Vághok nélkül Provence sem volna az, ami – állíthatjuk túlzás nélkül, egy-két napi kóborlás után beletörődve abba, hogy ha akarnánk, se tudnánk elkerülni a találkozást a Vágh klánnal. Mert ki menne el könnyű szívvel olyan kerámiaműhely mellett, amelyiknek hóbortos művésze a fejébe vette, hogy öreg Fordokat, Kawasaki motorokat vagy traktorokat borít be tonnányi azúros csempével, s azokkal furikázik az országúton. Ő Alain Vagh, a salernes-i dizájn- és kerámiamágus. Aztán ott van Kako öccse tanyaszállodájával, a Ferme Rose-zal, amely provence-i eleganciát sugároz Moustiers Sainte-Marie városka alatt, a verdoni hegyek lábánál, ám egyedülálló gramofon-, ventilátor-, kávédaráló- és matchboxgyűjteményével, kis kerti színpadával és wurlitzerével kulisszákat adhatna egy ötvenes évekbeli abszurd drámajátékhoz is.
De legfőképpen azt az embert megengedhetetlen elkerülni, aki a Ferme Rose szárnyépületében, a tanya évszázados központjában üldögél magányosan naphoszszat, és akinek zavarba ejtő dél-franciaországi kalandjait Budapesten is emlegetik. Alain és Kako apja, Tim bácsi, azaz Vágh-Weinmann Tihamér a mesebeli felső-provence-i kisváros, Moustiers Sainte-Marie hőse, hajdan a lubéroni rengeteg seriffje, aki gyengébb pillanatában kiplakátozta az erdőt arcképével: a biztos siker érdekében nagy összegű körözést adott ki maga ellen. Ám amikor Tim Vagh nem Tim Vaghot hajkurászta, akkor a német megszállók ellen harcolt a Résistance gerillájaként, hajlott korában pedig megválasztották Moustiers királyának, hogy éveken át egy bőrkabátos rocker plébános kíséretében, lóháton vezesse a hálaadó menetet a város templomához és csillagához. Hetvenévesen még kézen állt a lovon, ha a szükség úgy hozta.
Vágh Tihamér maga a megtestesült szürrealizmus.
Feleségemnek szerelemmel – áll magyarul egy festmény alján, amelyen átszellemült, de határozott arcú asszony nézi lakása ablakából a havas budai tetőket. Kako Vagh buzgón mutogatja a Ferme Rose halljában kifüggesztett képeket, a Vágh család múltjának relikviáit. A negyvenes évei derekán járó férfi már nem beszél magyarul, ahogy az éppen Párizsban tartózkodó Alain sem, de gyökereire büszkén vezet körbe minket a szállodában. Ebből a rendezetten különc világból lépcsőzünk föl a lenyűgöző káoszba, Tim bácsi birodalmába, ahol minden sarokban meghökkentő tárgyak és történetek leselkednek a betolakodókra.
– Azért beszélek nehezen, mert az én lókincsem, izé, szókincsem csak egy hatéves gyereké, mert addig voltam Magyarországon – magyarázkodik Vágh Tihamér, amikor elénk jön szalonja küszöbéig. Pajkos nefelejcskék szem, varkocsba font hosszú, ősz haj, sportos öltözet – Tim bácsi már megjelenésével igazol minden róla keringő mendemondát. A szalonajtóban magyar zászló, közvetlenül a 450 millió éves őspálmakövületek fölött, a folyosó vitrinjeiben növények, halak, csigák és ki tudja, miféle szörnyek fosszíliái. Odalent, a tanya udvarán római sírkövek, a fürdőszobában antik korsók és Hügieiának, az egészség és tisztaság istennőjének mellszobra, mellette digitális hőmérő, a mosdó fölötti fényképen pedig hatalmas fenekű nő guggol meztelenül.
Tim bácsi vérbeli gyűjtő.
Akár ifjabb korában geológuskalapáccsal a kövületeket, valahogy így kocogtatja elő most múltjának nyomelemeit is a körülötte keringő tárgyi világból. Szobáját díszítő festményei alatt képeslap nagyságú fotó szerénykedik: avarral borított sírkőé, rajta kavicsok.
– Apám sírja ez a Kozma utcai zsidó temetőben, én raktam rá a köveket néhány éve – mondja Vágh Tihamér. – El kell mesélnem egy muris történetet: amikor megszülettem Magyarországon, ezelőtt nyolcvanöt éve, én a testvéremmel egér, ökör…?
– Iker?
