Amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1974 októberében Bécsben tartott jubileumi, 75. ülésszakán 39:20-as szavazási aránnyal Moszkvának ítélte oda a XXII. nyári ötkarikás játékok rendezésének jogát Los Angeles ellenében, sporttörténelmi döntés született. A házigazda első alkalommal került ki a szocialista táborból. Öt év telt el a készülődés jegyében, mígnem 1980 januárjában az Egyesült Államok kormánya annak ürügyén, hogy a szovjetek megszállták Afganisztánt, példátlan ellenkampányt indított. Jimmy Carter elnök az olimpia bojkottálására szólította fel a világot, majd azt javasolta, hogy a játékokat ne a Szovjetunióban, hanem más országban rendezzék meg, halasszák el, illetve egyáltalán ne tartsák meg. A politikai akció fennállása óta a legválságosabb helyzetbe hozta a NOB-ot, és veszélybe sodorta az egész olimpiai mozgalom jövőjét. Lord Killanin, a NOB akkori ír elnöke azonban szilárdan kitartott. Carter végül csak „fél sikert” könyvelhetett el. Az olimpiára hatvankét ország nem fogadta el a meghívást (!), többségük a bojkottra mondott igent, de akadtak, amelyek pénzszűke miatt maradtak távol. A részt vevő nemzetek száma nyolcvanegy lett; 1956 óta nem volt ilyen gyér az érdeklődés. A szabad nyugati világ országai közül azonban Olasz- és Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyol-, Svéd- és Görögország is elküldte a sportolóit Moszkvába; igaz, győzteseik tiszteletére az olimpiai lobogót vonták fel, és az olimpiai himnusz szólt. Az Egyesült Államok mellett az NSZK, Japán, Kanada, valamint az ebbe az ideológiai sorba nem illeszkedő Kína számított jelentős hiányzónak.
Igazából csak a női gyeplabdamérkőzés megtartását veszélyeztette a bojkott. Tudniillik az előzőleg részvételét jelző hat nemzet sportolói közül ötnek a képviselői nem mentek el Moszkvába, és így a Szovjetunió maradt volna az egyetlen induló. A szervezők villámgyorsan meghívót küldtek öt másik országnak, utolsóként Zimbabwénak, ahol csak a megnyitó előtti hétvégén állt össze a válogatott keret. Csodák csodájára azonban ez a szedett-vedett társaság nyerte meg az olimpiát, megszerezve az afrikai ország történetének első ötkarikás aranyát.
Azért a színvonalra nem ez volt a jellemző. A játékok során harminchat világcsúcs született, és Moszkva a nézőszámban is rekordot javított. Hivatalosan több mint ötmillióan tekintették meg a versenyeket, de ebbe vélhetően vastagon fogó ceruzával számolták bele például a maratoni futás közönségét is. S ma már az is megmosolyogtató, hogy a több mint kétezer elvégzett doppingvizsgálat mindegyikének negatív lett az eredménye. Végső soron a NOB zavarkeltőnek nevezte ugyan a szovjet politikát, ám azt állapította meg, hogy Moszkva méltóképpen rendezte meg az olimpiát. A záróünnepségen az élőképen megjelent könnyező Misa mackó milliók szívébe lopta be magát, a kedves bocs minden bizonnyal az olimpiatörténet legsikeresebb kabalafigurája. (Emlékszik még valaki a két athéni gnómra, Athénára és Phévoszra vagy akár a nevükre?)
A vetélytársak távolmaradása miatt egyértelműen érvényesült a Szovjetunió (80 arany, 69 ezüst, 46 bronz) és az NDK (47–37–42) fölénye, Bulgária jócskán lemaradva (8–16–17) végzett az éremtábla harmadik helyén. Kuba (8–7–5) és Olaszország (8–3–4) után pedig a hatodik helyen mi következtünk hét arany-, tíz ezüst- és tizenöt bronzéremmel.
