Hatalmas lakodalmat tartottak a felvidéki Csitáron 1968. augusztus 20-án. Éjfélkor az ifjú pár üdvösségére éppen a menyaszszonytánc pörgött a helyi bálteremben, amikor magyar katonák érkeztek a faluba, a Magyar Néphadsereg felderítő járőrének élesfegyverekkel felszerelt tagjai. A násznép örömittasan fogadta a régen látott „magyar vitéz urakat”, akiket azonnal meg is kínáltak pálinkával. A különös találkozás „levét” a magyar alakulat parancsnoka később meg is itta. Amikor kiderült, hogy alárendelt katonáival együtt mulatozott a felvidéki magyarokkal, a tiszti becsületbíróság elé állították, megfosztották rendfokozatától, és kirúgták a honvédségtől. A magyar katonák ugyanis megszállásra kaptak parancsot, de ezúttal nem az elcsatolt területek visszafoglalásának jegyében, hanem „szocialista barátaink” megsegítése címén.
Pataky Ivánnak, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola polgári védelem tanszéke akkori vezetőjének visszaemlékezése szerint a néphadsereg tisztjeit is csak 1968. augusztus 19-én kezdték tájékoztatni, az egyszerű, alacsonyabb rangú sorkatonák viszont 20-án délután értesültek arról, hogy valójában mi történik velük. A 8. gépkocsizó lövészhadosztály laktanyájában állománygyűlést hívtak össze, ahol felolvasták a parancsot. Ebben többek között az szerepelt, hogy azért vonulunk be Csehszlovákiába, mert „szocialista országba megyünk barátokat segíteni… A semlegeseket le kell fegyverezni, az ellenállókat pedig meg kell semmisíteni és foglyul kell ejteni…” Ez azt jelentette, hogy harcoló alakulatokat küldtünk egy szomszédos országba, amelyre a második világháború óta nem volt példa. Az arcokra kiült a félelemmel teli megdöbbenés. A katonákat még az sem nyugtatta meg, hogy a parancs értelmében csupán abban az esetben kellett tüzelniük, ha rájuk lőnek, vagyis provokáció történik. A katonák többsége ráadásul nemrég szabadult a sorkatonaság kötelékéből, még alig száradt meg a pecsét a leszerelő levelükön. Júniusban ugyan újoncbevonulás volt a néphadseregnél, de a frissen behívott katonák többsége még nem volt megfelelően kiképezve. A magyar vezérkar ezért kénytelen volt a háromezer újonc helyett tartalékosokat bevonultatni. A tartalékosok először azt hitték, a szokásos mozgósítási gyakorlatra hívták vissza őket. Sokan csak akkor ébredtek rá, hogy ezúttal nem gyakorlatról van szó, amikor nem sokkal éjfél előtt kiosztották számukra az éleslőszereket.
– Az első katonai lépéseket a Magyar Néphadsereg részéről Csehszlovákia megszállásában a határőrség tette meg – idézte föl az eseményeket lapunknak Pataky Iván, aki az idei évfordulóra könyvet is írt Csehszlovákia 1968-as megszállásáról. Az országos parancsnok augusztus 20-án 18 órakor kiadott intézkedésére az egyes, a kilences és a tízes határőrkerület, illetve a győri önálló zászlóalj a magyar és a szovjet csapatok határátlépése előtt 15 perccel lezárta az egész magyar–csehszlovák határt, leállította a hajóforgalmat, lefegyverezte a szolgálatban lévő csehszlovák határőröket, valamint a csendőrőrsök személyi állományát, megakadályozva minden híradó összeköttetést.
Ekkor lőtték meg a magyar megszállás egyetlen csehszlovák állampolgárságú sérültjét. A sors keserű fintora, hogy az illető magyar származású csendőr volt. Mácsai Józsefet ugyanis hiába szólították föl, hogy adja át a fegyverét, inkább szökni próbált, amikor egy magyar határőr rálőtt, és könnyebben megsebesítette.
A határőrakciókat követően indult meg a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnokának feladatmeghatározása szerint a Magyar Néphadsereg 8. gépkocsizó lövészhadosztálya. A megszállás első napján tíz helyőrséget kellett létrehoznia Nyitrán, Nagytapolcsányban, Szereden, Érsekújváron, Léván, Vágújhelyen, Pöstyénben, Galgócon, Nagykürtösön és Verebélyen. A katonáknak olyan, tízezer négyzetkilométernyi területet kellett elfoglalniuk, amelynek jelentős része magyarlakta volt.
