Egy harminc év körüli amerikai férfi piros ingben és kockás nadrágban lépett be Tábori László Los Angeles-i sportcipő- üzletébe. Magabiztosan szemlélődött a seregnyi fénykép és dokumentum között. Belefúrta magát a falon látható emlékekbe, s amikor Tábori, az ötvenes évek világhírű középtávfutója – Iharos és Rózsavölgyi társa – abbahagyta a telefonálást, így szólította meg a melbourne-i olimpia 1500 méteres futására célozva: „Ó, te csak negyedik lettél?”
Látni kellett volna a bajnokot, amint rezzenéstelen arccal visszanézett rá, jelezvén, hogy megbékélt ő már ezzel az eredménnyel, és nincs földi hatalom, amely a nyugalmából kibillenthetné. Válaszolni azonban kötelező. Meg aztán amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is. „És te hányadik lettél? Fogalmad sincs, mit jelent olimpiai résztvevőnek lenni. Nektek amerikaiaknak csak az első hely számít, és nemcsak a sportban, az élet minden területén. A győzelemnek száz apja van, de a vereség mindig árva marad. Ezzel együtt kell élni… No, milyen cipőt szeretnél?”
Látni kellett volna a vevőt, amint megsemmisülve próbálta elmagyarázni, milyen cipőre vágyik. Az olimpiai helyezésről többet nem esett szó.
Vajon csak az amerikaiak gondolkoznak így? Mi magyarok is minduntalan azt kérdezzük a négyévenkénti olimpiai játékok előtt: hány aranyérmet nyerünk? Sohasem úgy teszszük fel a kérdést: hány érem jut nekünk? Tudom, hogy a győzelem a legfontosabb (és az érte járó pénz sem kutya), de másodiknak, harmadiknak, urambocsá’ helyezettnek lenni legalább olyan dicsőség, mint a dobogó legmagasabb fokán állni, még ha senki sem emlékszik arra, hogy ki ért be másodiknak. A PricewaterhouseCoopers (PwC) közgazdászai a napokban olimpiai éremtáblázatot készítettek, és kimutatták, hogy szerintük mely országoknak jut a legtöbb dobogós helyezés. Tapintatosan érmekről beszélnek, de a táblázatból kiolvasható, hogy elsősorban az aranyérmekre gondolnak. Emlékeztetőül a sorrend: 1. Kína (88 érem), 2. Egyesült Államok (87), 3. Oroszország (79), 4. Németország (43), 5. Ausztrália (42) …, 16. Magyarország (17), ami megegyezik a négy évvel ezelőtti athéni szerepléssel. Az esélylatolgatással nagyjából egyet is érthetünk. A szakemberek szerint is nyilvánvaló: a kínaiak mindent el fognak követni, hogy a legtöbb aranyérmet otthon tartsák. Számukra ez politikai kérdés is. A PwC munkatársai megjegyzik, hogy egy-egy ország gazdaságának jelenlegi állapotából, illetve a népesség számaiból lehet következtetni a végső eredményre. Kivételek a Varsói Szerződés egykori tagállamai, amelyek az aranyérmeket tervgazdaságszerűen közelítették meg. No nem csak ekképpen. Bizonyítani akarták a szocialista társadalom erkölcsi fölényét is a kapitalistával szemben. De ha már itt tartunk: magam a melbourne-i kilenc aranyérmet többre becsülöm a helsinki tizenhatnál, mert rendkívüli körülmények között, és sok edzés kihagyásával született meg.
Természetes, hogy az anyagi juttatás sem közömbös, amit ma egy magyar versenyző a pekingi olimpián szerzett aranyéremért kaphat. Nem titok, hogy ez az összeg húszmillió forint. Az ezüst és a bronz értéke arányosan kevesebb. Ha rajtam múlna – expressis verbis – a második és a harmadik helyezetteknek is húszmillió forintot adnék, így becsülvén meg az olimpián elért szereplést. Tudniillik nem győzöm hangsúlyozni, és akárhogy magyarázzuk: nálunk is csak az arany számít. Mondom ezt akkor, amikor tudom, hogy a látszat ellenére ambivalens érzésekkel küldjük versenyzőinket a játékokra. Több hónappal ezelőtt interjút készítettem a Magyar Olimpiai Bizottság elnökével, Schmitt Pállal. Természetesen szóba került közöttünk, hogy Pekingben hány aranyérmet nyerünk. Schmitt akkor pesszimistán nyilatkozott az első helyek számáról, amit az anyag megjelenése előtt feljebb srófoltunk. Ismerem a legutóbbi, most már véglegesnek tekinthető jóslatát is, amely szerint hat arany-, hat ezüst- és hat bronzérmet nyerünk a kínai fővárosban. Megeshet persze, hogy túlszárnyaljuk a várakozást, de az is előfordulhat, hogy a háború utáni leggyengébb teljesítményt leszünk kénytelenek elkönyvelni. Nem akarok a szerencsére vagy a véletlenre, esetleg a balszerencsére apellálni, de tudjuk, hogy ezek a fogalmak a sport állandó kísérői. Az egyre kiegyenlítettebb küzdelem pedig tovább erősíti bennem az ezüst és a bronz becsületét.
