Magyarok forrása

A magyarországi reneszánsz év és Hunyadi Mátyás trónra lépésének 550. évfordulója alkalmából érdemes emlékeznünk arra, hogy történelmünk során számos alkalommal fordultunk idegen hatalmakhoz segítségüket kérve. Ám ez nem volt mindig így. Mátyás király uralkodása alatt a központi hatalom annyira megerősödött, hogy külországi uralkodó, Aragóniai Ferdinánd nápolyi király kérésére a Magyar Királyság nyújtott katonai segítséget, amivel hozzájárult ahhoz, hogy a Szentszék által szervezett keresztény katonai koalíció megállítsa az oszmán előnyomulást Dél-Itália, illetve Nyugat-Európa országai felé. Mátyás személyiségét különböző megközelítésekből vizsgálhatjuk: uralkodóként, politikusként, diplomataként, mecénásként a tudomány, a kultúra, a művészet területén, és katonaként, aki élénken érdeklődött az ország történelmi múltja és a hadtudomány kérdései iránt. Éppen e sokoldalúságban áll az ő reneszánsz karaktere, amely Aurelio Brandolini, az udvarában élő humanista szerint hasonlóvá teszi őt Lorenzo de Medicihez. Állíthatjuk, hogy Mátyás is magnifico.
Néhány megjegyzést szeretnék tenni katonai stratégiájával kapcsolatban annak alátámasztására, hogy a magyar reneszánsz Mátyás személyében erősen nemzeti jellegű. A történelmi múlt iránti érdeklődése késztette arra, hogy megbízza Bonfinit, Pietro Ransanót, Galeotto Marziót és más udvarában élő krónikaírókat, hogy írják meg az ország történelmét. Ezek a munkák egyszerre tekinthetők humanista és magyar szellemiségű műveknek, amelyek segítették a magyar nemességet a nemzeti öntudat kialakításában, az önismeret elmélyítésében.
Az idegen házból való királyok – Luxemburgi Zsigmond, Jagelló Ulászló, Habsburg Albert és László – uralkodása után a magyar származású Mátyás korában az antikvitásnak a magyar nemzeti öntudattal ötvözött kultusza terjedt el. A magyarországi humanizmus és az antik műveltség eszményének újjászületése Mátyás tudományos és művészeti érdeklődésének köszönhetően virágzott ki az országban. Elegendő itt Vitéz János tudományos és tudományszervező, illetve Janus Pannonius közéleti és irodalmi tevékenységére utalnunk.
Mátyás nem származott előkelő uralkodói családból, ezért szüksége volt arra, hogy nemzetközi tekintélyt szerezzen az európai közvélemény előtt, hírnévre tegyen szert, így igénybe vette az udvarában élő olasz humanisták, krónikaírók szolgálatait. A katonastratégával kapcsolatban két alapvető tényt kell megemlítenünk: a katonauralkodó fővezéri gesztusával létrehozta az államfőtől függő fekete seregét, és kiválasztott egy tapasztalt kapitányi gárdát Báthori István, Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Geréb Mátyás, a Szapolyaiak és mások személyében, akik jól ismerték a török harcmodort, a támadó és védő várostrom taktikáját. Közülük kerültek ki a katonabánok, akik mint kormányzók felelősek voltak a déli végvidék védelméért. Ilyen személyiség volt az idősebb Magyar Balázs, aki már Hunyadi János szolgálatában kitűnt kiváló katonai parancsnoki képességeivel. Korábban a Felvidéken és Morvaországban a magyar csapatok főparancsnoka volt, majd Szlovéniában a török betörések útját állta, illetve a dalmáciai tengerparton a velenceiek terjeszkedését nehezítette meg; az 1470–80-as esztendőkben erdélyi vajda, illetve bosnyák, szlavón, horvát, dalmát bán. A törökök harcmodora mellett jól ismerte a hagyományos itáliai várostromtaktikát, amelynél a támadást jókora távolságból vezérelték, s emiatt az volt a hátránya, hogy a lövegek nem tehettek kárt a várfalakban, a laza ostromzár pedig nem akadályozta a várvédelem könnyűlovasainak a kitöréseit.