– Igen, iker voltam, és amikor hat hónapra megszülettünk, fél kilók sem voltunk. A kórházban, a budapesti Bethesdában éppen nagy tűz ütött ki. Egyikünket úgy hívták, Tihamér, a másikunkat meg Attilának; az egyik gyerek meghalt, de sohasem tudták meg, hogy melyik. Én sem tudom, hogy Attila vagyok-e vagy Tihamér. Apácák kereszteltek meg, mert édesanyám nem volt férjnél. Hogy mondják ezt magyarul? Lányanya volt. Csak később tudtam meg, hogy nem vagyok zsidó, amikor a kárpótlási kérelmemet elutasították, mivel ott csak az anya vallása számított.
Tim édesapja Vágh-Weinmann Maurice, az ismert expresszionista festőművész, aki Margitay Tihamér tanítványaként, Móra Ferenc istápoltjaként angyalföldi gyárak, vasutak és vándorcirkuszok nyomorúságos világából csöppent a harmincas évek talán még nyomorúságosabb Párizsába. Magával ragadva két autodidakta festőművész testvérét és a csíkszeredai székely aszszonyt, Tim édesanyját is, akinek budai arcképe a Ferme Rose halljában van kifüggesztve.
– Édesapám akkor ismerte meg édesanyámat, amikor Budapestről Csíkszeredába ment festeni. Anyám már jegyben járt egy gazdag úrral, de beleszeretett apámba, aki ellopta ettől az embertől – mondja nevetve Tihamér. – Elizabeth Székely, igen, ez valódi székely név. Az iskolában édesanyám nevén voltam bejelentve, mindennap imádkoztunk, igazi katolikus voltam, egészen addig, amíg apukám elvette anyukámat, s rájöttek az iskolában, hogy nem vagyok katolikus, mert ott meg apám vallása számított. Addig minden szünetben automatikusan leköveztem a zsidókat. Aztán betettek a zsidó osztályba, négy-öt éves voltam… Képzeljék el, micsoda dráma volt ez! Már utáltam a zsidókat; ebben az osztályban meg goj voltam: az a legrosszabb része a világnak. Úgyhogy énrám kezdték dobni a köveket, aki addig dobáltam.
– Mikor és miért jöttek el Magyarországról?
– Amikor bevezették a zsidótörvényeket, a harmincas években. Apámnak Párizs szent város volt. André öcsém szintén festőművész lett, mindig vele volt kiállítása apámnak, én meg a sánta kacsa maradtam. Azt hiszem, apám azt hitte, nem tőle vagyok. Anyám se foglalkozott velem, talán azt gondolta, hogy különben apám azt hiszi, nem tőle vagyok. Kijöttünk Párizsba, egy szót sem tudtunk franciául, anyám sosem tanult meg, apám és testvérei viszont szinte elfelejtettek magyarul. A testvérek minden reggel a még meg sem száradt, rossz képekkel házaltak, hogy kis pénzhez jussanak. Nehéz idő volt. Aztán Toulouse-ba mentünk. Jött a háború, jöttek a pogromok. De mindig voltak mecénások, akik megsajnálták őket.
Toulouse-ban Maurice Vágh-Weinmann háza a francia ellenállási mozgalom, a Résistance egyik központjává vált, a családtagok – köztük Tim unokatestvére, a ma Emeric néven elismert Vágh-Weinmann Imre festőművész is – aktívan részt vettek a gerillaharcokban. Tihamér most vaskos mappát vesz elő, s a konyhaasztalon szétteríti a megsárgult iratokat. Büszkén mutatja főhadnagyi kinevezését.
– Miért lépett be az ellenállási mozgalomba?
– Lélekben én zsidó voltam, ezért. Amikor a németek bevonultak Toulouse-ba, egy nap arra lettem figyelmes, hogy az emberek néznek fölfele egy ház hatodik emeletére: két gestapós megfogott egy kávéárus zsidó asszonyt, és kidobták az ablakon. Még most is hallom azt a hangot, ahogy szétloccsant a feje az aszfalton. Fölborult bennem minden. Akkoriban az akadémián tanultam. Egyik órán kikéredzkedtem pisálni, de ehelyett a lépcsőházban faszénnel hatalmas betűkkel végigírtam, hogy minden embernek joga van az életre – a németek meg piszkos banditák. Sokba kerülhetett volna ez nekem. Letörölték, de egy hét múlva megint megcsináltam. A mellettem ülő fiú jól tudta, hogy én tettem, ő vitt be a mozgalomba. Először röplapokat kellett éjszakánként kihordanom postaládákba. Aztán a kaszárnya elé kellett egy kis bombát tennem, hogy a robbanásra mindenki odamenjen nézelődni. De mellette volt egy nagy bomba, az akkor robbant, amikor a német katonák is odasereglettek. Erre kellett a bicikli. Miért női? Mert annak volt kosara, bele lehetett tenni több bombát is. Ezek voltak az első munkáim a Résistance-ban.