Tornában a szovjet Alekszandr Gyityatyin nyolc érmet – köztük három aranyat – szerzett, ennyit még soha senkinek nem sikerült összegyűjtenie egy olimpián. A nőknél a román Nadia Comăneci kettőt tudott hozzátenni a montreali három aranyához, Moszkvában nem engedtek neki többet a hazai tornásznők ellenében. Ökölvívásban a kubai Teófilo Stevenson harmadik aranyérmét nyerte nehézsúlyban, ám míg Münchenben és Montrealban egyetlen ellenfele sem maradt talpon a gongig, most az elődöntőben Lévai István keményen megszorongatta. Nem csupán az atlétika, hanem az egész olimpia legnagyobb párharcát két brit, Steve Ovett és Sebastian Coe vívta: 800 méteren Coe volt a világcsúcstartó, de eltaktikázta magát, és kikapott honfitársától. 1500-on Ovettnek állt a zászló, végül azonban csak harmadik lett. Coe mellett a keletnémet Jürgen Straub is megelőzte. Nem kis meglepetést okozott egy nagyapó kinézetű etióp kis ember, a mindössze 162 centiméter magas és 56 kilogramm testsúlyú Miruts Yifter, aki 5000 és 10 000 méteren is győzött. Az uszodából pedig Vlagyimir Szalnyikov produkciója említésre méltó: a szovjet versenyző 1500 méter gyorson elsőként törte át a 15 perces álomhatárt, beírva magát a úszósport héroszai közé.
Ami bennünket illet, Moszkvában 263 sportolónk indult, se előtte, se azóta nem állt össze ilyen nagy létszámú magyar ötkarikás csapat. Hét aranyérmünkből az elsőt Varga Károly jószerivel ismeretlenül szerezte a sportpuskások 60 lövéses fekvő számában. Birkózásban voltak aranyesélyeink, és kettő be is jött a kötöttfogásban: Növényi Norbert a 90 kilogrammos, Kocsis Ferenc a 74 kilogrammos súlycsoportban nyert, Tóth István döntőjét a 62 kilogrammban viszont csúnyán elcsalták a zsűriasztalnál… A tornaversenyeken Magyar Zoltán ellen nem lehetett ármánykodni, lólengésben kerek 10 pontos gyakorlattal védte meg montreali elsőségét. A férfi 200 méteres hátúszást a 17 éves Wladár Sándor nyerte meg Verrasztó Zoltán előtt. Hatodik aranyérmünket az idén elhunyt Baczakó Péter szerezte a súlyemelés félnehézsúlyú kategóriájában, kihasználva a lehetőséget, hogy a favorit szovjet David Rigert szakításban kiesett. A hetedik aranyat pedig a Foltán László, Vaskuti István C–2 500-as egység lapátolta be. Az is belefért, hogy Vaskuti elnézze a bójasorokat, és a kelleténél hamarabb rúgja be a hajót. Ugyanakkor Wichmann Tamás C–1 1000-en, amikor végérvényesen eldőlt, hogy az olimpiai bajnoki cím sokadik nekifutásra sem jön össze neki, letette a lapátot, és utolsóként csorgott be…. Az is kellemetlen volt, hogy vívóink is arany nélkül maradtak, címvédő pólósaink csak bronzérmesek lettek. Összességében: Moszkvában maradt hiányérzetünk.
Négy évet ugorva az olimpiai históriában, 1984-ben már Los Angeles lehetett a házigazda, és az amerikaik visszakapták a kölcsönt a bojkottért a Szovjetuniótól. Ekkor Moszkvából szóltak oda barátian a testvéri országoknak, hogy nem kellene elutazni az Egyesült Államokba (a mondvacsinált ok az volt, hogy nem garantált a sportolók biztonsága a tengerentúlon), és a „tanácsot” Budapesten is megfogadták. Bukarestben és Belgrádban viszont nem, és a románok nyertek is egy szakajtónyi érmet, de ennyire ne szaladjunk előre.
