Míg a karintiai szlovénok barlangban szendergő tündérkirályként tekintenek Hunyadi Mátyásra, a karintiai osztrákok legszívesebben hegyeket gördítenének az emlékére is. Igaz, a jugoszláv idők sem kegyelmeztek a szlovéniai Mátyás-kegyhelyeknek: a Peca hegyen 1932-ben állított szobrot a németek inváziója alatt elpusztították a partizánok – vajon attól tartottak, hogy a magyar szellemkirály a náci „fekete sereg” élére áll? –; s a szlovénok csak 1962-ben emelhettek újra bronzalakot, amely ma is megtekinthető. Lueger Erasmus rablóvezér predjamai barlangvárát pedig ’45 után konfiskálták el a kommunisták. Mátyás király ausztriai megítélésében ennél jóval nagyobb az összhang: a derék szomszédok valószínűleg nem sok különbséget látnak a Karintiába 1478-ban betört török rablóhadak, a két évre rá bevonult magyarországi expedíciós különítmények, illetve az ugyanebben az esztendőben pusztított sáskajárás és pestisjárvány között.
Nem messze Szlovénia határaitól, a Tauern kétezres hegyeinek lábánál, a sebes iramú Malta és Lieser folyó találkozásánál fekszik egy gyönyörű középkori városka, amely nemcsak műemlékeiről, művészi hajlamáról és lélegzetelállító környezetéről nevezetes – hanem hogy ez Hunyadi Mátyás hódításainak egyik legnyugatibb pontja is. Minderről Gmünd múzeumai szűkszavúan emlékeznek meg, „nehéz időket”, „hétéves szüntelen rabló hadjáratot”, „Felső-Karintia felperzselését”, végezetül „császári felszabadítást” emlegetve. Számunkra azonban, akik legalább olyan hévvel keressük szerte a nagyvilágban a magyar vonatkozású emlékhelyeket, mint a Kárpát-medencében, Gmünd városa és XIII. században épült erőssége igazi csemege.
Hogy sok száz kilométerre az ellenséges vonalak mögött miképpen volt megszállható és tartható évekig a karintiai sasfészek, e hadászati pofon mind Mátyás király stratégiai képességeire, mind legfőbb ellenlábasa, III. Frigyes katonai és politikai tehetetlenségére fényt vet. Jóllehet a Habsburg uralkodó évtizedeken át jelentős erőfeszítéseket ölt abba, hogy feltüzeljen cseh és lengyel királyt, idegen ajkú és szívű esztergomi érseket, különféle zsoldos hadakat, hogy a Magyar Királyság területét északról és nyugatról morzsolják fel, amíg a törökök a déli és keleti végeket kísértik. Gmünd birtoklása – akár az ennél jóval nagyobb haditettek: Bécsújhely, Klosterneuburg, Hainburg és Bécs büszke várának bevétele – azonban kellemetlenül rövid ideig tartó elégtétel volt mindazért, amit a Habsburgok az elkövetkező századokban elkövettek Magyarország ellen.
Az idő 1480-ban érett meg arra, hogy Mátyás végleg elvegye a kedvét Frigyesnek, és a fekete sereg ütőképes és zsákmányéhes egységei beírják magukat az osztrák városok történetébe. Ehhez csupán az kellett, hogy a császár 1479-ben megkísérelje elmozdítani a salzburgi Bernard von Rohr érseket, aki sebtében védelmi szövetséget kötött Mátyással. Majd kiharcolta nála, hogy más városai mellett Gmündbe is több száz fős magyar helyőrség költözzön. A Habsburg uralkodó azzal sem javított a két birodalom viszonyán, hogy bosszúból portyázó csapatokat küldött a nyakunkra, amelyek Soprontól Győrig felprédálták az országot. 1480-ban aztán megindult a magyar hadigépezet, Mátyás hadvezérei: Szapolyai István, Tettauer Vilmos, Székely Jakab lecsaptak Stájerországra, elesett Radkersburg, Pettau és Fürstenfeld, Hainburg öthavi ostrom után, s Kőszeg ismét magyar fennhatóság alá került. 1482-ben megvívták Bruckot, Korneuburgot, ’85 nyarán pedig a bécsi polgárság nyitott kaput Mátyásnak, aki pompával masírozott be a császári városba.
Daliás idők.
„Sehol a világon nem lehet látni meleget, hideget, fáradtságot, nélkülözést jobban tűrő katonát, aki a parancsot pontosabban teljesíti, aki a jelre szívesebben indul csatába, aki a halált készségesebben vállalja, aki jobban viszolyog a katonai zendüléstől, a táborban békésebben és tisztességesebben viselkedik, aki vallásosabb, aki távolabb tartja magát a zavargástól és ramazúritól, akiben több az önmérséklet és a szemérem, akitől messzebb áll az istentelenség, a szószegés, a tisztátalan szerelmeskedés. […] A megkezdett ostromot föl nem adják, teljes nyugalommal telelnek a hó alatt a földön” – írja álmélkodva Antonio Bonfini a fekete seregről, hozzáfűzvén a máig ható erkölcsi tanulságot: „Ezért van az, hogy a hadban edzett magyar nemzet Corvinus intézkedései, vezérlete és irányítása segítségével úgy megerősödött, hogy míg azelőtt csak a hazai rögöt birtokolta Pannóniában, sőt ellenséges zónák között vér nélkül magát is alig tartotta fenn, most akkora előmenetelt tett, hogy a szarmatáktól az Adriai-tengerig, a mysusoktól és a macedónoktól a noricusokig és a germánokig terjesztette ki a hatalma alá eső birodalmat.”
A hódításokban Gmünd aprócska, de fontos magyar helyőrség maradt, mely a hadakozások sodrában lassan elszakadt az utánpótlási vonalaktól. Magyar, rác, német, cseh és ki tudja, még miféle katonasága ezért volt kénytelen sarcolni környezetét, mígnem 1487-ben a császári haderő megostromolta a várat, végül szabad elvonulást adott meghátráló védőinek. Gmünd éppen abban az évben került vissza III. Frigyeshez, amikor Bécsújhelyt elvesztette; Hunyadi Mátyásnak és országának pedig még három esztendő adatott, hogy kiélvezze ezeket a soha vissza nem térő történelmi pillanatokat.
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában