Pokol, gép

Pokol. E szavunk tökéletesen visszaadja annak a világnak a hangulatát, ahol a legnagyobb bűnök elkövetői a saját vérükben fürdenek. Éppen ezért a legmegfelelőbb kifejezés annak a világnak a megnevezésére is, ahol háború dúl, ahol hősi a halál, a gyilkolás pedig büszke erény. Afganisztán ma ilyen pokol. Az iszonytató szegénységben élő afgán családok életben maradt fiúgyermekei rabszolgák lesznek a drogbárók mákföldjein, vagy Kalasnyikovot, páncéltörőt kapnak a kezükbe, és gyilkolnak. Az apák eközben vérdíjért házi készítésű bombákat gyártanak, és ezekkel „védik a hazát”. A jól felszerelt zsoldosok ellen nem szemtől szembe támadnak, hanem orvul, távolról irányítják a robbanószerkezeteiket, hátakba vágják a kést.
A magyar parlament döntése értelmében egy ilyen pokolban teljesít szolgálatot egy több száz fős missziónk, és jövőre kiküldünk a térség legveszélyesebb zónáiba is további száz katonát. A misszióinkon kívül ugyanis szinte semmit sem tudunk felmutatni a NATO-nak a hadseregünk erejéből. A honvédséget tudatosan lezüllesztették, az alakulatait megszüntették, az objektumait szétlopták, az eszközeit ócskavasként adták el a hulladékmaffiának régi elvtársak és baráti hitelezők. A magyar katonák azonban ilyen körülmények között is sokáig megúszták emberáldozat nélkül Afganisztánt, mert kivételes képességűek, és mindenre hajlandók a bajtársaikért. Két fiatal tűzszerész halála azonban rádöbbentette őket a valóságra: értelmetlen kockáztatni az életüket és a családjukat aprópénzért, kétes célokért.
Gép. Egyszerű, tömör kifejezés azokra az eszközökre, amelyeket kitalált az emberiség, hogy a számára nehéz vagy veszélyes tevékenységeket átruházza, felgyorsítsa. Az afganisztáni magyar miszsziónak több gépe is van, például egy szocialistákhoz közeli cégtől több mint 160 millió forintért vásároltak a katonáknak tűzszerész robotot, hogy ezzel hatástalanítsák az út menti robbanószerkezeteket. Kiderült azonban, hogy az eszköz finoman fogalmazva sem tökéletes. Kovács Gyula hadnagy legalábbis hiába próbálta alkalmazni, felrobbant és meghalt. Nemes Krisztán őrnagy – a misszió második tűzszerész áldozata – valószínűleg ezért nem is vitte magával a robotot egy újabb mentesítéshez, hanem inkább a németek rádiójeleket semlegesítő gépében bízott, de ő is odaveszett. A katonáinknak vásároltak pilóta nélküli repülőgépeket is, de ezek sem képesek rádiójelekkel felrobbantani a rejtett pokolgépeket.
Maradt tehát az ember. A hős, aki helyettesíti a gépet, és az életét áldozza. A magyar misszió parancsnoka pedig a katonáktól kiszivárgott hírek szerint mindehhez tehetetlenül asszisztál, ordít, fenyeget, és képtelen bánni az embereivel. Nem véletlen, hogy Simon Attila ezredes miatt több katona kérte a hazahozatalát Afganisztánból. Az ezredest a rossz nyelvek szerint ugyanis a szlovén nagykövetség napozóteraszának tengeri levegőjére készülő Havril András vezérkari főnök táskahordozójaként léptették elő, és küldték ki a legveszélyesebb missziónkba parancsnoknak, miközben nincs komolyabb külföldi táborvezetési tapasztalata. Állítólag most itthon ül, és jelentést ír.
Lenne is miről. Máig nem tudjuk ugyanis, pontosan mi történt Kovács Gyulával és Nemes Krisztiánnal. Ahogyan azt sem, mi okozta az utóbbi fél évben egy katonai helikopter, egy MiG–29-es vadászgép és egy honvédségi gyakorló repülőgép lezuhanását. Szekeres Imre honvédelmi miniszter pedig vállalja a kéretlen gyászoló vendég szerepét a temetéseken, és hallgat. Nemes Krisztiánt tegnap hozták haza, koporsóban. Három gyermeke maradt apa nélkül. Nekik már hiába is magyarázkodna. Jobban tenné, ha csendben lemondana, mielőtt nálunk is elszabadul a pokol.