogy a Kilábalás a „munkát terhelő magas adó- és járulékszint”-et okolja a külföldi vállalatok túltőkésítettségéért és szerény mértékű munkakeresletéért (értsd: kevés dolgozót alkalmaznak). A tanulmány szakszerűtlenül említ „túltőkésítettség”-et (ez a vállalatnál a termelési folyamathoz nem szükséges, osztalékként bármikor kifizethető pénzeket jelenti), de tudjuk, mire gondol: Magyarországra a viszonylag magas technikai fejlettséget és komoly szaktudást igénylő tevékenységeiket hozták a multinacionális vállalatok. Közvetlenül a high-tech alatti szintet. Másképp: a technikai-technológiai „felső középosztályt”. Ami Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában van, az ezzel nem összemérhető. Például a szlovák „gazdasági csoda” az autó- és autóalkatrész-gyártás letelepedésén alapul, amely nagy tömegű, közepes színvonalú betanított munkahelyeket jelent. Ez persze nem megvetendő, de Magyarország ennél előrébb van – technikai-technológiai tekintetben legalábbis.
A Kilábalás szóban forgó részét olvasva felsejlik előttem a korai munkásmozgalom története, abban is a valóságban nem létezett Nat Ludd tábornok alakja, aki a 19. század legelején munkanélkülivé vált angol munkásokat munkanélküliségük okozói, a gépek ellen vezette. A géprombolók közgazdasági értelemben nem tettek mást, mint csökkentették a textilipari vállalatok „túltőkésítettségét”, hogy így orvosolják az erőforrások „torz” allokációját, hogy gépek vásárlása helyett inkább a munkakeresletet fokozzák. Pedig a kiszolgáltatott, nyomorult angol proletárok munkáját akkor még nem „terhelték” adók és járulékok.
Az Oriens munkája valóban úttörő. Megalkották a tudományos luddizmust.
Magyarország gazdasága bajban van. Hogy mik az okok és mi a gyógymód, az nem egészen világos. Az viszont világos, hogy hatékony orvoslás csak úgy lehetséges, ha előbb pontos diagnózist tudunk felállítani. Ehhez becsületben megőszült professzorokat kell konzíliumra hívni, s az is eredmény, ha kevesebb lesz a véleményük, mint a számuk. De gyógyszerügynököt ne hívjunk. Mert egészen biztos, hogy orvosságul olyan gyógyszert ajánl, amelyet éppen cége gyárt.