A források mind kiemelik, hogy Los Angeles az amerikai kormány anyagi támogatása nélkül, a magánszektor forrásait felhasználva, elsőként szponzorok bevonásával rendezte meg az olimpiát, 223 millió dolláros nyereséget produkálva, s egyszersmind utat mutatott az eljövendő házigazdáknak is. A keleti tömb bojkottja ellenére az olimpián hatalmas részvételi rekord született: 140 ország versenyzői indultak, magasan túlszárnyalva az addigi csúcsot jelentő 1972-es müncheni játékok 121 részt vevő nemzetét. A megnyitó hamisítatlanul hollywoodi volt, még egy NASA-tól kölcsönzött robot is alászállt az égből. Az 1932-es játékokra felhúzott Coliseum 85 ezer jegytulajdonosa és kétmilliárd tévénéző szeme láttára a berlini olimpián négy aranyat szerzett Jesse Owens egyik unokája hozta be a lángot a stadionba, a kandeláberben Rafer Johnson, a római játékok tízpróbabajnoka lobbantotta fel a tüzet, az esküt pedig Edwin Moses mondta. Szegény Moses nagyon izgulhatott, mert igencsak meggyűlt a baja a szöveggel. Néhány nappal később a pályán könnyebb dolga volt, amikor a 400 méteres gátfutásban duplázott 1976 után. S ha Moszkvában is ott lehetett volna… Los Angelesben azonban akadt egy nála is nagyobb egyéniség, mégpedig Carl Lewis. Az akkor 23 éves atléta megnyerte a klasszikus 100 méteres síkfutást, a 200-ast, első lett a 4x100-as váltóval és távolugrásban is. Vagyis ugyanazt a bravúrt vitte véghez, mint amit a nagy előd, Owens 1936-ban! Lewis mellett olyan csillagok szorultak háttérbe, mint a tízpróba címvédőjeként a brit Daley Thompson, az 1500-on újra győztes Coe, a három aranyérmet szerző, női 200-on, 400-on és 4x400-on első amerikai Valerie Brisco-Hooks vagy a női magasugrásban tizenkét év szünet után újra megkoronázott német Ulrike Meyfarth.
Úszásban is akadtak triplázók: a férfiaknál Rowdy Gaines és Rick Carey, a nőknél Mary T. Meagher és Tracy Caulkins, mindannyian az Egyesült Államok színeiben. S egy kuriózum: a női 100 méteres gyorsúszásban két aranyérmet adtak ki, miután két amerikai, Carrie Steinseifer és Nancy Hogshead századmásodpercre egyszerre csapott be a célba. Az Egyesült Államok győztes férfi-kosárlabdacsapatában olyan játékosok szerepeltek, mint Michael Jordan, Patrick Ewing, Chris Mullin, Sam Perkins, Alvin Robertson. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez volt az első „dreamteam”. A házigazdák nem lehettek elégedetlenek a tornaversenyeken sem. Öt aranyérmet tartottak otthon, és a női összetettet a nagy kedvenc Mary Lou Retton nyerte. A legnagyobb éremhalmozónak azonban négy arany- és egy ezüstérmével a romániai Szabó Katalin bizonyult, egy zágoni székely család legkisebb gyermeke. Az már egy másik történet, hogy hiába lett ő a román csapat messze legeredményesebb versenyzője, hazatérve az állami vezetés semmibe vette. Minden aranyéremért egy autó járt volna, de ő egyet sem kapott, a beígért pénzjutalomból egyetlen lejt sem látott, a Ceausescu-rezsim alatt azonban nem volt tanácsos méltatlankodni.
Los Angelest illetően feltétlenül meg kell említeni, hogy a szovjet, keletnémet, bolgár, magyar, csehszlovák, lengyel és kubai sportolók távollétében a súlyemelés teljesen komolytalanná vált, de a birkózás, a kajak-kenu és az öttusa színvonala is erősen megsínylette a szocialista bojkottot. Azt mondani sem kell, hogy a Los Angeles-i éremtablón az Egyesült Államok óriási fölénnyel lett első (83–61–30), megelőzve Romániát (20–16–17) és az NSZK-t (17–19–23), s ezen a táblázaton sajnos hiába keressük Magyarországot. A mieink csupán a Barátság versenyeken bizonyíthattak…
origo.hu
Már ügyészségi ellenőrzés mellett zajlik a nyomozás Márki-Zay Péter főtérfelújítási botrányában
