Szétporladó szociális biztonság

Miközben Magyarországon már csaknem minden ötödik forintot szociális támogatásokra, a gyermekekről és a rászorulókról való gondoskodásra fordít az állam, az elégedetlenség ennek ellenére egyre nő. S a szemünk előtt zajló társadalmi reálfolyamatok megannyi ellentmondásával kell szembesülnünk. Nyilván nem függetlenül attól, hogy mérhetetlenül nagyra nőttek a jövedelmi és vagyoni különbségek, amelyek roppant nagy indulatokat váltanak ki. És az is egyértelmű, hogy a mindent átható válság a gazdaság, a társadalom és politika működési módjából ered. Még ha igaz is az, hogy a kiteljesedő szociális válság eseményei a szokásosnál is jobban felborították a reálfolyamatok és értelmezésük közti összefüggést, ami egyébként különösebben nem erős. Így történhet meg, hogy a válság vesztesei és nyertesei ezt a tényt a megszűnt társadalmi mobilitás eredményeként is értékelik. Az infláció viszont folyton erősödik, ami elsősorban a fogyasztást terhelő adók, illetve a gyógyszer, az energia, a közlekedési támogatások csökkentésének következménye. És még nem beszéltünk a foglalkoztatás bizonytalanságának mélyüléséről, a béreket terhelő elvonások emelkedéséről, az alapszükségleteket érintő javak és szolgáltatások zavarba ejtő drágulásáról. A szociális biztonság megállíthatatlan szétporladása ugyanakkor mindenképp összefügg a létbiztonság, a munkabiztonság végzetes megrendülésével, amihez óhatatlanul csökkenő reálbérek és -jövedelmek társulnak. Elvileg, persze, a személyiség egyre jobban rákényszerülne arra, hogy saját életét – annak esélyeivel és kockázataival együtt – önmaga alakítsa ki. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogy a biztonság hiánya milyen mértékű, kivált, ha a társadalom több mint kétharmadának nincs lehetősége mérlegelni a döntéseket.
De mivel a gazdasági fejlődés rendszerváltás utáni növekedési forrásai mára teljességgel kimerültek, jószerével a szociális biztonság nyomokban sem lelhető fel. Valóban kár akár arra csak utalni is, hogy a magyar gazdaság elveszítette a korábban birtokolt előnyök nagy részét. Sem a képzett munkaerőre, sem a fejlett infrastruktúrára nem vonatkozik ez, legfeljebb a vállalati menedzsment szakmai felkészültségére, bizonyos fajta szakmai jártasság megszerzésére. Csakhogy ha a munkaerőpiac egyensúlya tovább romlik (hiszen például az állami szektorból elbocsátottakat a versenyszektor nem tudja átvenni), a foglalkoztatási teher növekedése miatt keresletről sem beszélhetünk. S ehhez hozzá kell tennünk, hogy bár a munkanélküliségi ráta tovább emelkedik, ennek ellenére bizonyos területeken akut munkaerőhiány okozza a termelés bárminemű bővítését. És ha a többség (mely kétségkívül erős államot akar) a jelenleginél jóval nagyobb biztonságot szeretne is, ez az igény egyre nehezebben finanszírozható. Nap mint nap éles cezúra keletkezik a versenyképes és a versenyre sarkallt, illetve az átlag alatti jövedelmű társadalmi csoportok között.
Míg az előbbiek sokallják a terheket, addig az utóbbiak egyáltalán nem tartják a jövedelmeket az emberhez méltó élethez elegendőnek. Vagyis olyan csapdahelyzet jön létre, amiben a létbiztonsághoz igénybe kell venni a feketegazdaság javait is. Ám a vita abban rejlik, hogy az állam gazdasági szerepe a jövőben kimerül-e a tőke szabad mozgásának biztosításában, a rászorultság elvét kiszélesítő szociálpolitikában, vagy éppen az állam szociális szerepvállalásából nem engedő, a hazai piacra a közép- és kisvállalkozásokra épülő, azokat kezdeményező, keresletélénkítő megoldásokban. Mindkettővel szemben áll a foglalkoztatási szempontot képviselő fejlesztő állam, amely a képzésből, az oktatásból és a nehezen mobilizálható képzetlen személyek munkaerőpiacra juttatásából indul ki. Megint csak vitathatatlan, hogy az államra nemcsak a végzetesen leszakadó csoportoknak, hanem millióknak van szüksége, hiszen több százezren vannak, akik a közhatalom gyakorlásában, működtetésében nem vesznek részt, ugyanakkor nem tagjai a pénzügyi-gazdasági érdekköröknek. Viszont élethelyzetük nagy- mértékben függ az állam szolgáltatásaitól, teljesítményétől. Így nemcsak a társadalom alatti rétegek, hanem ha mások is kikerülnek a hagyományos kötődésekből, gondoskodási viszonyokból, s kizárólag magukra, jó esetben munkaerő-piaci sorsukra hagyatkoznak, az állam szociális szerepvállalása aligha csökkenhet. Ameddig a strukturális munkanélküliség és a strukturális szegénység következtében lassan a társadalom kétharmada puszta vegetálásra kényszerül (holott ennél többre lenne szükség), nem is várhatunk mást. Már 3,5 millióan élnek a létminimum küszöbén, illetve alatta, s hozzávetőlegesen napi ötszáz–ezer forint, vagy annál is kevesebb összeg 1,2 állampolgárt érint, előbb-utóbb várható, hogy a társadalom alatti egységes társadalom jön létre.
A szétporladó szociális biztonság kapcsán újra érdemes utalni a hazai szegénység jellegzetes csoportjaira, így például a kisnyugdíjasokra, az elmagányosodott öregekre, a falusi nyomorgókra, a tanyán felejtettekre, a tartósan munkanélküli szakképzetlenekre, és folytathatnánk a sort. Olyanokról van szó, akik a lehetséges társadalmi életesélyek állandó vesztesei, s akiknek kapcsán nem, vagy aligha beszélhetünk az emberi méltósággal még összeegyeztethető életkörülményekről. Merthogy a harmadik világ kisebb-nagyobb nyomora terjedőben van idehaza is, s a túlélő fogyasztás stratégiája sehová sem visz.

A szerző szociológus, egyetemi oktató