Második utam alkalmával azonnal eltévedtem a városközpontban, mert egy év alatt a felismerhetetlenségig megváltozott. Operatőröm élcelődött velem, talán nem abba a városba hoztam el, ahová készültünk. Akkor viszont nem volt ennyire vicces kedvében, amikor kéthetes északi sarkköri expedíciónkból visszatérve azt tapasztaltuk, hogy vadonatúj, négysávos autóút köti össze a várost repülőterével, amelyet távollétünk alatt építettek oda. Ellenkezőleg, elképedve tátotta a száját. Mindez azonban „nagyon régen”, nyolc esztendeje történt, azóta évente többször felkeresem ezt a különleges városkát – megszoktam a rohamtempót, nem veszek el könnyen.
Amikor az utazó átkel Szibéria sorompóján, az Urál hegységen, az Irtis és az Ob folyók találkozásánál megdöbbenve lép az ősi tajga vizenyős földjéről a korszerű, fagyálló aszfaltra. Egyik lába még az érintetlen természetet tapodja, a másikkal már a civilizáció ösvényén lépdel. Hát ilyen Hanti-Manszijszk, az olajváros, amely oázis a vadon közepén.
Sem vasút, sem műút nem köti össze a városkát a környező területekkel, körzetekkel. Kizárólag légi úton érhető el egész évben. Hiszen a folyókon is mindössze három-négy hónapig tartható a kapcsolat, illetve persze télen is, miután befagytak, és úgynevezett „zimnyikeket” alakítanak ki rajtuk – de sofőr legyen a talpán, aki szembenéz a hóviharokkal, hóakadályokkal tarkított sok száz kilométeres utazással. Jómagam egyszer nem csupán fennakadtam a hótorlaszon, de a motorunk is felrobbant. Műholdas mobiltelefon híján nem sokon múlott, hogy odavesztünk a mínusz harmincöt fokos hidegben.
A magyar fülnek igencsak furcsa nevű településről, a Hanti- és Manysiföld autonóm körzet fővárosáról tudni illik, hogy mindössze hetvenezer ember lakja. Innen igazgatják a hazánknál hatszor nagyobb területet, ami nem csupán a méretek miatt bonyolult feladat, hanem azért is, mert itt termelik ki a világ olajának 7,6 százalékát!
Hála istennek vagy inkább a politikai helyzetnek a mérhetetlen gazdagságból elég szép összeg csordogál vissza Moszkvából, amelyet meggyőződésem szerint igencsak jól hasznosítanak a helyi vezetők. De ne fussunk a dolgok elébe!
Hajdanán, amikor a magaslatokra falakat emeltek, városokat építettek, hittek azok szentségében. Főleg a hét dombra épült erősségeket tisztelték mélyen. Ugyanúgy, mint Róma vagy éppen Moszkva, Hanti-Manszijszk is hét dombra települt a két említett nagy, északra törtető folyam találkozásánál. (A hanti és a manysi népek számára ezek a dombok egykor Olimposzként szolgáltak. Itt gyűltek össze a vadászok és a rénszarvastenyésztők, hogy áldozatot mutassanak be a hatalmas, mindent látó szellemnek. Egészséget kívántak szeretteiknek és persze vadászszerencsét.)
Jugoriának, ennek a gazdag vidéknek a híre átterjedt az oroszok földjére is. A szibériai dombokra más népek érkeztek, hogy beszedjék az itt élő népektől a szőrmeadót. Harcias kozákok, kereskedő oroszok léptek először erre a földre. Létrehozták a Szamarov hanti törzsfőnökről elnevezett Szamarovo falut, ahol az utazók megszállhattak, lovakat cserélhettek. Miközben Moszkva lassan meghódította Szibériát, Szamarovo jelentős kereskedővárossá nőtte ki magát.
Szamarovo mellett a harmincas években a szovjetek Osztyako-Vogulszk néven munkatelepet építettek, amelynek nevét később Hanti-Manszijszkra változtatták, mert az előbbi az őslakos népek idegen elnevezéséből származott, míg az utóbbi az ittenieknek a saját maguk adta nevéből.
