Amerika kívülről nézve

Bár a tengerentúlon is – a Bush-korszak minden erőfeszítése ellenére – érezhető liberális médiatúlsúly azt igyekszik elhitetni a hírek fogyasztóival, hogy a demokrata jelölt jelentős, már-már behozhatatlan, 5-15 százalékos előnyre tett szert republikánus ellenfelével szemben, végképp nem ez a választás az, amelyen szabad jóslatokba bocsátkozni.

Három, ország-világ számára közvetített tévévitát követően célegyenesbe fordult az amerikai elnökválasztási kampány, bő két hét van hátra a nagy napig. John McCain és Barack Obama sokak szerint különleges, szinte rendhagyó előzményekkel a hátuk mögött érkeztek el ide.
Bár a tengerentúlon is – a Bush-korszak minden erőfeszítése ellenére – érezhető liberális médiatúlsúly azt igyekszik elhitetni a hírek fogyasztóival, hogy a demokrata jelölt jelentős, már-már behozhatatlan, 5-15 százalékos előnyre tett szert republikánus ellenfelével szemben, végképp nem ez a választás az, amelyen szabad jóslatokba bocsátkozni. Alapvetően azért – és ezt a 2000-es Gore–Bush és a 2004-es Kerry–Bush összecsapás is igazolta –, mert a világtrendbe illeszkedve az amerikai társadalom is végletekig polarizálttá vált politikailag, ami természetszerűleg szoros választási eredményeket hoz magával országos szinten. Másrészt meg azért, mert az aktuális jelöltek egyénisége hordoz magában olyan kockázati faktorokat, amelyek rendkívül kétségessé teszik a felmérések megbízhatóságát. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy Obamának kell csalódnia, vagy legalábbis izgulnia emiatt: nevezetesen azért, mert az egész kampányt váltakozó intenzitással, hol ösztönös, hol szándékos lépések eredményeként végigkísérte a faji kérdés. A fekete, kenyai származású szenátor hívei árgus szemekkel lesték mindvégig: mikor hangzik el rasszista vagy annak bélyegezhető kijelentés védencükkel kapcsolatban. Bár ellenfelei (először a demokrata elnökjelölt-aspiránsok, aztán McCain) a lehetőségek határain belül szerettek volna élni ilyen eszközökkel a „politikusnak semmi sem drága a cél érdekében” címszó alatt, a súlyos nyomás miatt inkább elkerülték az ilyen módszereket és a velük járó konfrontációkat. Míg azonban a nyilvános kampányban az amerikai társadalom összetételében és értékrendjében bekövetkezett változások miatt, illetve a „politikai korrektség” uralma alatt már nem kifizetődő kijátszani a faji kártyát, addig a szavazófülke magányában senkinek sem kell „színvaknak” tettetnie magát. Az bizonyosan kijelenthető, hogy ma már jóval kevesebb amerikait zavar, hogy fekete elnöke lesz, mint ahányat a korábbi években, de hogy számuk a „kritikus szint” alá csökkent-e, az csak november 4-én derül ki. Bár Európát szokás a legkülönbözőbb faji-vallási kérdésekben leckéztetni a tengerentúlról, az igazság az, hogy az Egyesült Államokban a mély délen gyökerező, színtiszta rasszizmusnak kevés párja akad szerte a világban, s maradék ereje – különösen az első fekete elnökjelölt színre lépésekor – megjósolhatatlan.
Több amerikai választás bizonyította már ugyan, hogy az előrehaladott kor nem hátrány, főleg nem kizáró ok, John McCain számára a jelenlegi párosításból adódóan (47 év a 72 ellenében) ez okozhat kellemetlen meglepetést. Különös tekintettel arra, hogy néhány sziporkázó megjegyzéstől eltekintve Obama fiatalos, lendületes retorikájával nyilvánvaló fölényben van az arizonai szenátorral szemben, akinek egykor indulatos, magával ragadó stílusát ma már szerencsétlen gesztusokkal tűzdelt, sokszor döcögő beszéd helyettesíti.