Visszatérve még a pénzre: 1952-ben, a helsinki olimpián például Csermák József a kalapácsvetés, Hódos Imre és Szilvásy Miklós a birkózás, vagy Papp László az ökölvívás és Takács Károly a lövészet egyéni olimpiai bajnokai az aranyéremért tíz-tízezer forintot kaptak, ugyanígy a vízilabdacsapat egyes játékosai. (A második hely ötezer, a harmadik háromezer forintot ért.) Viszont a labdarúgó Aranycsapat valamennyi, döntőn szerepelt játékosa húszezret tehetett zsebre. A levéltári dokumentumok szerint egyetlen kivétel akadt, ami számomra a mai napig érthetetlen: Buzánszky Jenőnek „csak” tízezer forintot szavaztak meg. A megkülönböztetés sok mindenre utal, de legfőképpen arra, hogy az ötvenes évek első felében kiváltságos szerepet élvezett a futball. A megkülönböztetéssel odáig mentek, hogy 1954-ben a magyar–angol futballmérkőzés előtt, a játékosok jövőjét megalapozandó, jutalmakat osztogattak, de olyan különbségeket tettek – különösen Kocsis, Czibor és Budai II, azaz a volt fradisták kárára –, hogy ebből majdnem a csapat szétverése következett.
Most nem kell ilyen megkülönböztetéstől tartanunk, csak a leendő ezüst- és bronzérmesek nevében emeltem fel a szavam. Az olimpia rangját semmilyen más vetélkedéshez nem lehet mérni. Elég csak emlékeztetni az olvasót Iharos Sándor interjújára, amit a Magyar Televíziónak adott. Azt mondta: „Összes világcsúcsomat odaadnám egyetlen olimpiai aranyéremért!” A mondat önmagáért beszél. A PwC közgazdászai hivatkoznak esélylatolgatásukban arra, hogy az országok múltbéli sportteljesítményét is számba vették, amikor táblázatukat elkészítették. Mi, magyarok, szeretünk arra hivatkozni, hogy sportnemzet vagyunk. Csakhogy véleményem szerint ez már a múlté. Az az ország ugyanis, amely annyira lebecsüli a sportmozgalmat, hogy még ifjúsági és sportminisztériuma sincs, nem dicsekedhet ezzel a jelzővel. Ráadásul a politikai támogatás – ami az esélylatolgatásnál szintén a PwC faktora volt – nemegyszer csak szavakban mutatkozott meg az elmúlt időszakban.
A politikai vezetők szerencséje – és ezt hosszú évek tapasztalatából mondom –, hogy Magyarországon mindig voltak olyan sportemberek, akik pénztől, társadalmi rendszerektől és kormányoktól függetlenül meg akarták mutatni a világnak, hogy valamiben ők a legjobbak. És ez az, ami optimizmussal töltheti el az embert, ha arra gondol, hogyan szerepelnek majd a fiai és lányai a pekingi olimpián. Albert Einstein a következőképpen határozta meg a sikert, illetve bármilyen győzelmet: „Ha A maga a siker, akkor A egyenlő x + y + z. A munka az x, a játék az y, a z pedig azt jelenti, hogy a győztes csukja be a száját.” Magyarán hallgasson. Értelmezésemben ugyanis egy sereg lemondásról, diszciplínáról és egyébről felesleges beszélni. Csak sejti az ember 2008-ban, hogy az éremnek – és nem csak az aranynak! – mi az ára. És különben is, jobb, ha tudomásul vesszük az örök igazságot: a győzelmek mindig átmenetiek, de ugyanúgy a vereségek is.
Hajrá, magyarok! Éljenek a másodikak!
origo.hu
A magyar messiás Rómába megy