A hantik és a manysik azért különlegesek számunkra, mert a legközelebbi nyelvrokonaink. A nyelvi gyökerek egyezése ellenére azonban egyik finnugor néppel sem mutatunk hasonlóságot sem genetikailag, sem kulturális téren. (A június végén itt megtartott V. finnugor világkongresszusról szól keretes írásunk.)
A boronaházakból álló szürke Hanti-Manszijszk egészen a kilencvenes évek végéig a munkatáborokra, a szocializmusnak csúfolt rendszerre, a szegénységre emlékeztetett. Ekkor azonban új lendületet kapott az orosz gazdaság, és ebben a városban elhatározták, hogy nem átutazóknak szolgáló, munkásszállásszerű olajvárost építenek, hanem valami egészen mást: élhető települést, amelyben az olajkorszak után is lesz jövőjük a hanti-manszijszkiaknak. Ennek elérése azonban több okból is nehezebb feladat, mint például egy magyarországi település jövőjének a megteremtése.
Amikor erről Tatyjana Merova manysi újságírót kérdezem, ő az elszigeteltség mellett a kegyetlen éghajlatot hozza fel a legfőbb okok között: akár kilenc hónapig tarthat a tél, amely kemény fagyokkal, vastag hótakaróval érkezik, hó- és mágneses viharokkal teszi próbára az emberi állóképességet. A kevés nappali fény, a friss zöldségek és gyümölcsök hiánya pedig tovább fokozza az egészségtelen állapotokat. Ennek ellenére szédületes tempót diktálnak az építők, amelyet tartanak is.
A kezdet nem volt tehát könnyű. Alekszandr Filipenko kormányzó így emlékezett erre:
– Először telefonhálózatot hoztunk létre, mégpedig automatizált, digitális, korszerű rendszert, hiszen a kommunikáción múlik minden. Elkezdtük felépíteni a belső úthálózatunkat, és lefektettük az új repülőtér, illetve a kikötő alapjait. Mindezt azért tettük, hogy az emberek könnyen teremthessenek kapcsolatot – az emberek mozgása pedig egyet jelent a termékek mozgásával, a pénz mozgásával, amelyek meghatározzák a jövő lehetőségeit.
A kormányzó beszámolója szerint a területen sikerült olyan környezetet, légkört létrehozni, amelyet a szakemberek befektetési húzóerőnek neveznek. Mindeközben létrejön egy olyan gazdasági alap, amelynek révén a szociális kérdések is megoldhatók.
Mára szinte semmi sem emlékeztet az egykori Osztyako-Vogulszk fakitermelő telepre. Hanti- és Manysiföld autonóm körzet fővárosa dinamikusan fejlődő, modern várossá vált. Lebontották Lenin szobrát, és a boronaházakból is alig maradt mutatóba. Talán ez az egyetlen sajnálatos hibájuk a várostervezőknek, hiszen az óváros facsipkéivel díszített fa ékszerdobozait, azaz boronaházait már nem láthatják unokáik.
– Helsinkiben még az oroszok által épített boronaházakat is megtartották skanzenszerűen. Nálunk pedig mindent, még a fapallókból készült járdákat és a többi faépítményt is eltüntették – kesergett Jurij Vella író, aki minduntalan a nyugat-európai mintákat emlegeti, tegyük hozzá, jogosan.
De térjünk vissza a mába! Engem ez a városka azért vonz, mert számtalan magas színvonalú nemzetközi rendezvény házigazdája.
Elsősorban sport-, pontosabban sísportváros, hiszen minden évben itt rendezik meg a biatlon-világbajnokságot, az idén pedig Hanti-Manszijszk volt a házigazdája a Sprint Tour 2008 elnevezésű nemzetközi sprintsíversenynek is.
Adottságait tehát jó szemmel meglátták a város megálmodói, amikor valódi sportparadicsommá tették Hanti-Manszijszkot. Két dombján különleges komplexumokat építettek az extrém és a nem hagyományos téli sportok számára. Lanovkák, szállodák, éttermek, kávéházak kínálják kényelmüket, uszoda, szauna, kondicionálóterem és első osztályú sípályák szolgálják a sportot. Időközben megépült a hatalmas jégpalota, amely szintén világhírű sportesemények megrendezésére készült.