Mátyás megosztotta figyelmét a török veszély és személyes nyugati intenciói – Csehország, Ausztria bekebelezése, illetve a császári korona megszerzése – között. Vádolták, hogy elhanyagolja a törökellenes harcot, a beszedett hadiadót nem a főellenség elleni harcra fordítja. Ugyanakkor délen olyan védelmi végvárrendszert állított fel, amelynek köszönhetően 1521-ig, Nándorfehérvár elestéig az ország belseje biztonságban élt. Jajca, Szabács, Szörény, Nándorfehérvár, Vajdahunyad vára, győzelem Vasluinál (Moldva), Kenyérmezőnél jelzi ennek a katonai stratégiának a hatékonyságát. A korabeli olasz krónikaírók – Antonio Costanzi, Alessandro Cortesi, Ugolino di Vieri és különösen a ferrarai Ludovico Carbone – katonai rátermettségét és stratégaerényeit dicsérik. Ezek az írások nem a középkorban népszerű eseményelbeszélések, krónikák voltak, hanem a dialogizálás, az apológia, a históriás ének keretei között hitelességüknél fogva a történettudomány korai eredményeinek tekinthetők.
Mátyás folyamatosan figyelte a török hadsereg mozgását, és diplomáciai úton a közeledő veszélyre figyelmeztetett. Így 1465-ben értesítette római követségét, hogy a törökök Magyarország, Csehország, valamint Dalmácia és Itália elfoglalását tervezik. A magyar uralkodó 1480 nyarán az isztambuli udvarból származó kémjelentések alapján Aragóniai Ferdinándot arról értesítette, hogy a törökök tengeri úton Apulia ellen támadást terveznek, tehát készüljön föl a támadás kivédésére. Nem Mátyás volt az egyetlen személyiség, aki jelezte a törökök készülődését Apulia megtámadására. 1480 közepén Paolai Szent Ferenc, az Eremo di Paterno Calabro kolostor építője és a minorita szerzetesközösség vezetője misztikus látomásáról számolt be a cosenzai királyi biztosnak. Otrantóra utalva így fogalmazott: „Ó, boldogtalan város, ezernyi holttest borítja majd utcáidat, ezernyi keresztény ember vére áztatja majd kövezetedet.” Nem hallgattak rá, az aragóniai udvar defetistának minősítette, és lebecsülte a veszélyt, amelyet akkor már a ragusai Valonából érkező hírek is megerősítettek.
Aragóniai Beatrixszel kötött házassága révén Mátyás az egyik legelőkelőbb európai dinasztiával került rokonságba. A Magyar és a Nápolyi Királyság között létrejött politikai összeköttetés beilleszkedett az általános európai hadi készülődésbe. Mátyás szemében a török ellen hasznosnak tűnt a Nápollyal való szövetség, ami az otrantói vállalkozás során igazolódott. A török elleni harc Európa-szerte ismertté tette a magyar uralkodó nevét, ami növelte Mátyás és országa nemzetközi tekintélyét.
A történelmi emlékezet, a hősi múlttal való azonosulás jellemző vonása a pugliai embernek. Jól példázza ezt Otranto, ahol emlékmű, relikviákat őrző templomoltár idézi az 1480–81. év tragikus eseményeit, amelyekre egyrészt az aragóniai vár, másrészt a Piazza De Gasperiről nyíló Via dei Martiri Ungheresi utcanév is utal. Önkéntelenül felmerül a kérdés: kik voltak ezek a magyar mártírok? A válasz előtt néhány történelmi tény. Otranto Olaszország kelet felé néző városa, a középkorban velencei, genovai, firenzei kereskedők találkozóhelye volt. A nyugat felé nyomuló oszmánok, mivel a magyarországi fronton nem értek el eredményt, Puglia megtámadására szánták el magukat. A török hadvezetést ebben az elhatározásában két körülmény is megerősítette. Egyrészt a firenzeiektől értesültek arról, hogy a nápolyi csapatok Toscanában a Mediciek ellen harcolnak, másrészt a Nápolyi Királysággal rossz viszonyban lévő velenceiek követeik útján katonai fellépésre buzdították az isztambuli udvart, és azzal érveltek, hogy korábban jelentős pugliai városok, mint Brindisi, Lecce, Taranto és mások Konstantinápoly tulajdonában voltak, Isztambul tehát jogot formálhat arra, hogy fennhatósága alá kerüljenek.