Vágh Tihamér – mozgalmi nevén Pierre – nagy szerencséje az volt, hogy – miután ellopott vagy harminc női kerékpárt, s az utolsónál rajtakapták, megverték, majd lecsukták – biciklitolvajlásért, nem pedig partizántevékenységért ítélték el. Ha rájöttek volna valódi indítékaira, agyonlövik. Miután szabadult, technikai ügyességét kiaknázva kristályrádiókat gyártott társainak: gyufásdobozból olyan vevőkészüléket, amelyik villany nélkül képes volt befogni a BBC-t. Ekkoriban kapták el másodszor:
– Már nemzetközi kommunista csoportban dolgoztam spanyol polgárháborús veteránokkal. Ez a lecsukás muris dolog volt: épphogy bevittek, máris kiengedtek, a papíromon láthatták, hogy hamis – de a francia rendőrök legalább negyede a németek ellen volt! Egyik társam gyanúsnak találta, hogy ilyen hamar eleresztettek, ezért többé nem kaptam feladatokat. Ekkor jött Epstein, az ugyancsak Magyarországról menekült orvos. Abból élt, hogy fagylaltot árult, suttyomban meg olyan lengyel nőket gyógyított, akiket megerőszakoltak a németek. Megtanított engem, úgyhogy én is végeztem abortuszokat. Látják, milyen dolgokat kell csinálni? Lehettem vagy 18-19 éves… Ezek a nők a műtét után automatikusan beléptek a Résistance-ba. Sok mindenen átment az én családom: apám festőként mindig híres volt, és sohasem volt híres, de sokan szerették és gyűjtötték a képeit. Nekem meg a háború után Marseille-ben éjjeli mulatóm volt. Az egyik zsebemben egy Luger, a másikban egy Beretta pisztolyt tartottam. Így kellett felnevelnem hat gyereket.
– Biciklitolvajból lokáltulajdonos?
– Én, aki sose mertem bemenni egy mulatóba, mert azt hittem, nagyon gazdagnak kell ehhez lenni, házaltam a rajzaimmal, s egyszer csak kinyitottak egy ajtót, ahonnan áradt a nőszag, ne haragudjanak, a p…aszag…
– Minden szót azért nem felejtett el. Egy hatéves gyermek szókincséhez képest…
– Féltem is a nőktől. De sokan vettek rajzot tőlem. Mindez már délen, Aix-en-Provence-ban történt. Egy Aljota nevű pali szép felesége kinyitotta az ajtót, megfogott az ingemnél fogva, és behúzott ebbe a nőszagú házba – jó parfümszag is volt –, és azt mondta: Tim, látom, milyen nehezen él. Nálunk mindig vannak verekedések, mert nem akceptálom az arabokat meg a csibészeket – már nem bírom. Segítek magának, hogy nyisson éjjeli mulatót, hogy oda menjenek át ezek az emberek. Itt van egy pince, maga festőművész, jó ízlése van, ezt a pincét ki fogja suvickolni. Így elörököltem a legrosszabb vendégeket. De sok szeretet volt bennem, ügyes voltam, ezt megérezték, és örültek, hogy van egy hely, ahová bemehetnek, s nem mondanak rájuk rossz szavakat. Jól ment az üzlet. Volt egy gazdag gyáros fiatalember, mindig kereste az arabokat lebokszolni, úgyhogy nálam sose volt verekedés. De egy nap találkoztam egy szegény, szép kislánnyal, aki a rajzait árulta az utcán, de nem gondoltam, hogy merném megkóstolni?, nem, megcsókolni – máma már megkóstolnám. Abban az időben még nem gondoltam szexuális dolgokra, csak a feleségem létezett. A kislány kölcsönkért anyja temetésére, de nem tudtam neki adni, mert sok gyereket neveltem. Mondta, hogy mást is tud csinálni: sztriptízt. Nem voltam bátor, de sose ijedtem meg! Kiplakátoltam, tele lett a mulató. Eleganciával, kellemmel vetkőzött, egészen meg voltam lepve, mintha egész életében ezt csinálta volna. A nézők a slip levételét is követelték, mire mondtam a fiúknak, ez tilos. Óriási verekedés lett: összetörték az üvegeket, poharakat, én is megsebesültem, de csak kicsit, mert a direktort, a gurut respektálták, azt nem volt szokás bántani.