Hanti-Manszijszkot nyugodtan nevezhetnénk a múzeumok városának is, hiszen négy múzeuma, több galériája, illetve kiállítóterme van. A város harmadik festői dombján áll a szabadtéri néprajzi múzeum, amelyet Torum Maának, azaz Isten földjének neveztek el. Ez a park a városlakók kedvenc pihenőhelye, ahol rendszeresen rendeznek látványos finnugor népi ünnepeket és egyéb fesztiválokat. Az úgynevezett „varjúnapon” – az idén mínusz huszonöt fokban – a tavaszt köszönti a nép. (Errefelé úgy tartják, hogy a varjú az élet hírvivője, és a nőket, valamint a gyermekeket oltalmazó szent madár. Ezen a különleges napon az emberek annak örülnek, hogy véget ért a tél.)
A népi kultúrát magas művészi színvonalon kizárólag az obi-ugor népek Szolnce színháza képviseli. A magyarra fordítva napot jelentő színház mindössze ötéves múltra tekint vissza, de már nemzetközi hírnévre tett szert.
Olga Alekszandrovna igazgató arról tájékoztat, hogy színészeik, akik gyakorlatilag az utcáról jöttek, mára hivatásos előadókká váltak: miközben hamarosan befejezik a jugoriai egyetemet, a jekatyerinburgi színművészeti főiskolára járnak. Tehát képzett színházi előadók és filmművészek lesznek.
– Ez először történik meg a hanti és manysi nép történetében – mondja. – Korábban csupán műkedvelő csoportok dolgoztak, hivatásos társulatok nem voltak. Amikor arról kérdeznek, hogy milyen a színházunk jellege, mindig azt válaszolom, hogy nemzeti, de a nemzeti nem mindig szokott népi lenni, a miénk pedig kimondottan népi.
Persze Hanti-Manszijszknak létezik még egy színháza, amely jóval nagyobb, mint a Szolnce jelenlegi épülete (a Szolnce új székházának terveit már bemutatták, meghökkentő méretű, űrközpontra emlékeztető teátrum lesz). A Jugra-Klasszik színház valójában többfunkciós kulturális nagyüzem, amelynek előadótermeiben évente száznál is több koncert, színházi előadás, vetítés és egyéb kulturális esemény zajlik – néha párhuzamosan. Legújabb híressége az új orgonája, amelynek nem csupán hangzása különlegesen szép, de billentyűzete sem mindennapi: mamutbébi csontjából faragták mindahányat.
Amikor a városközpontot tervezték, a helyi építészek igyekeztek ellesni a hagyományos formákat, történelmi jelképeket és a természet elemeit. Elsősorban a tradicionális lakósátor, a „csum” kónuszos formáját láthatjuk több helyen, de a rénszarvas, a medve, az ősi csónak vagy éppen a népviselet is megjelenik a falakon, a tereken.
Hanti-Manszijszkban több kincsestárat is felfedezhetünk. Az egyikben olyan képzőművészeti gyűjteményt őriznek, amelyre bármelyik orosz város büszke lehet.
A Nemzedék Alapítvány Képzőművészeti Galéria kizárólag orosz művészek kiemelkedő alkotásait gyűjti. A képzeletbeli dobogó első három helyén két nemzetközileg is jegyzett festmény és egy ikon áll: Filip Maljavin Családi önarcképe, Ivan Ajvazovszkij Éjjeli Konstantinápolya és Csodatévő Szent György XV. századi szentképe, amelyen éppen legyőzi a gonoszt jelképező sárkányt.
Natalia Galicina igazgatóhelyettes teljesen természetesnek tartja a gyűjtemény egyoldalúságát. A gyűjtemény létrehozásakor kizárólag az orosz művészetre koncentráltak. Kimondottan hazai művészek festményeit, grafikáit, szobrait és ikonjait szerezték be. Elsősorban hazafiságból. Megjegyzi még: sok képzőművészeti alkotás külföldről érkezett vissza.