Az alelnökjelöltek frontján a republikánus elnökjelölt kockáztat többet. Sarah Palin alaszkai kormányzó váratlan berobbanása az amerikai országos politikába kezdetben áttörésgyanús helyzetet teremtett McCain számára, de a republikánus konvenciót követő néhány nap, hét bizonyította, hogy távolról sincs szó ilyesmiről. Egyrészt kiderült, Palin hozott magával pár csontvázat alaszkai kormányzói szekrényéből, másrészt – nem kis részben a kötözködő liberális médiának köszönhetően – az egykori szépségkirálynőről hamar kiderült, hogy felkészültségében bizony súlyos hiányosságok mutatkoznak, amelyeket még palástolni sem tud kellőképpen. Az a kép, hogy az alelnökjelöltek szinte egyenrangú félként kampányolnak majd az elnökjelölttel, hamar lekerült a napirendről, és ma már inkább az a legfontosabb elvárás Palinnal szemben, hogy ne okozzon további károkat főnöke számára. Ezzel szemben Obama választottja, Joe Biden pontosan azt hozza, amire a fiatal fekete elnökjelöltnek szüksége van: egy idősebb, tapasztaltabb fehér gentleman képét, aki ott áll a háttérben, és kimérten, feltűnésmentesen támogatja, pont annyira, amennyire kell. Míg ezek a kérdések azok, amelyek az átlagos választói ízlés, preferenciák és beidegződések révén könnyen eldönthetik a választást, a külcsín mellett azért a belbecsnek is van jelentősége, noha itt is elsősorban az előadásmód a döntő. Nehéz eligazodni a két jelölt konkrét programpontjai között, különösen a válságra adott válaszokat illetően. Annyi biztos csak, hogy megnyilvánulásaikból tükröződik a hagyományos demokrata–republikánus eltérés. Míg az előbbiek az állam szerepének növelése mellett érvelnek, addig az utóbbiak általánosságban óvnak ettől, vagy legalábbis kismértékű és időben korlátozott beavatkozást tartanak elfogadhatónak.
Noha tagadhatatlan, hogy az USA gazdasági fejlődésében a klasszikus szabad versenyes kapitalizmus játszotta a legfőbb szerepet, az is igaz, hogy több válságban is nyilvánvalóvá vált a reguláció hiányának, vagy éppen a politikaként követett deregulációnak a súlyos kockázata. A soha nem tapasztalt globális kihívással szembesülve most az a kérdés, hogy az elkövetkező években, rengeteg kapitalista tapasztalattal a háta mögött az Egyesült Államok és új vezetése tud-e, akar-e egy olyan rendszert felépíteni, amely immár hosszú távon is stabilnak bizonyul, ugyanakkor fenntartja versenyképességét. Mert az kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a széles értelemben vett amerikai modellbe bele van kódolva, hogy a prosperitás évtizedeit súlyos, eget-földet rengető válságok szakítják meg. Míg ez korábban a nem, vagy csak korlátozottan integrálódott világban kezelhető jelenségnek bizonyult Washington számára, addig kérdéses, hogy ma is így van-e ez, amikor a visszaesések nyomán keletkező űrt hihetetlenül gyorsan töltik be a riválisok úgy gazdasági, mint geopolitikai értelemben. A világban zajló átrendeződés ezúttal kérdésessé teszi azoknak az optimista hangoknak a létjogosultságát is, miszerint Amerika ennél súlyosabb válságokból is kimászott már hagyományos módszereivel. McCain, noha messze nem tartozik a republikánus fősodorhoz, egyelőre nem adja meggyőző jelét annak, hogy érezné az aktuális kihívásokban lévő újszerűséget. Bár felmutatott némi érzékenységet a környezetvédelmi és az energiakérdések iránt, tapasztalatai, szocializációja nagyon is oda hatnak, hogy „klasszikus XX. századi amerikaiként” viselkedjen. Obama ezzel szemben – és ezt tükrözik a vele szemben mutatkozó nemzetközi várakozások is – hordoz magában olyan potenciált, hogy elmozduljon egy új irányba. Múltja, neveltetése miatt képesnek tűnik arra, hogy kívülről is nézze Amerikát, ami kulcskérdése lehet a vezető, vagy legalábbis egy fenntartható globális szerep megőrzésének hosszú távon. Persze ehhez jó elnöknek is kell lennie.
Bármelyikük is kerüljön ki győztesen november 4-én, elképzelései megvalósításához szembe kell néznie azzal az elittel, amely intézi a jelenlegi Egyesült Államok ügyes-bajos dolgait, s következésképp felelős annak hibáiért és sebezhetőségeiért. Ha ők nem akarnak változtatni, az új elnök esélyei sem lesznek túl jók.