Magyarok verme

Alig akad olyan gazdag múltú, egyszersmind véres történelmű tájéka a történelmi Magyarországnak, mint a dél-erdélyi Alsó-Fehér megye. Jóllehet az Erdély-járó magyarok többsége e vidék mellett úgy suhan el, ha a Maros menti országúton közelíti meg a Székelyföldet, mintha soha nem is létezett volna: talán megáll Gyulafehérváron vagy Nagyenyeden néhány órácskára, elmereng a daliás időkön és regényes emlékeiken, de kevesen veszik a fáradságot, még inkább a bátorságot, hogy alámerüljenek oda, ahová az egész vármegye alámerült másfél évszázaddal ezelőtt. Aki ezt megteszi – akár túl fekete, akár túl fehér képe van bizonyos történelmi korszakainkról –, annak többé nem adatik meg a tudatlanság konformizmusa.
„Vót egy gambúci ember, gombostelki. Mikor már az öreg halálán vót, nagybeteg vót a vénember, halt meg Asztalos, aszondta, hogy:
– Mink magyarok vótunk. Ne felejtsétek el, hogy mi magyarokbúl indultunk el, csak átkeresztelkedtünk románra, már az őseink!
A két gyerek, azok olyan rosszindulatúak vótak, felborították az asztalt, hogy ők hogyan lehettek volna magyarok, s ki nem állhassák a magyarokat. Ők nem vótak magyarok!
– De ti magyarok vagytok. Mi magyarokból indultunk el” – szól egy magyarbükkösi mesélő története mindazoknak, akik azt a képzetet dédelgetik, hogy csángók leginkább a megnyugtatóan messzi Moldvában élnek, nem pedig néhány száz kilométerre – olykor csak kőhajításnyira – mai határainktól.
Magyar Zoltán etnográfus-irodalmár a XXI. század első esztendőiben járta be kerékpárral vagy az apostolok lován Alsó-Fehér vármegye elfeledett településeit, amelyeken hol az utolsó ott élő magyarokat, hol szerencsésen megmaradt több száz fős közösségeket faggathatott történelmi emlékezetükről és az erőszakos beolvasztás gyilkos eseményeiről. Ez a legalább a IX. századtól magyarok lakta térség a tatárjárástól kezdve a XX. század közepéig felvonulási területe volt a legkülönfélébb martalócseregeknek; így az egykor homogén népességű megye a XVI. század végétől rohamosan veszítette magyarságát. „Nem ismerünk apát, anyát, / Kivágunk minden almafát […] / Kurvának visszük lányodat, / S ha nem mondod, hogy köszönöm, / Lebunkózunk a küszöbön” – hangzik egy XVII. századi zsoldosnóta, érzékeltetvén Alsó-Fehér sok évszázados viszontagságait.
Mint Magyar írja, nem véletlen, hogy az általa gyűjtött mondákban 1848 népi emlékezete a leghangsúlyosabb. Valóban nehéz volna feledni a szabadságharc idején a román szabadcsapatok állati kegyetlenségével és az osztrákok találékonyságával végrehajtott genocídiumot, amely megpecsételte az itteni maradék magyarság sorsát, illetve a túlélőket kényszerrománná tette. Aki végigböngészi a királyi bortermő vidék, a Hegyalja vagy az iskolaváros, Nagyenyed felprédálásáról szóló népi történeteket, a megcsonkított, meggyalázott asszonyok, a járomba fogott professzorok vagy az elevenen elégetettek emlékeit, az talán többé nem megy el közönyösen a most is a falvak határában domboruló magyar tömegsírok mellett.
Magyar Zoltán mondagyűjteménye felkavaró olvasmány. A gyimesi, kalotaszegi, herencsényi, szilágysági kötetei után ezt is, kiváltképpen ezt, kötelezővé tenném a középiskolások számára. Bevezetője alapos és elgondolkodtató tanulmány a néprajzosoktól nem igazán megszokott, rokonszenvesen bensőséges fejezettel az „adatközlőkről”: azokról a magyar mesélőkről, akik hírmondónak maradtak meg Alsó-Fehér megye elzárt völgyeiben. Akik újra és újra elmondják, hogy tudja, akit illet: „Itt ez az Apahida magyar falu vót. És bevitték egy nagy gödörbe őket, és meglőtték. Csak aki megadta magát, románnak, az maradott meg. De most már csak románok vannak. Azt is mondják annak a gödörnek, ahová temették: Groapa Ungurilor. Magyarok verme – magyarul. […] Ez tizennyolcban vót, mikor átadták Erdélyt a románoknak.”
(Magyar Zoltán: Népmondák Erdély szívében. Alsó-Fehér megye mondahagyománya. Magyar Népköltészet Tára, VIII. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 3500 forint)