Vágh Tihamér beszéd közben zárójeleket nyit és zár, majd újra nyit, de később elfelejti bezárni őket, így végtelenbe nyíló zárójelek mögött árad életmondása. Ülünk a hatalmas provence-i kőház megfeketedett kandallója előtt, s a nyergek, lószerszámok között merengő Tim bácsi néha gügyögő kutyanyelven rászól kövér kopójára, amikor az ásítási rohamokat kap vagy kockacukrot kunyerál tőlünk. Ilyen záratlan zárójelbe kerül az elpókerezett marseille-i után egy kisvárosi mulató megnyitása is, amelyben a ma Salernes-ben alkotó Alain fia volt a kidobóember. Egy másikba pedig állatidomári karrierje, amely sorsszerűen vezetett a lubéroni seriffségig.
– Mulatóm volt, közben éjjelente lovakat pucoltam: egy korzikai fiúnak dolgoztam, aki vadállatokat hozott be Franciaországba, és neki is volt lokálja. Én a rossz állatokkal is ugyanúgy tudtam bánni, mint a rossz emberekkel: bementem a ketrecbe a tigrishez, megsimogattam, kézből etettem. Egyszer ez a pali figyelmeztetett, hogy vigyázzak a nővel, akit mindennap kiviszek lovagolni, mert a korzikai bandafőnök felesége. A gengszter gyilkosságokban vett részt, prostituáltakkal foglalkozott, Aix-en-Provence-ban ő volt a helyi Al Capone. Egy nap ez az asszony mondja nekem: Hallottam, maga festő. Tudja, az én férjem szereti a festményeket. Meghívom magát Marseille-be, egy nagy bárba, a Kék Hullámba. Betettem a kocsiba három képet, csöngettem, beengedtek, egy férfi elöl, egy hátul kísért, fekete-fehérben, úgy néztek ki, mint két pingvin. Szintén nőszag volt. Féltem, nem tudtam, hogyan kell viselkednem. Hát öt perc múlva jött egy kicsi ember, maximum egy méter ötven lehetett, én meg nagyon magas voltam – már elvesztettem vagy tíz centimétert azóta… Szimpatikus volt, kezet fogtunk, mondta, hogy a felesége sokat beszélt rólam. Megnézte a festményeket, nagyon szépnek találta őket. Gondoltam, legalább a dupláját kell kérnem, mint szoktam. Megvette mind a hármat. Majdnem elsírtam magam. Elkezdtünk whiskyzni, milyen nagy művész maga, mondta. Ha szüksége van valamire, itt a számom, majd én foglalkozom magával. Ez nem tetszett, mert tudtam, mit jelent ezekben a körökben a segítség felajánlása. Négy-öt hónap eltelt. Amikor valaki megfenyegetett, és védelmi pénzt akart tőlem szedni, eszembe jutott ez az Al Capone. Felhívtam. Ettől fogva sosem volt bajom. Minden gengszter szívfején van egy ablak, amely nem hasonlít a gengszterizmusra.