Ellenállásra nem számíthattak, hiszen jelentősebb csehszlovák katonai erőt mindössze a lévai 64. harckocsiezred és a nagytapolcsányi páncélozott tüzérezred alkotott. Ezek az alakulatok sem voltak azonban feltöltve megfelelő számú katonával.
A magyar haderő a meglepetésre és az elrettentésre alapozta a terveit. Ennek megfelelően augusztus 21-én kora délutánra megszállta a kijelölt városokat, a félelemkeltéshez pedig felvonultatott 99 harci repülőgépet, két repülőszázadot. A gépek Pápáról és Szolnokról szálltak föl, de Mezőkövesden berendeztek a két századnak egy tábori repülőteret is. A szárazföldi erők középső csapata Ipolyságnál lépte át a határt, és Léva, Nyitra, Galgóc, Szered, Nagykürtös irányában haladt előre több lépcsőben. Először a nagy tűzerővel rendelkező, de mozgékony 31. harckocsizó és 22. tüzérezred tört előre a 93. páncéltörő ezred kíséretében. Őket követte a 33. gépkocsizó lövészezred a hadosztálytörzszsel és az egészségügyi zászlóaljjal. Szinte egyszerre indult útnak 31 darab T–54-es és 67 darab T–55-ös tank, 27 páncéltörő ágyú, 62 tarackágyú és aknavető, illetve hat darab sorozatvető. A jobbszárnyon a 14. gépesített lövészezred Balassagyarmatnál lépett csehszlovák területre Nagytapolcsány, Pöstyén és Vágújhely elfoglalására. Balról a 63. gépesített lövészezred lépett át a határon Letkésnél, hogy birtokba vegye Párkányt és Érsekújvárt.
– A hatalmas katonai erők felvonultatása Csehszlovákiában érthetetlen volt, és nem is érte el a célját – véli Pataky Iván. A szovjet vezetés ugyanis tévesen a magyar 1956-os forradalomhoz hasonló eseménysort vizionált: ellenállásra, a Dubcek-vezetés megtörésére és leváltására, a „régi elvtársak átállására”, azonnali teljes politikai átrendeződésre számított. Ellenállást azonban a csehszlovák politikai vezetés megfontolt utasítása nyomán senki sem tanúsított. A magyar megszállók valamennyi ezrede már augusztus 21-én 14 óráig elérte a tervek szerint részére kijelölt várost. Lefegyverezni mindössze a vágújhelyi híradó tiszti iskola állományát kellett, a többi csehszlovák alakulatnál elég volt a fegyver- és lőszerraktárak őrzésének átvétele és az állomány ellenőrzése.
Nem jöttek be a szovjetek számításai a régi politikai gárdával sem. Akiknek a jelentkezését várták, sehol sem voltak, az összegyűjtött városi vezetők pedig semmire sem voltak hajlandók. Sőt azt hajtogatták: „önök a megszállók, önöknél van a fegyver, csak a parancsnokkal tárgyalunk, csak a parancsoknak engedelmeskedünk”. Kijelentették azt is: kizárólag a közrend fenntartásában és az egészségügyi ellátásban működnek közre, minden másban csak a törvényes csehszlovák kormánynak engedelmeskednek.
A helyi lakosság is az ellenállásnak a passzív formáit választotta. Állandósultak a békés tüntetések, a helyiek kora reggeltől szinte mindenütt kivonultak az utcákra demonstrálni. A hangulat élesen szovjet- és magyarellenes volt, a helységek házfalait elborították a feliratok. A szlovákok lakta területeken durva jelszavak is fölkerültek a homlokzatokra, amelyeken a magyarokat fasisztáknak és cigányoknak nevezték.
A tüntetések békés jellegét mutatja az is, hogy a magyar katonáknak mindössze két esetben kellett a levegőbe lőniük. Az egyik alkalommal Nyitrán tüzeltek, ahol a tömeg szétoszlott. A második esetben Érsekújváron kellett kimenekíteni egy tisztet a tüntetők gyűrűjéből. Pataky Iván kutatásai szerint itt már nagyobb veszéllyel járt volna, ha a megszállók a városban maradnak. A sortűz ugyanis a helyi katolikus templom tornyát is eltalálta, ami az embereket felbőszítette. A magyar katonák ezért kénytelenek voltak kivonulni Érsekújvárról, és gyűrűbe vonni a várost. Az érsekújvári események miatt a magyar vezérkar a helyszínre küldött egy 500 fős karhatalmista alakulatot is, gumibotokkal és vízágyúkkal felszerelve, teljesen fölöslegesen.