A város negyedik dombján magasodik a Krisztus feltámadása székesegyház, a legnagyobb kultikus építmény Hanti-Manszijszkban. Magassága eléri az 59 métert, harangtornya pedig 62 méter fölé tör. A székesegyház helyét rendkívül szerencsésen választották ki, hiszen szinte mindenhonnan látszik – tiszta időben az Irtis folyó jobb partja felől akár száz kilométerről is észreveszi a jó szemű utazó.
– Városunkban öt templom épült. Nem költségvetési pénzekből, hanem adományokból emelték őket – vezetett be a székesegyház hatalmas csarnokába Szergij atya, majd a terület különlegességéről beszélt. – A mi földünk, a városunk, Hanti-Manszijszk és maga Jugoria véráztatta terület: 1937–38-ban rabokat száműztek ide, akik közül sokakat kivégeztek. Éppen ezért ezeknek az embereknek az imái, akik szenvedéseik, áldozatuk révén beléptek Isten országába, városunkért, földünkért szólnak. Szent hely ez, kínszenvedések helye, amelyet a mi orosz golgotánk részének tartunk.
A Krisztus feltámadása székesegyház egyébként olyan nagy, hogy egyszerre ezer hívő is imádkozhat benne. Az egyházi komplexumhoz takaros pravoszláv gimnázium és vasárnapi iskola is tartozik.
A vidék élő történelmét a Természet és Ember Múzeuma gyűjti szorgosan, restaurálja gondosan, illetve mutatja be a szokásosnál érdekesebb formában. Raktáraiban több mint százezer tárgy szolgálja a tudományt; a múzeum tucatnyi tudományos munkatársat foglalkoztat, akik a leletek feldolgozásával foglalkoznak.
Ludmilla Sztyepanovna, a múzeum igazgatója arra hívja fel a figyelmemet, hogy egyre több gyűjtő ajánlja fel számukra a Jugoria történelméhez kapcsolódó térképeit, régészeti vagy éppen néprajzi tárgyait.
– Azt hiszem, ez az adakozás annak köszönhető, hogy körzetünk már nem csupán az olajról híres, hanem a kultúráról is – mondja.
Minket, magyarokat a múzeum két érdekessége hozhat lázba: az egyik az őshonos népek, a manysik és a hantik tárgyai, a másik pedig valami óriási… A múzeum gyűjteményében található egy különleges lelet: a trogonteri elefánt csontváza, amely a mamut őse volt. Oroszországban mindössze három teljes csontváz került elő.
A mamut ebből a szempontból itt kevésbé egyedi dolog: egész csordára való életnagyságú mamutszobrot állítottak ki a hatodik domb oldalán. Talán ebben a domboldalban is találtak már mamutagyarat – egyes vélemények szerint maga az elnevezés is manysi eredetű: „maag ont”, vagyis földi szarv, földi agyar.
Ma már a békés dombok csöndjét nem mamutok, hanem teherautók, dömperek, autóbuszok és gépkocsik verik fel – olyan jelentős város fejlődését követhetjük nyomon, amely nemzetközi sikerű régészeti kongresszusok, folklórfesztiválok, gazdasági és befektetési fórumok révén vált híressé, de nem feledkezett meg lakóiról sem, akik itt remélik boldogulásukat, látják jövőjüket.
Jugoria gazdasági ereje főként jelentős olaj- és gáztartalékaitól függ. A természeti kincsek ésszerű kiaknázásához mindenekelőtt megfelelő kutatóközpontra volt szükség. Ezt a feladatot látja el a hatodik éve működő Jugoriai Információs Technológiák Tudományos Kutatóintézete. Az épület tetejére kilencméteres szatellitantennát szereltek fel.
– Ez a legnagyobb az Urálon túl, és lehetővé teszi, hogy ne csupán a mi területünket kutathassuk, hanem jóval távolabbi vidékeket is. Oroszország mintegy hetvenöt százalékát „belátja”, gyakorlatilag az Északi-sarktól Kínáig – állítja Gennagyij Jerohin, az intézmény igazgatója. Az intézet fő feladata az autonóm körzet olajvagyonának feltérképezése és a kiaknázás figyelemmel kísérése, beleértve a természet védelmét is.