Pihenőt tartunk, sétálunk egyet a fosszíliák között. A szalonhoz vezető lépcsőház falán megsárgult újságkivágásokon, fényképeken, rajzokon akad meg a szemünk. Az egyik fotón cowboykalapban, zsinóros székely gatyában pimasz képű fiatalember üldögél a hegytetőn. Vágh Tihamér a limlomok között kotorászik, majd kifogástalan állapotú plakátot húz elő, amely tízezer dollárt kínál fel annak, aki élve vagy halva előkeríti Tim „Stillt”, azaz Csendes Timet. Amikor kérdőn nézünk rá, elneveti magát:
– Ismerik Cousteau kapitányt? Egyszer elvittem lovagolni, nagyon tetszett neki ez a körözéses plakát. A korzikai gengszter, akinek a lovaival foglalkoztam, egy nap azt mondta, jól dolgozol, szereted a lovakat, készíts nekem egy képet, cserébe adok egy kis hátast. Így kaptam az első lovamat. A korzikai állította, ez egy kínai ló, e kicsi jószágokkal csinálták a párizsi metrót, mert befértek az alagútba, amit nekem ad, az híres állat, most kicsi, de még nőni fog. Évekig vártam, sose nőtt meg – de neki köszönhetően lettem földbirtokos. A kisvárosban, ahol a második lokálomat megnyitottam, sokan utáltak, akik látták a mulatságokat. A lovamat mindig kivittem sétálni, ráülni nem tudtam, mert kicsi volt, de ezek a lakosok annyira piszkok voltak, hogy csináltak egy plakátot „A városban lovat sétáltatni tilos!” felirattal. Be kellett zárni a kínai lovat a pincébe, amely fölött a mulatóm működött; és csak éjjel tudtam kivinni. Aggódtam: ez a szegény ló és én sem tudok így élni. Elhatároztam, veszek egy kis darab földet, építek a jószágnak egy faházikót, és kijárok reggelente foglalkozni vele. A környéken számomra nem volt eladó birtok. Így érkeztem el egy távolabbi kisvárosba a Lubéron hegyvidékre. Bemegyek a jegyzőhöz, azt mondja, a parasztok kis földet sose adnak el, csak az egészet, mert az olyan volna, mint egy ember, akinek levágják a fejét vagy a lábát. De ismert egy olaszt, akinek az állam venné meg a földjét, 130 hektárt. Tiltakoztam, hogy nekem csak egyetlen kicsi lovam van… Valódi Texas volt ez a föld, távol a várostól: színes hegyek, mint Coloradóban. Háromszázmillió frankot kért a tulajdonos, végül hatvanmillióért vettem meg. Amikor még egy frankom se volt! A jegyző befektetőinek pénzén vásároltam meg, és minden évben törlesztenem kellett. Később sok sírás és gond lett ez a birtok, mégis lassan az enyém lett. A mulatómmal Alain fiam foglalkozott. A legidősebb fiam, Jean-Pierre Athénben él, hat nyelvet beszél, angolprofesszor, magyarul is megtanult. Van ott egy férje, nem, nem felesége, mert homoszexuális, de ott sok ilyen van, ez tradíció. Éjjeli mulatót nyitottak homokosoknak. Amikor egyik szerelmem elhagyott, öngyilkos lettem, de nem sikerült, úgyhogy az összes gyerekem, akiket már több éve nem láttam, összegyűlt, pár ezer frankot a zsebembe tettek, és elutaztam Görögországba. Akkor repültem életemben először. Láttam a Vezúvot: felülről úgy nézett ki, mint egy hamutartó, amelyben bennfelejtettek egy cigarettát.
– Hogyan került magára a székely gatya Provence-ban?
– A testvérem, aki sosem akart velem beszélni, s mindig anyukánkból, apukánkból élt, egy nap elvitte a szüleinket a Székelyföldre, ahol édesanyánk szülei éltek. A nadrágot egyik unokám küldte, és hordtam vagy három évig télen – nyáron nem lehetett, mert meleg és szúr. Fürödtem is benne, azt nem veszed le. Lubéronban seriffnek hívtak, mert Franciaországban én foglalkoztam először westernlovaglással, vagyis turistákat vittem többnapos lovas túrákra a provence-i prérin. Igazi westernélet volt.
– A háború után sem akart hazalátogatni ?
– Dehogynem. Apám egyik nővére állandóan roszszul volt. Mindenki azt hitte, csak pszichoszomatikusan beteg. A családom kijelentette: te beszélsz jól magyarul és franciául is, elkíséred őt Magyarországra. Anya és lánya az első osztályon utaztak, én mindennap mentem át hozzájuk, s injekciót adtam a nagynénémnek. Este észrevettem, hogy meztelenül fekszik az ágyban, és rossz szaga van. A kalauz bezárt bennünket a kocsiba. Beérkeztünk Svájcba. Én Budapestre akartam vinni apám testvérét, de a svájci rendőrök rájöttek, hogy a nőnek ritka tuberkulózisa volt, csak leplombált koporsóban engedték továbbvinni Magyarországra. Én végül visszafordultam Párizsba. Ha hazalátogatok akkor, 1951-ben, meglehet, nem is engedtek volna vissza. Ebben az időben már nem voltam kommunista – vagy inkább a lelkemben marxista –, mert amikor az voltam, méghozzá vezér, komisszer, akkoriban magyar voltam. Francia csak ötven éve vagyok. Kommunistaként a franciák nem akarták megadni az állampolgárságot. Jött hozzánk két egyformán kinéző francia pali, olyanok, mint a gestapósok, mondták, tudják, hogy van egy francia feleségem és akkor már három gyerekem, de ha nem veszek vissza, kivisznek bennünket a határra. Vigyáznom kellett a családomra.