Egy másik formája volt a passzív ellenállásnak az úgynevezett rádióháború, amely jellegzetesen csehszlovák találmány, és az 1968-as beavatkozáshoz köthető. Ez azt jelentette, hogy augusztus 21-től több tucat illegális rádióadót hoztak létre a helyiek a megszállt térségben, és ezzel az őrületbe kergették a magyar felderítést. A kalózadók ugyanis sokszor előbb jelentettek a magyar járőrözésekről, mint a magyar katonák a parancsnokaiknak.
A mai napig vitatkoznak azon a történészek, hogy valójában mi volt az eredeti célja Csehszlovákia 1968-as lerohanásának, és a katonai akció mikor kezdődött. Ezek a kérdések nemrég éles szócsatát váltottak ki a szakértőkből a Hadtörténeti Intézet és Múzeum konferenciáján is. Abban azonban egyetértettek a szakemberek, hogy a Szovjetunió mindenképpen meg akarta szállni északi szomszédunkat, függetlenül a Dubcek-féle politikai átrendeződés veszélyétől.
Az egyetlen olyan terület ugyanis, ahol még nem állomásoztak szovjet katonák, Csehország volt, amelynek nyugati része Németországhoz, déli része pedig Ausztriához csatlakozik, vagyis kaput nyit a nyugati államok felé. Az pedig régi katonai stratégiai tétel, hogy akié a cseh erdő (Sumava), azé a német alföld, vagyis haderejével szinte akadálytalanul vonulhat be a Rajnáig. Nem véletlen tehát az sem, hogy a szovjetek vezetésével „Sumava” néven szerveztek hadgyakorlatot Csehszlovákiában a Dubcek-korszakban. A közös katonai gyakorlat címén már júniusban 14 ezer szovjet katona menetelhetett be csehszlovák területre. A „Sumava” hadgyakorlatot a szovjet vezetés addig húzta-halasztotta, amíg csak lehetett, vagyis ez volt a főpróbája a katonai megszállásnak. A Csehszlovákiába így betelepült katonákat feltehetőleg nem akarták kivonni, a trójai faló szerepét töltötték be az 1968-as katonai bevonulásban.
Ezt mutatja az is, hogy a közös gyakorlatot július 3-ra kellett volna befejezni, de még a hónap végén is tartózkodtak szovjet katonák a gyakorlótereken. A gyakorlatot vezető Jakubovszki marsall össze is veszett az egész csehszlovák vezérkarral, mert a szovjetek háromezer katonát akartak a térségben hagyni, arra hivatkozva, hogy a kivonuláshoz technikai nagyjavításokat kell végrehajtani. A csehszlovák vezérkari főnök viszont felajánlotta a saját javítókapacitását, csak vonják ki a szovjet alakulatokat.
A szakértő szerint a katonai tervezés szintjén már a hadgyakorlat előtti hónapokban, tavasszal minden eldőlt. A szovjet vezérkar ugyanis áprilisban kapott parancsot a tervezésre, és ezekben az elképzelésekben már számoltak egy magyar hadosztállyal a „csehszlovák kérdés rendezésére”.
Csehszlovákia magyar megszállása alatt négy magyar katona halt meg. A hivatalos dokumentumok szerint egy katonánk „szerelmi öngyilkosságot” követett el, egy tiszt szívinfarktust kapott, a felderítő századnál pedig „fegyverbaleset” történt. Ezekről az esetekről többet nem lehet tudni. A negyedik halálról szóló jelentés szerint: „Átkelve az Ipoly hídján a harckocsik egy ideig a folyó melletti füves töltésen haladtak. A hajnali harmattól nedves, csúszós füvön egy harckocsi megcsúszott. Tornyában Bogáth József tartalékos alhadnagy, hk.-szakaszparancsnok állva, abból félig kibújva vezette szakaszát. A harckocsi leesett a töltésről és fölborult. Bogáth alhadnagy a hk. alá került és meghalt.” A magyar beavatkozásnak tehát annak ellenére, hogy az októberi kivonulásunkig nem történtek jelentős harci cselekmények, voltak áldozatai. A legnagyobb hátulütője azonban inkább az volt, hogy évtizedekre kivívtuk északi szomszédaink ez esetben jogos utálatát.
origo.hu
Újabb helyszínről dobatta ki Magyar Péter a testőreivel a HírTV stábját
