Mátyás, a szabadító

Nem kell túlságosan megerőltető utazásra vállalkoznia annak, aki történelmünk egyik legsikeresebb alakját nem pusztán történelemkönyvek hőseként szeretné viszontlátni. Furcsa módon a mai Magyarország határain túl, ám a hajdani Monarchia peremén innen terül el az a vidék, ahol az 550 éve trónra emelt Corvin Mátyást ma is élő, mi több, misztikus erejű katonakirályként tisztelik. Ez a jelenlét persze tele van ellentmondásokkal, akár a bíró agyafúrt leányának ajándéka: élet is, meg nem is, legenda is, meg valamivel több is annál, reménytelen dermedtség is, meg lezáratlan történet is – mint minden királyé a világtörténelemben, aki két dimenzió között rekedt. S akinek feltámadását áhítatosan várja népe.
Szlovéniában még a csecsemők is tudják, ki az a Kralj Matjaz, és mi lesz akkor, amikor a szakálla megnő – mondja egy Matjaz nevű jegyszedő fiatalember az isonzói front egyik legszebb emlékhelyén, amikor az itteniek Mátyás királyáról érdeklődünk. De azért bizarr keveredésnek tartja, hogy a szlovénok éppen a magyarok uralkodóját imádják. Mi viszont azon lepődünk meg, amin a szlovén–vend kultúra kitűnő kutatója, Pável Ágoston csodálkozott el a múlt század harmincas éveiben: „Nem hihetetlen-e, hogy egy nép idegen vérű és idegen nyelvű szomszédjától kölcsönözze legnagyobb nemzeti hősét, és hogy ez a hős nemzetibbé, eredetibbé magasztosuljon a századok folyamán a kölcsönvevő népnél, mint a kölcsönadónál?”
Legalább annyira hihetetlen, mint az a látvány, amely az osztrák–szlovén határvidéken fekvő Karavankák hegylánc egyik barlangjában fogad. A Dravograd városkánál a Drávába torkolló Mezsa-patakot követjük felfelé, majd elkeskenyedő oldalágába térve belépünk a Topla-völgy elszigetelt alpesi világába. A patak szélén öreg vízimalmok maradékai, fölöttük smaragdzöld havasi legelők elszórt birkanyájakkal és tehéncsordákkal – s kilométerenként egy-egy erődítményszerű tanyacsoport, „kmetija” idézi a karintiai népi kultúra gyakorlatias és tájtisztelő építészetét. A völgy közepe táján, efféle tanya szélén kezdődik az a jól jelzett turistaút, amely a Peca hegy 2125 méter magas csúcsára vezet – de ami számunkra most fontosabb, arra a helyre is, ahol a szlovénok szerint Mátyás király várja, hogy eljöjjön az ő országa.
A két dimenzió határára meglehetősen erodált dózerút kígyózik, amely a fenyőerdőből kibukkanva lélegzetelállító látképű, mocsaras havasi rétbe fut. Kétórás lendületes kapaszkodást követően, nagyjából 1700 méteres magasságban, végre elérjük a ritkás fenyvest Kralj Matjaz rejtelmes barlangjával. Madárhang nélküli alkonyati csöndben, megilletődve bámuljuk a nyílást, amelynek végén fény dereng, a fényfoltban pedig homályos körvonalú alak üldögél. Ötszáz kilométerre egykori visegrádi palotájától, az isten háta mögött a szlovénok egyik legszentebb helye – a mi Mátyásunk menedéke. Mindnyájunk Mátyásáé.
„Alsó-Karinthiában szájról szájra jár az a mese, hogy a király barlangja előtt, a melyben alszik, karácsony estéjén egy zöldellő hársfa támad – írja Scheinigg János a XIX. század végén Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című összefoglaló munkában, egyik első magyar nyelvű híradásként a krajnai Mátyás-kultuszról. – Éjféltől egy óráig édes illatot árasztva virít, aztán elszárad. Szent György napján (tavasz kezdetén) fog a hős fölébredni, s az elszáradt hársfára akasztja pajzsát, mire ez újra belombosodik. Ez lesz a jobb jövőnek csalhatatlan jele. Kralj Matjáz minden ellenséget legyőz, minden igazságtalanságot eltörűl a föld színéről, s megveti alapját az aranyidőnek.” Szűk járat végén, rozsdás lakattal zárt, vasrácsos kapu mögött, parányi asztalon könyököl fejét tenyerébe hajtva a robusztus bronzfigura, másik öklén kardja pihen, mögötte elárvult alabárdok támaszkodnak a befolyó víztől nyirkos barlangfalnak. A szlovénok emlékezete szerint Mátyás száz vitézével vonult vissza ide a hegy gyomrába, amikor ellenségei egyesítették erejüket, és legyőzték őt, véget vetetve Karintia aranykorának. Úgy tetszik, a katonák időközben sorra átsétáltak az időtlenségbe, s csak uruk őrzi továbbra is az átjárót a mulandó vereségekből a legvégső győzelembe – mindaddig, amíg szakálla hétszer körbe nem éri az asztalt, vagy amíg odakint meg nem szólal az aranymadár. Akkor a barlang száján újra kiviharzik a fekete sereg, s elhozza a szlovénoknak a megváltást.
Ami igaz, az igaz: manapság nagyobb szüksége volna a segítségre Mátyás király egykori népének, mint a szlovénoknak – csakhogy mi eltemettük őt (az igazsággal egyetemben), míg a szlovénok évszázadok óta rendíthetetlenül hisznek második eljövetelében. Faragványokon, méhkaptárfedelek naiv festményein jelenik meg a hosszú szakállú Kralj Matjaz római katonák gyűrűjében, asztalra támaszkodva, derűs nyugalommal nézve szembe az utókorral. „Bejáratánál két vitéz támaszkodott a falnak. […] Hajszálnyira olyanok voltak, mint azok a római katonák, akiket Marko az isten sírja előtt látott valamikor a templomban” – olvasható Ivan Cankar szlovén írónál, aki teljes regényt szentelt a reneszánsz uralkodónak, a Mihaszna Marko és Mátyás király című munkát. Ez az ábrázolási hagyomány őrződött meg a Peca hegy barlangjában is, ahová 1932 augusztusának végén, a legnagyobb politikai feszültség idején az ország minden szegletéből odasereglett a nép, hogy szobrot emeljen egy idegen úrnak, akinél megbízhatóbbat és tisztességesebbet nem őrzött meg kollektív emlékezete. „Megható, történeti jelentőségű dokumentum a gyűlölség fullasztó, egyetemes áradatában! A leleplezés a felszabadult Szlovénia ujjongó, hálaadó ünnepévé lett” – idézi fel Pável Ágoston a Nyugat folyóiratban.
Hunyadi Mátyás így lett a mai napig Közép-Európa csodája, Illyés és mások szerint a Duna-medence egyetlen közös népi hőse, akit magyarok, szlovákok, ruszinok, ukránok, románok, szerbek, horvátok és szlovénok egyként sajátjuknak tekintenek.
Ideje volna hát felébreszteni.