Monoki szindróma és segélypolitika

Nagy visszhangot kapott a monoki polgármester kezdeményezése, miszerint a településen a segélyek kifizetését feltételhez kötik, csak az juthat pénzéhez, aki bizonyos mennyiségű közmunkát hajlandó végezni. A baloldali, valójában nagytőkepárti, neoliberális sajtó azonnal támadásba lendült a tervezet ellen, ugyanakkor az egyszerű emberek tömegei nagyon is helyeslik a kezdeményezést, mert úgy érzik, hogy nem igazságos, hogy egyesek munka nélkül juthatnak jövedelemhez. Ez az írás a sajtópolémia kapcsán reflektorfénybe került segélyen élő réteg, egy alternatív életstratégia kialakulásáról, gazdasági és politikai szerepéről és a közjóra gyakorolt hatásáról szándékozik némi információt nyújtani.
A neoliberális magyar kapitalizmusban nagy versengés van az egyének között; a fő erőforrás, a pénz megszerzése a cél, amivel persze minden megvehető. A népességben a kompetitív képességek sokfélék, vannak erős és gyenge egyének. A legerősebb erőforrás-megszerző képességgel (első versenykategória) azok a személyek rendelkeznek, akik már eleve nagy mennyiségű pénzt birtokolnak. Ezzel a fő erőforrással más versenykategóriákba tartozók munkáját vásárolják meg, és a munkafolyamat végére pluszerőforráshoz, profithoz jutnak. Alattuk vannak azok, akik valamilyen eladható speciális tudással rendelkeznek. E második versenykategória sok embert foglal magába és tovább osztható. A felső régiót azok alkotják, akik bonyolult, nehezen megszerezhető tudással bírnak, idetartoznak például a közgazdászok, a jogászok, az orvosok, a mérnökök, általában az értelmiség jó része. Mások tudása inkább manuális, az alsó régiót a mesteremberek alkotják. A harmadik kategóriába tartozók nem rendelkeznek speciális ismeretekkel, ám ezt egy részük pozitív tulajdonságaival bizonyos fokig kompenzálja, amiért erőforráshoz (pénzhez) juthatnak. Ők jól alkalmazkodnak a munkaadó elvárásaihoz, nagy önuralommal bírnak, tanulékonyak, szorgalmasak, kitartók. A speciális ismeretekkel nem rendelkezők másik csoportját azok képezik, akik vagy nem rendelkeznek a napi rendszeres munkához szükséges, fentebb ismertetett tulajdonságokkal (nem szocializálódtak a munkavégzésre), vagy saját akaratukból nem akarnak elhelyezkedni. Az erőforrásokat munkájukkal megszerzők csoportjait, amelyeket fentebb ismertettünk, együttesen termelőknek nevezik.
A modern mai társadalmak, abszolút helyesen, elfogadják, hogy az alacsony versenyképességű egyéneknek is kell rendelkezniük annyi erőforrással, hogy önmagukat és családjukat fenntarthassák, ezért kialakították a szociális segélyek rendszerét, amelynek alapját a termelők három kategóriája teremti meg adó- és járulékbefizetéseivel. Eredetileg a modern kapitalista társadalom a segélyekkel azokat kívánta segíteni, akik, főként a harmadik kategóriából, hosszabb időre elvesztették állásukat, remélve azt, hogy azok bizonyos idő után ismét visszakerülnek a munka világába. A dolgok azonban másképp alakultak, mivel a versenykategóriák tagjainak adójából származó, összességében országosan nagy értékű segélyerőforrás megjelenése drámai változásokat okozott a harmadik kategória alsó részében lévő rétegben. Kialakult egy alternatív életstratégia, amely a munka világán kívül, a segélyek megszerzésére koncentrál.
Hogy ezt megértsük, készítsük el az alternatíva költség/haszon mérlegét. A speciális tudással nem rendelkező, rosszul alkalmazkodó emberek számára a munkába járás nagy nyűg, a kevéske pénzért rendszeresen korán kell kelni, nyolc órát ott kell lenni, el kell tűrniük a főnök parancsolgatásait, és ezek ellenére mégis a társadalmi ranglétra alján maradnak. A munkavégzésnek tehát számukra nagyok a szubjektíven megélt költségei. A segélyek megcsapolásán alapuló alternatív életstratégia költségei minimálisak, sok a szabadidő, többet lehet szórakozni: tv-t nézni, kocsmázni. Ami a hasznot illeti, a segélyerőforrásokból származó jövedelem, az alacsony magyarországi bérek miatt, meghaladhatja a munkából származót, ami megint csak az alternatív életstratégiát támogatja.
