Tompikák országa virágzik

Tompikák társadalmában élünk? Siránkozó művészektől hangos a telefonom. Magánbeszélgetéseikben bevallják, hány napja nem ettek, vagy hogy milyen trükkökkel váltották ki környezetük szánalmát egy-egy jó ebéd erejéig. Sokan közülük nyugdíjra sem számíthatnak azért, mert „csak” művészek.
Jelentős folyóiratok szűntek meg az utóbbi években, s a fennmaradtak is szánalmas honoráriumokkal tartják fenn az elismerés látszatát, vagy egyáltalán nem fizetnek az írásokért. Megnyugtatóan elégséges mértékű szponzori támogatás hiányzik a művészetek széles vásznáról, és ennek híján erkölcsileg érdemes művek maradnak fiókban.
Édesanyám temetésére nem taxival utaztam; jelenkori magyar író vagyok. Kedves házbeli lakótársam vitt ki Farkasrétre, s a hivalkodó villák között autózva megjegyeztem: „Talán itt kellene szponzort keresnem a könyveimhez…” Útitársam kényszeredett mosollyal legyintett: „Ugyan, az itt lakók nem könyveket olvasnak, hanem pénzt.”
Vidéken élő raktáros barátomnak a minap érkezett levelében olvasom: „Világos, hogy számodra az irodalom pénztelensége ismert leginkább, de az alkalmazotti munkavállalói lét sem ígér előnyösebb perspektívát. A bruttó munkabér jó esetben az ötöde a nyugatinak. Ennek a felét – sőt, néha több mint felét – helyből elveszik, tehát fél évig ingyen dolgozom. A másik fél évben meg a nyugati bérek ötödéért. Ebből a forrásból kell fedeznem adózásomat és terheimet. Erről vajon ír-e valaki? Méltatlankodik-e ezért valaki? Persze maga a kisemmizett munkavállaló nem veendő figyelembe mint kihasználható és eldobandó gazdasági tényező: amortizálható és leírható.”
A vonatablakból kinézve a töltés melletti kis erdőben forgácslapokból összetákolt kalyibát látok, mellette sátrat. Kényszerből „vadkempingezők” évek óta élnek ott, egy bevásárlóközpont közelében: ez szinte összkomfortnak számít. Ma Magyarország ilyen-olyan szintű vezetői – az ünnepi beszédeken túl – mit tesznek azért, hogy a milliárdos vagyonok, a több tíz milliós személygépkocsik árnyékából ne csak észrevegyék a nyomorúságot, hanem lényegileg javítva változtassanak is az alaposan rászoruló társadalmi rétegek helyzetén? Miért nem sikerülhet – vagy két évtizede – annyi munkahelyet teremteni, hogy az évek óta nyugtatókat falók is az emberi méltóság elemi szintjén élhessenek? Miért sárgulnak az egykor virágzó, zöld mezőink? Miért kell gyárépületcsonkok mementói mellett szemlesütve közlekednünk? Mire megy a termőföldek helyét elfoglaló, szaporodó autópályák benzingőzével az az éhező, akinek helyi tömegközlekedési jegyre sem telik?
Zsirai László
író, szerkesztő