Az ÁSZ jelentése és a gyurcsányizmus szakszerűsége

Emlékszünk még, hogy 1994-ben a nem tehetségtelen, de abszolút apparatcsik Horn Gyula szocialista kampányának központi szlogenje volt: az a legfontosabb, hogy a „szakértelem kerüljön kormányra”? S ez a blődli a legkülönbözőbb formában azóta is újra és újra előjön.
Nos, a szintén komoly csepűrágói teljesítménnyel rendelkező Gyurcsány Ferenc (bár ott van a csak nyírségi szintű főkönyvelői adottságokat csillogtató Veres János is) kormánya immár nem először, de most masszívan szembekerült a valós szakértelemmel. A mindig lepocskondiázott ellenzék után az Állami Számvevőszék (ÁSZ) politikára nem tekintő és valóban szakszerű legutóbbi elemzése az utolsó szeget verte bele a mindig modernizáló, felsőbbrendű baloldal politikai koporsójába. A király régóta meztelen volt, de most ezt nem a régi erkölcsi jellegű világ perdöntő gyermekkiáltása, hanem az üzleti élet mércéit használó számvizsgálói jelentés kopogó józanságú megállapításai tették cáfolhatatlanná.
Ezzel szemben a szemforgató és üvöltözésbe átmenő Veres vagy a gondterheltséget mímelő, tökéletesen gondolattalan Gyurcsány (s jól fizetett sleppjeik) ágálhatnak ugyan, de már régóta üres, hiteltelen szövegeiknek nincs súlyuk. Az Állami Számvevőszék kemény, konkrét megállapításainak van ugyanis egy elvi szintje, amely erkölcsi ítéletet is hordoz. Ez pedig arról szól, hogy a pillanatnyi – immár persze kisebbségben – kormányzók folyamatosan és abszolút figyelmen kívül hagyták a közérdeket, a magyar nemzeti érdekeket. Tehát eme szakértő elvtársak leginkább a saját és a klientúra zsebének szolgáltak, vagy – s ez szintén nemegyszer előfordult már – külföldi érdekköröknek. 2004. december 5-e után ugyan senkinek nem lehetett kétsége e díszes társaság magyarságát illetően, de láss csodát! Lendvai Ildikó zavartalanul rikácsol magyar nemzeti ügyekben. Hogy mi köze van neki az erdélyi magyarsághoz? Nos, úgyszólván semmi, de ennek kapcsán is hazudozhat nyugdíjasainak Orbán Viktorról.
Elnézzük közben azt a Szabó Pált, aki a posta biciklitenderén esett arcra, s elképzeljük, hogy milyen hangyaszorgalommal akarja majd ez az ember megfogni a MÁV-nál saját zsebre dolgozó elvtársait, akik szakszerűen persze eladták a kommunisták által oly gyakran emlegetett aranytojást tojó tyúkot. Itt is – tegyük hozzá. Mert ők mindent eladtak, megvettek (lásd a főnök, Gyurcsány „üzleteit”). A nemzet pedig várjon a csodára, amely a csődök sorozatát produkáló ifjú titán, Bajnai Gordon sehol észre nem vehető fejlesztési pénzeiből nő majd ki. Az Állami Számvevőszék józan kritikáját nyilván el kell majd hallgatni – addig kell vele Szabó Pálként is foglalkozni, hogy a magyar társadalom elfelejtse. Még szerencse, hogy őket nem lehet olyan egyszerűen szétkergetni, mint a Vasúti Hivatalt, amely a már amúgy is olcsóbb áramot használó gyurcsányi kádköves vállalkozás törvénytelen vasúti terjeszkedését megállította. Hát igen, vannak még a forradalmi neoliberalizmusnak reakciós ellenségei ebben az országban, akik a burzsoá szakszerűséggel takarózva menetelnek szembe a szükségszerű haladással, sőt a leghaladóbb haladással. Megelőzheti-e ebben valaki a mindig élcsapat kommunistákat?
Ha ezeknek volt valaha szakszerűségük, akkor az az elnyomás és a hazudozás szakszerűsége volt, s az, hogy mindig találtak maguknak – az első két „szakszerűség” következtében is – balekokat, illetve cinikus üzlettársakat, mely utóbbiak antikommunista védettségben messziről lesajnálták a diktatúra rabszolgáit és az igazságot. S ezt az egész sötét, véres múltat mindig az antifasizmus aljas ürességével takargatják mind máig. Mintha Mussolini lett volna az emberiség fő ellensége, s nem Sztálin és Hitler. Persze pszichikailag érthető az egész: valódi önmagukat nem lehetne még a leggátlástalanabbaknak sem elviselni. Kell hogy legyen az abszolút ördög, amelyhez képest ők akár az emberiség megmentőiként is tündökölhetnek. Most sincs más érdem, mint a progresszív harc. Hiszen a kormányzati teljesítmény semmi, de a propagandaköltségek folyamatosan nőnek. Megmagyarázzák most is a szellemileg-erkölcsileg legatyásított népeknek, hogy az ördögi ellenséget Orbán Viktornak hívják, s még az sem jut majd az ő hatalma alatt nekik, amivel ma nyomorognak. S a negyven évig haladó szöveggel kábított idősek és öregek egy része sereglik, hiszen a médiabeli nagy emberek is így elemeznek. Volt-e ilyen szellemi-erkölcsi sötétség valaha ebben az országban? Aligha.
Viszont az Állami Számvevőszék – korábban nem létezhető szakszerűsége – állít, igazol, s kérdéseket tesz fel. Őket nem lehet démonizálni. Ők nem Orbán Viktor emberei, ahogyan az Alkotmánybíróság sem, amely sokadszor dobja vissza a neokommunista kísérleteket a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozására. Mindig kiderül ugyanis, hogy a posztkommunistáknak és kommunistákból lett „liberálisoknak” nem kenyere a szabadság és a valódi verseny szakszerűsége. Az ő szakszerűségük csak akkor lehengerlő, ha nincs, nem létezhet ellenfél, nem létezhet kritika. Ha – úgymond – nincs alternatíva. De most, amikor ismét nagy világgazdasági korszakváltás jön, amikor közösségi válaszokat kellene adni a jövő kérdéseire, ezek ismét fordítva ülnek a lovon. Egykor álkollektivista hazugságokra fecsérelték el a nemzet energiáit, most újra másként ugyan, de a nevetséges és korlátlan privatizációban gondolkodnak. Azt hiszik, hogy az a biztos, ha tele van pénzzel a zsebem. Lehet, hogy nagyon gyorsan ennek semmi értelme sem lesz. De nem kell csodálkoznunk, az egész magyarországi „progresszió” – szinte kivétel nélkül – mindig buta utánzó volt, megkímélte magát az önálló gondolkodás terheitől. Aztán sajnos magukkal rántották népüket is a szakadékba.

A szerző történész, egyetemi docens