A szociális segélyekhez hasonlóan, szintén a termelők által előállított erőforrás a családi pótlék, amelynek kettős célja van: egyrészt segíti az utódgeneráció felnevelését, másrészt további gyermekvállalásra ösztönöz. A családi pótlékot, mint erőforrást a termelők és az alternatív stratégiát követők, a segélyesek különböző arányban használják ki, az eltérések a differenciált szülői ráfordításokkal kapcsolatosak. A termelők nagy része extrém mennyiségű szülői befektetéssel neveli utódjait: 20-24 éves korukig gondoskodik róluk, taníttatja őket, speciális tudást ad nekik, mindent megtesz annak érdekében, hogy azok versenyképessége a termelők között magas legyen. Az utódgondozás alatt a szülők nem ritkán önmaguktól vonnak meg erőforrásokat, és azokat önként átengedik fiaiknak, lányaiknak. A nevelés nagy költségei miatt a termelők kevés, általában csak egy vagy két gyermeket vállalnak, számukra anyagi szempontból, a családi pótlék ellenére, a folyamat veszteséges. A segélyeken élő családokban a nők nem járnak dolgozni, ezért az utódgondozás kevésbé megterhelő. Mivel a családi pótlék az utódok számával egyre nő és a nevelési költségek egy főre vetítve egyre csökkennek (az idősebbek segítenek a kisebbek nevelésében, átadják nekik ruháikat, játékaikat stb.), e segélyerőforrás szinte „korlátlanul” kiaknázható. Nem véletlen, hogy ezekben a családokban a gyermekek száma jóval magasabb, mint a termelőkében. A stratégia lényegesen befolyásolja az egy utódra jutó szülői ráfordítás nagyságát, hiszen a szülők elsősorban a gyermekek számának növelésében érdekeltek és nem azok versenyképességének növelésében, e logika miatt a szülők a termelőknél jóval kevesebbet fektetnek egyes utódaikba: kevesen jutnak el a középiskoláig, a nagy részük szakképzetlen marad. Míg a termelők esetében az utódnevelés a családi pótlék ellenére anyagilag veszteséges folyamat, addig az alternatív stratégistáknál hozzájárul a szülők megélhetéséhez is.
A nyugdíjasokon kívül a hazai népesség vagy a termelő életmódot, vagy a segélyeken élés stratégiáját követi; ez összesen több mint hétmillió embert jelent. Mivel az alternatív stratégista családokban több gyermek születik, azok szaporodási rátája jóval magasabb, mint a termelőké, ami azt jelenti, hogy a népességben egyre nagyobb lesz az arányuk. Az elmúlt másfél évtized alatt jelentősen növekedve, mára a gyerekeket is beleszámítva, akarva-akaratlanul közel egymillió magyar állampolgár űzi ezt az életmódot. A számbeli gyarapodás a közjó számára rendkívül aggályos, hiszen a már megtermelt erőforrásokat használják fel életmódjukhoz, ugyanakkor ők maguk értéket nem termelnek. Továbbá az erőteljes számbeli növekedés miatt az évente kifizetett segélyek összértéke drámaian növekszik, és egyre többet szív el az oktatástól, az egészségügytől, a tudománytól – könnyen belátható, hogy ennek mielőbb véget kellene vetni.
A kiutat olyan intézkedések jelentenék, amelyek kedvező stratégiaváltás irányába hatnának. Azt kellene elérni, hogy az alternatív stratégisták közül egyre többen a termelőre váltsanak, aminek az alfája és ómegája az, hogy a segélyen élő családokban nevelődő gyermekek speciális tudáshoz jussanak (szakma, esetleg diploma), olyanhoz amely segítségével termelővé válhatnának, és utódjaik már az új szociális környezetben nőhetnének fel. E célok eléréséhez, a speciális oktatási módon kívül, az is szükséges lenne, hogy a fiatal szülőket anyagilag is érdekelté tegyék gyermekeik tanulmányi előmenetelében. Csak a tanulás jelentheti a kitörési pontot a termelővé válás felé! A másik fontos cél az lehetne, hogy a többszörös gyermekvállalás kényszerét levegyük a családot alapítani szándékozó fiatal segélyesekről, például azzal, hogy az általános iskolát elvégezni képtelenek körében ugyanannyi családi pótlék járna egy, mint három gyermek után. Az egygyermekes családi modell így anyagilag kifizetődő volna, és lehetővé tenné a nagyobb odafigyelést az utódra, akinek az esélyei a kitörésre látványosan növekednének.
Az alternatív megélhetési módot űzők részarányának gyarapodása összefügg az angolszász típusú neoliberális kapitalizmus rendszerváltozás utáni azonnali térhódításával. A külföldi áruk kontroll nélküli beengedése és a hazai tőkések túl korai versenyeztetése a külföldi tőketulajdonosokkal az Antall- és a Horn-kormányok alatt több mint egymillió munkahely megszűnését eredményezte. Ezzel egy időben viszonylag fejlett segélyezési rendszer alakult ki, amely a mesterségesen alacsonyan tartott bérekkel összemérhető megélhetést biztosított és biztosít munkavégzés nélkül is. A neoliberálisok, a magyarországi globalista elit nem érdekelt a segélyeken élés visszaszorításában, mert az erősen támogatja a gyenge (szegény) állam koncepciójukat. A milliós segélyezett népesség a központi erőforrások megcsapolásával lehetetlenné teszi az államnak, hogy más állampolgárait megvédje a globalizmus káros hatásaitól. Ugyanakkor a segélyezettek a kereskedelmi televíziók révén jól irányíthatók (a legtöbbjük a nagy neoliberális párt, az MSZP-szavazója, amelyet persze baloldalinak gondol), és engedelmesen fogyasztják a multik által előállított nagy profitot adó termékeket (cukros üdítők, alacsony tápértékű élelmiszerek, „márkás cuccok”). A réteg tehát szavazóbázist és profitot ad a globalista elitnek, valamint elszipkázza az erőforrásokat a termelő középosztálytól.
A monoki kezdeményezés, a segélyek közmunkához kapcsolása ugyan nem oldja meg a problémát, az azonban mindenképpen kiderül, hogy a segélyeken élő egymillió ember hányad része hajlandó a munkát felvenni.

A szerző globalizmuskutató, szakíró