– Bemutatná a többi gyerekét?
– Lorain a földemen épített egy kis házat, Dominique egy kis szigeten tartózkodott mint cseléd egy étteremben több mint tíz évig, s amikor az bezárt, Alain adott neki munkát. Amikor meghalt a feleségem, mindent elosztottam, Kako megvette a többiek részét, bővítette a hotelt. De sosem látom. A lányomat is csak akkor, amikor jön valaki.
Vágh Tihamér most az egyszer elkomorodik, inkább gyűjtőszenvedélyére tereli a szót, amint földbe gyökeredzik a lábunk a fosszíliás vitrinek előtt.
– Köveket, kövületeket, egy időben gyíkokat, kígyókat is gyűjtöttem. Egyszer megharapott egy vipera. Tudtam, hogy el kell kötni a sebet, de harminc kilométerre voltam a településtől, és vasárnap volt. Bementem Toulouse-ba, minden patika zárva, az ügyeleten a fiatal lány majdnem rosszul lett. Kértem szérumot. Telefonáltam dermatológus sógoromnak, mit csináljak. Elmagyarázta a remegő kislánynak. Letettem a telefont, a lány levette a szorítókötést, én rögtön elájultam. Megint telefonált a doktornak, aki mondta, azonnal tegye viszsza. Ödémát kaptam, hatalmasra dagadtam, folyton vakaróztam, ráadásul így kellett felülnöm a biciklire. Amikor otthon meglátott a feleségem, rosszul lett. A húgom azt kérdezte, pár napja nem kaptam-e másik oltást. Hogy mondják, na, az ellen, amit a lószarral, a földdel lehet kapni? Tetanuszt, igen. A húgom szerint nagyon lassan kellett volna beadni a szérumot, így most néhány hónapig beteg leszek. Kaptam tőle olyan orvosságot, amelyiktől meg folyton nevettem. Jól éreztem magam, annyira tetszett, hogy amikor már nem kellett volna, akkor is mondtam, hogy még beteg vagyok… Végül detoxikálni kellett.
Megállunk az utolsó fénykép előtt, amelyen Tim bácsi ősz haját korona ékesíti, amint lovagjaival és köznépi kíséretével fölfelé kaptat a moustiers-i templomhegyre. Moustiers Sainte-Marie mesebeli kisváros a Verdon vidékén, a hegyek alatt, ősidők óta szent hely: a vízesésekkel, viaduktokkal, középkori kőhidakkal, spirál módjára az égig tekeredő sikátorokkal, mimózával és mandulafákkal tagolt városka két szikla alatt fekszik, amelyek közül sisteregve zúdul ki a hegyi patak. A kávéházak mint fecskefészkek a szurdokfalakon csüngnek mohával és borostyánnal beborítva, s nincs itt egyetlen négyszáz esztendőnél fiatalabb épület sem. A helybéliek szerint a két szirt nem véletlenül vonzott ide imádkozó embereket évezredek óta, mert semmi máshoz nem hasonlítható, mint két női combhoz, amelynek köze maga a termékenység. Az egyik szikla tövében aprócska katedrális, a sziklák fölött, dróthuzalon hatalmas aranycsillag lebeg a táj fölött, amelyet a monda szerint a keresztes hadjáratból, a szaracénok fogságából szerencsésen hazavergődő várúr feszíttetett oda megmenekülése emlékére. Moustiers csillaga a hazatalálás csillaga, amelyet az itteniek furcsán kőkori konfraternitása védelmez. A templomhoz minden év szeptemberében búcsúmenet kapaszkodik föl – harminc esztendeig a lovas Tihamér király vezette.
– Volt ellenálló, seriff, festőművész, lokáltulaj, tiszteletbeli uralkodó. Véglegesen idesodorta a sorsa. Mit érez Magyarország iránt?
– Mindennap oda akarok menni, az unokatestvéremhez, Emerichez, akinek ugyanaz a betegsége van, mint nekem: agyvérzéses. Két éve, amikor leestem a lóról az agyvérzés miatt, már nem vagyok király Moustiers-ben, s négy éve jártam utoljára Budapesten meg a Hortobágyon is. Már nem tudok egyedül utazni. De mindig van honvágyam. Van egy magyar Bibliám, pedig nem vagyok hívő. Egy csomó magyar könyvem. Magyar festők albumai. Térképem. Ez mind Magyarország. Látják, ami magyar, még mindig a szívemben van.
Vége
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