De milyen képet fest maga a város, és hogyan lehet pihenni, kikapcsolódni itt, a civilizált Szibériában? A városban szállodák, éttermek, kávézók, szórakozóközpontok, sporttermek várják a vendégeket. Szó szerint a leglátványosabb étterem a hetedik dombon álló üvegcsum felső emeletén található. Innen a magasból festői kilátás nyílik az egykori Szamarovóra és az Irtis folyóra.
Jómagam több éttermet, szállodát meglátogattam már, és csak annyit mondhatok, hogy a legtöbbjük pazar és méregdrága. Még szerencse, hogy a szállodai szobákért nem nekem kellett fizetnem, hiszen némelyik kétszáz euróba is belekerül, az éttermekben azonban nem lebzselhettem más kontójára, nekem kellett kifizetnem a vadkacsahúslevest és az iramszarvasszeletet.
Az uszodákba kizárólag meghívott vendégként jártam úszni, hiszen egyórányi lubickolásért háromezer-ötszáz forintnyi rubelt sem szégyellnek elkérni. A magas árakat a turizmus fejlettsége magyarázza, hiszen tavaly már annyian voltak kíváncsiak erre a szibériai csodavárosra, mint ahányan lakják.
Szóval Hanti-Manszijszkban ki lehet kapcsolódni, de lehet-e dolgozni, tervezni a jövőt? A jelek szerint lehet, és nem is kevesen teszik ezt eredményesen. A hatalmas építkezések és az egyéb munkahelyek olyan sok munkaerőt szívnak fel, hogy a Szovjetunió utódállamaiból, sőt messzebbről is rengetegen érkeznek ide. A volt Jugoszlávia országaiból és Törökországból járnak a legtöbben.
A város, sőt maga a régió is nevezetes az esküvők és gyermekáldások kimagaslóan magas számáról. Ennek tudható be, hogy talán egyedül óvodákból van hiány, pedig egyik a másik után épül, és ezek bizony nagyüzemek, ahol százával nevelik a csemetéket.
Az iskolákban azonban van férőhely elég, sőt létezik egy úgynevezett Művészeti Központ az Észak Tehetséges Gyermekeinek. Ebben az elitiskolában képző- és iparművészeket, balett-táncosokat, valamint koreográfusokat, zenészeket és zeneszerzőket nevelnek jó nevű művészek, akiket a városatyák a birodalom minden szegletéből csalogattak ide.
– Intézményünkben sikerült olyan egyéniségekből álló tanári kart összeállítanunk, amely alkalmas arra, hogy a tehetséget kifejleszthessük. Ráadásul tanáraink nem hagyták el művészpályájukat, tehát saját példájukkal ösztönzik a nebulókat – foglalta össze a különleges iskola értékeit Ljubava Caregorodceva, a művészeti kollégium munkatársa.
Ami a felsőoktatást illeti, Hanti-Manszijszk megkapta az egyetemi város kitüntető címet is. A Jugoriai Állami Egyetemről azt állítják, hogy a XXI. század, a jövő egyeteme. Ezek nem csupán szavak, hiszen a mindössze hétéves campus már tagja az egyetemek és tudományos intézmények hálójának. Fontos megjegyeznünk, hogy ez az egyetlen Urálon túli egyetem, ahol több mint hatszáz hanti és manysi fiatal tanul. (1929-től több mint hetven éven át kizárólag a szentpétervári Alekszandr Gercen Pedagógiai Egyetem és Északi Népek Főiskolája képezte a szakembereket. Az őshonos északi népek tehát most szülőföldjükön, a megszokott helyen és jóval olcsóbban tanulhatnak.)
A jugoriai egyetem igen szoros kapcsolatot ápol számtalan oroszországi és külföldi oktatási intézménnyel. Az első ország, amellyel hallgatókat cserélt, éppen Magyarország volt.
Tisza Párt
A Magyar Nemzet után a HírTV stábját is kitiltották a sajtószabadság jegyében Magyar Péterék + videó