Ilyen előzmények után – 1480 júliusában 150 gályából álló flottával, 18 ezer tengerész katonával és Ahmed Gedik pasa vezérletével – a törökök megtámadták Otrantót, és kéthetes, több mint 12 ezer ember életét követelő ostrom után elfoglalták a várost. Gedik hitehagyott keresztény volt, akit korábban Jacomettónak hívtak. Ez a körülmény részben magyarázhatja kegyetlen eljárását. Az ostrom után 800 életben maradt polgárt a városhoz közeli Minerva-dombra terelt, és ott felszólította őket, hogy térjenek át a muzulmán hitre, ellenkező esetben lefejezik őket. Mivel egyetlen otrantói sem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét, a török tengerészek mindannyiukat lemészárolták. Ők lettek az otrantói mártírok, 1771-ben XIV. Kelemen pápa hirdette ki a boldoggá avatásukat.
Aragóniai Alfonz apja parancsára elhagyta a toscanai frontot, ahol a pápai fegyveresekkel karöltve Firenze ellen bosszúhadjáratot folytatott, mivel a Pazzi-összeesküvésben részt vevő Salviati pisai érseket a firenzeiek felakasztották. Lorenzo de Medici rávette Ferdinánd királyt, hogy szakadjon el a pápától; a török partraszállás hírére aztán a pápa is felhagyott az ellenségeskedéssel, és minden energiáját a keresztény katonai liga megszervezésére fordította. Alfonz seregével Otranto visszafoglalására indult, de nem tudott áttörést elérni, mert nem ismerte a törökök harcmodorát. Apósa, Aragóniai Ferdinánd kérésére Mátyás király Magyar Balázs parancsnoklásával mintegy ezer főből – gyalogos puskásból és páncélos lovagból – álló segélycsapatot küldött Otrantóba. A magyar segélycsapat a Minerva-dombon lévő erőddel védett forrásokat súlyos emberáldozat árán visszafoglalta. A törökök az éhségtől és különösen a szomjúságtól gyötörten, a várból való számos sikertelen kitörési kísérlet után, 1481 szeptemberében szabad elvonulást kérve megadták magukat, és elhagyták Otrantót. A hálás otrantóiak ezért nevezték el a Minerva-forrást „fontana degli ungheri”-nek, a visszafoglalás során elesett magyar katonákra pedig a Via dei Martiri Ungheresi utcanév emlékeztet.
Otranto felszabadításának jelentőségét magyar és európai szempontból érdemes mérlegelni. A bárók hatalmának letörése révén elért hatalmi koncentráció, valamint Mátyás kiegyensúlyozó külpolitikája lehetővé tette, hogy a magyar uralkodó külföldi kérésre segélycsapatot küldjön először Otranto felszabadítására, majd 1486-ban Nápoly és a Szentszék konfliktusának rendezéséhez 1700 fegyverest. Ő azonban számos ígéret ellenére nem kapott érdemi segítséget. 1488-ban bírálta a pápát és a nyugati hatalmakat azért, mert nem támogatták törökellenes küzdelmében. Ugyanakkor Otrantóra így emlékezett: „Amikor a törökök Itáliába törtek és Otrantót elfoglalták, segítségemet ez alkalommal sem vontam meg. Őszentsége Sixtus pápa levelét megkapva azonnal és saját költségemen válogatott csapatokat küldtem Otranto visszafoglalására, amelyeket csak akkor hívtam vissza, amikor Itália békéje biztosítva volt. Pedig ha Otrantót az ellenség kezéből ki nem ragadom, és ha ezenfelül a szultán halála be nem következik, egész Itália és a Szentszék is megérezte volna a veszélyes következményeket.” Az már a nemzetközi politika körébe tartozó esemény, hogy Ferdinánd és Lorenzo de Medici békét kötött, így létrejött egy keresztény katonai liga pápai, nápolyi, pugliai, firenzei, spanyol, portugál és magyar részvétellel, de Velence ellenkezésével, amely mindig is rivalizált Nápollyal a mediterráneum feletti ellenőrzés kérdésében. Otranto jelentőségét a megtörtént eseményeken és az áldozatok sorsán túl az adja, ami nem történt meg. Az eredeti török haditerv szerint ugyanis Lecce és Brindisi elfoglalása után következett volna Dél-Itália meghódítása, majd Franciaország felé hajózva egyesülés a spanyolországi arab muzulmánokkal. Ez volt az a stratégia, amelyet a keresztény koalíció, benne Magyar Balázs csapata, meghiúsított, amivel azt is elérte, hogy Dél-Itáliából véglegesen kiszorult a török. Az események ilyen alakulásában szerepet játszott II. Mehmednek 1481 tavaszán bekövetkezett halála, az utódlás körüli viszály, valamint az oszmán hadsereg egy részének keleti, turkesztáni és karamaniai lekötöttsége.